Heringek miatt élt Svédország hidegháborús paranoiában 15 éven át

1981-ben egy szovjet katonai tengeralattjáró a navigációs rendszer hibája miatt kicsit eltévedt a Balti-tengeren, és amikor a felszínre emelkedett körülnézni, megfeneklett egy sziklán. Mint kiderült, a szikla egy svéd vizeken fekvő, apró szigetcsoporthoz tartozott, egészen közel Stockholmhoz. Az incidenst meglepően kulturáltan elsimította a két ország: egy svéd mentőcsapat segített a tengeralattjárót újra vízre bocsátani, a szovjetek töredelmesen elnézést kértek, és távoztak.

Viszont mégiscsak a hidegháború kései éveiben jártunk, így okozott némi diplomáciai feszültséget, hogy a szovjet hadiflotta egy tagja – még ha saját bevallása szerint tévedésből is – egy nyugati ország felségvizeire tévedt. A svédek innentől sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a tengerek megfigyelésére és az esetleges további szovjet betolakodók leleplezésére. A fokozott felderítés vérfagyasztó eredményt hozott: a műszerek ijesztően sűrűn, olykor heti rendszerességgel mérték be szovjet tengeralattjárók akusztikus szignáljait svéd vizeken. Felderítő hajók, tengeralattjárók, helikopterek siettek a helyszínre ilyenkor, de hiába: egyetlen alkalommal sem sikerült a szovjetek nyomára bukkanni, a tengeralattjárók mintha egyik percről a másikra köddé váltak volna.

Ez egy idő után komoly paranoiába taszította a svédeket. Az ország ugyan nem volt a NATO tagja, de egyébként minden szempontból a Nyugat részének számított, így hát tökéletes célpont volt a szovjetek számára, hogy rajtuk keresztül provokálja nyugati ellenlábasait. Ők persze mindent tagadtak, és mivel a tengeri betolakodóknak mindig csak a hangját sikerült rögzíteni (plusz néha voltak szemtanúk, akik gyanús buborékokat láttak a felszínen a betolakodó tengeralattjáró feltételezett pozícióján), egyértelmű bizonyíték hiányában a szovjetek minden alkalom után széttárhatták a karjaikat, a svédek meg idegeskedhettek tovább. Márpedig alkalom volt bőven: 1984-ben például negyven alkalommal riasztották a svéd haditengerészetet, évi húsz eset volt nagyjából az átlag.

Az évtized vége felé, ahogy a Szovjetunió egyre közelebb sodródott a végzetéhez, a betolakodók észlelése is megritkult – de teljesen azért nem szűnt meg. Még azután sem, hogy 1991-ben hivatalosan is szétesett az ország. Sőt, 1992-ben újra 20 alkalommal mérték be a svéd műszerek az akkor már nem szovjetnek, hanem orosznak sejtett hadihajókat. A svéd miniszterelnök ingerült hangú levélben figyelmeztette Borisz Jelcint, hogy már több mint tíz éve tűrik a provokációt, és most már tényleg nem kéne folytatni. Az orosz elnök továbbra is mindent tagadott.

A svédek végül másfél évtizednyi hidegháborús paranoia után jutottak el addig, hogy mi van, ha az ő készülékükben van a hiba, és tényleg nem járnak-kelnek orosz hajók a vizeiken. Egy szupertitkos katonai bázisra hívták össze a Balti-tenger élővilágának legkiválóbb szakértőit, és lejátszották nekik a szovjet-orosz fantom-tengeralattjárók zörejeit. A tudósok hosszasan tanakodtak, majd kibökték a megoldást:

A svéd hadsereg 15-20 centis halakat hallgatott le, üldözött, és rettegett 15 éven keresztül, csúcstechnológiás szovjet lopakodó tengeralattjáróknak gondolva őket.

A Balti-tengerben honos atlanti hering anatómiájában van egy különleges trükk: az úszóhólyagjuk össze van kötve az emésztőcsatornájuk kimeneti nyílásával. Az úszóhólyag megszorításával így egy apró légbuborékot tudnak kiengedni az ánuszukon. Hogy ezt lehet-e szabályos fingnak definiálni, az kérdéses, elvégre ott jön ki, ahol annak kell, de mégsem az emésztés melléktermékeként létrejövő gázból áll.

Akárhogy is, a heringek rengeteg, nagyon pici ilyen buborékot eregetnek, a kutatók le is mérték: 32 és 133 milliszekundum között van egy ilyen kis pukkanás időtartama, és 7-50 közötti sorozatokban nyomják őket a halak, bele az óceánba. Ezt a halak irdatlanul hatalmas csoportokba verődve teszik, megfigyeltek ilyenből már több négyzetkilométeres, milliárdos példányszámúakat is.

Svéd és kanadai tengerbiológusok egyébként a 2000-es évek elején megfejtették, hogy miért teszik ezt a heringek: egyfajta Morze-jelekként kommunikálnak a buboréksorozatokkal, vélhetően emiatt nem ütköznek folyton egymásnak a gigászi rajokban együtt úszó egyedek. A heringfing titkának megfejtéséért 2003-ban a legviccesebb tudományos áttöréseknek kijáró IgNobel-díjat is megkapták a kutatók – akik között egyébként ott volt néhány azok közül is, akik előtte a svéd hadsereg vezérkarát mentették meg a teljes ideg-összeroppanástól a szovjet tengeralattjáró-fenyegetés elhárításával.