Minek helikopter, ha van rakétahajtású repülőgép?

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Volt olyan idő, amikor az amerikai hadsereg jó ötletnek tartotta, hogy hatalmas szállító repülőgépekre komoly fékezőrakétákat szerelve olyan gépeket alkosson, amelyek képesek akár egy futballstadionban is le- és felszállni.

Az ötletet egy balul elsült iráni túszmentő akció adta. A Saskarom hadműveletben ugyanis az egyik RH-53D helikopter, amelyet eredetileg a túszok és a mentőcsapatok evakuálására küldtek oda, belecsapódott egy repülőgépbe a küldetés lefújása után. Nyolc ember halt meg a robbanásban.

A szakemberek törni kezdték a fejüket. Vajon mivel lehetne kiváltani a rövid hatótávolságú, de könnyen manőverező helikoptereket, hogy a menet közbeni tankolás problémáját kiküszöböljék? Hát persze, egy rakétákkal teletömött C-130-as szállítógép! Azzal simán ki tudják hozni az iráni patthelyzetben ragadt amerikaiakat.

A Lockheed két hónappal később elő is állt az XC-130s, XFC-130s vagy XSC-130s néven ismert gép prototípusával. Ahhoz, hogy a gép le tudjon szállni a stadionban, 183 méteren belül kellett megállnia a földet érés után. Persze ez még csak a feladat fele: ugyanennyi távolság állt a gép rendelkezésére a felszálláshoz is, miután mindenki beszállt, akiért a gép ment. Ja, és persze a stadionnak lelátói is voltak, szóval az sem volt baj, ha a 183 méter után már jó 30 méter magasan van a gép, ami amúgy hivatalosan egy kilométernél rövidebb leszállópályára rá sem nézhetett.

A megoldás az lett, hogy a gépen dolgozó 60 mérnök és ezer civil a gép jól átgondolt pontjaira rakétatölteteket szerelt. A töltetek egy része a leszállásnál indult be, hogy a menetiránnyal szemben működve fékezzék a repülőt, egy másik részük pedig a felszállásra volt, hogy extra tolóerővel segítsék a minél gyorsabb elrugaszkodást. A tervezők a C-130-as egyéb részeit is módosították, például a szárnyakat, hogy azok alacsonyabb sebességnél is megfelelő mennyiségű felhajtóerő legyen, és a gép jobban bírta a hirtelen irányváltásokat is.

A program indulása után négy hónappal hajtották végre az első teszteket, amelyek igen jó eredményekkel zárultak. A gép orra alig három méter gurulás után már 2 méter magasra emelkedett, és a repülő a focipálya hossza alatt 15 méter magasra jutott, és 115 csomós sebességre gyorsult. Aztán 1980. október 29-én egy újabb kísérlet látványos, de szerencsés kimenetelű katasztrófával végződött. A gép szárnyai megrogytak a leszállás pillanatában, és a C-130-as tűzgolyóként száguldott tovább.

Credible Sport Test YMC 130 H

Ez a mozzanat elég erőteljesen visszavetette a programot, és végül nem is készültek el a speciális szállítógépekkel időben. Ronald Reagan (például az iráni konfliktusnak köszönhetően) felmosta a padlót az akkori elnök Jimmy Carterrel az elnökválasztáson, aztán Reagen elérte, hogy 1981 januárjában az irániak engedjék el az amerikai túszokat.

A rakétával le- és felszálló, speciális C-130-asok nem azonnal kerültek a süllyesztőbe, de hamarosan kiderült, hogy százmillió dollár ment el a fejlesztésre, pedig még alig 22 százalékos készültségi szinten álltak a gépek. Végül gazdasági okok miatt fújták le a további teszteket, és nem azért, mert őrültségnek tűnt dugig pakolni rakétával egy repülőt. Sőt, van olyan változat, ahol a felszállást segítik rakétatöltetek: az amerikai haditengerészet bemutatócsapata, a Blue Angels kísérőgépe például ilyen, a repülőnapokon rendszeresen be is mutatták, milyen is rakétával felszállni, csak aztán 2009-ben elfogytak a töltetek, a Fat, vagyis Kövér Albert azóta megint egyszerű repülő.

Érdekesség, hogy végül lett olyan gépe az amerikaiaknak, amivel nagyon gyorsan le tudnak szállni nagyon kis helyre, de a V–22 Osprey billenőrotoros konvertiplán sem lett a katonák kedvence: egyszerűen nem elég megbízható ahhoz, hogy ne panaszkodjanak rá folyton.