Az anti-Hitlerjugend tagjai nem sok vizet zavartak, mégis kivégezték őket

Nem lehet azt állítani, hogy a náci Németországban a II. világháború előtt és alatt túlzottan aktív lett volna az ellenállás Hitlerrel szemben. A társadalom nagyon nagy többsége (már persze azok, akiknek nem kellett az életüket félteniük származásuk miatt) legalábbis befogta a száját, vagy azonosult a rendszerrel és szolgálta a hatalmat. Ugyanakkor voltak ellenálló csoportok, közöttük tinédzserekből szerveződő bandák is, amelyek több-kevesebb sikerrel egyesültek országos hálózattá.

A havasi gyopár kalózai

Az egyik legtöbb tagot tömörítő ilyen antifasiszta ifjúsági szervezet az Edelweißpiraten (vagyis Havasigyopár-kalózok) volt, amely a jóval ismertebb Swingjugenddel ellentétben nem a felső középosztályból szerveződött, tagjai sokkal inkább a munkásosztály tagjai közül kerültek ki. Volt azonban egy nagy előnyük a Swingjugenddel szemben (akiket az 1993-as Swing mindhalálig című, Robert Sean Leonard és Christian Bale főszereplésével készült film tett híressé): ők valós ellenálló tevékenységet is kifejtettek, nem csak táncklubokban ropták amerikai jazzre.

Az Edelweißpiraten nem sokkal a II. világháború előtt alakult, amikor a fiatalok számára a Hitlerjugend, illetve a Német Leányszövetség tagsága az erősen ajánlottból kötelezőbe ment át. A főleg nyugat-németországi, rendszerint munkásosztálybeli felmenőkkel rendelkező, és sokszor baloldali elkötelezettségű fiatalok kezdetben nem fejtettek ki különösebb politikai, pláne ellenálló tevékenységet. Mindössze ifjúsági klubokat alakítottak, amelyekben nem érvényesült a náci ideológia, illetve a militarizmus, ami miatt a Hitlerjugendet utálták. Tagjaik pontos száma nem ismert, de egy jelentés szerint

Az állami ifjúsági szervezettel ellentétben nem nyírták rövidre, katonásra a hajukat, hanem hosszúra hagyták. Nem voltak paramilitáris egyenruháik, és betiltott zenéket hallgattak. Nem különültek el a nemek, fiúk-lányok vegyesen is tagok lehettek, és az engedelmesség helyett a szabadságot tekintették vezérlő elvüknek. A szexualitás sem volt igazán tiltott a tagok között. A Edelweißpiraten tagjai leginkább táborozással és zenéléssel foglalkoztak, próbálták elfelejteni, hogy a náci elnyomó rendszert.

De persze nem lehetett azt elfelejteni. Így a rajok egy része a háború folyamán egyre inkább az aktív ellenállás útjára lépett. A tagok szinte mindegyike 14-18 éves volt, és kevesen jártak közülük iskolába (ami egy munkásgyerek esetében nem volt különlegesség akkoriban). Az ellenállásuk nagy része inkább csínytevésnek nevezhető (például cukrot szórtak a katonák kocsijainak tankjába, bedobálták a náci párt irodáinak és katonai létesítmények ablakait, graffitiket festettek a falakra.

Az ellenállás kezdetei

Amikor az angolok német nyelvű propaganda röplapokat kezdtek szórni a német városokba, azokat összegyűjtötték, még mielőtt a náci aktivisták (közöttük a Edelweißpiraten által leginkább gyűlölt Hitlerjugend kirendelt tagjai) összeszedték volna őket, és igyekeztek a felhívásokat széles körben terjeszteni. Voltak közöttük olyanok is, akik katonaszökevényeket, illetve a koncentrációs táborokból szökött zsidókat, kommunistákat és másokat bújtattak, illetve robbanóanyagot szállítottak az (egyébként nem túl hatékony) felnőtt ellenállócsoportoknak.

A nácik kezdetben nem különösebben törődtek velük. Egyszerűen nem tekintették őket veszélyesnek, inkább csak irritálónak. A hatalom inkább a többségi társadalomtól egyértelműen elkülöníthető csoportokra vadászott, akiket könnyű volt kollektíven azonosítani. Nem engedhették meg maguknak, hogy

Ezek a fiatalok viszont általában se zsidók nem voltak, és tevékenységükben még a kommunizmus sem játszott különösebb szerepet. Amikor egy-két tagot elkaptak, leginkább azért, mert feltűnően hosszú volt a haja, legtöbbször jól megverték, és megszégyenítésképpen kopaszra borotválták a fejét. De voltak, akik sokkal rosszabbul jártak.

1944-ben Himler elrendelte az ismert Edelweißpiraten csoportok erőszakos feloszlatását, a vezetők megölésével. A düsseldorfi Walter Mayer kezdetben csak a Hitlerjugend-járművek kerekeit szúrta ki, később már rendszeresen ellopta az ellátmányukat. Akkor fogták el, amikor éppen cipőket lopott. Az ügyész halálbüntetést kért rá, de tekintettel sporteredményeire, börtönbüntetésre ítélte.

Rabszolgamunka a Ford gyárban

Bartholomäus Schink nem volt ilyen szerencsés. 12 társával együtt, a kölni Gestapo-főhadiszállás felrobbantásának vádjával tárgyalás nélkül halálra ítélték, és 1944 novemberében nyilvánosan felakasztották. A 13 kivégzett tizenéves közül hatan biztosan a Edelweißpiraten tagjai voltak. Schink élete vége felé már tényleges harcot vívott a náci katonákkal, fegyvereket halmozott fel, és zsidóknak segített a menekülésben.

Fritz Theilen a kölni Ford gyárban dolgozott, de az üzemben dolgoztatott koncentrációstábor-rabok láttán inkább ott hagyta a helyet. Később az ellenálló tevékenységéért maga is a dachaui láger egyik melléktáborába került, de sikerült megszöknie. A felszabadulás után vissza akart menni a Fordhoz, de a régi-új munkaadó nem akarta visszavenni, bűnözői múltja miatt (a kisebb nácik sok helyütt megőrizhették egzisztenciájukat). Végül a brit megszálló erők támogatásával kapta vissza az állását.

Egy másik ifjúsági ellenállócsoport volt a Weiße Rose (Fehér Rózsa). Tagjai között voltak a Scholl testvérek, Hans és Sophie is, akiknek sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a német csapatok által a keleti fronton elkövetett tömegyilkosságok ellen tiltakozva plakátokat ragasztottak ki a müncheni egyetemen. Efféle üzenetek álltak a röplapokon:

a német név mindörökké megbecstelenül, ha az ifjúság végre nem lázad föl, nem vesz elégtételt, és nem teszi jóvá a bűnöket.

A Scholl testvéreket guillotine általi halálra ítélték, bár Sophie megmenekülhetett volna, ha megtagadja a tevékenységét - de nem tette. A Scholl testvérekről rengeteg mindent neveztek el az NDK-ban, közöttük számtalan iskolát is. Míg a Weiße Rose és néhány egyéb ellenállószervezet életben maradt tagjait már rögtön a háború után kitüntetésekkel halmozták el, az Edelweißpiratent évtizedekig nem tekintették hősies társaságnak.

Az elhanyagolásuk oka részben az volt, hogy a köztörvényes bűnözéstől sem tartották távol magukat. Szerintük viszont alsóbb származásuk okán nem voltak elég jók az NSZK elitjének. ugyanakkor utólagos pozitív megítélésüket az sem segítette, hogy a szövetséges megszállás után egyesek a nevükben már a megszállók ellen követtek el erőszakos cselekedeteket.