Nemcsak a távirat szűnik meg, de a vele járó frász is

„Lábam megdagadt. Nem tudtam bevásárolni. Vacsora elmarad.” Így küldött Orbánné életbe vágóan fontos üzenetet udvarlójának Örkény István abszurd drámájában, a Macskajátékban. Ilyet már csak két hétig tehetne meg, ugyanis megszűnik a távirat, ami, valljuk be, sokakat meglepett. Mármint az, hogy idáig létezhetett egyáltalán.

1847-ben forradalmi szolgáltatásként indult el Magyarországon is. A világon mindenki tudta, hogy a hírek gyors továbbításán sok minden múlik.

Harmadik éve tartott az első világháború, amikor 1917 elején a németek táviratot küldtek Mexikóba. Benne leírták, hogy korlátlan tengeralattjáró-háborút szándékoznak indítani az Amerikából Európába tartó hadianyag- és nyersanyag-utánpótlás elpusztítására. Ha ezt zokon veszi az Egyesült Államok, és belépne a háborúba, akkor arra kérik Mexikót, támadja meg az USA-t. Cserébe nagyvonalú pénzügyi segítséget ígértek, és azt, hogy teljes mellszélességgel támogatják Mexikót, hogy visszaszerezze magának Texast, Új-Mexikót és Arizonát.

A kódolt táviratot elfogták az angolok, és megfejtették. Amerika pedig belépett a háborúba, és eldöntötte azt.

Ennyire óriási jelentőségű, nélkülözhetetlen információtovábbító formátum volt 150 évig.

Németországban például már 2000-ben lemondtak róla, és már akkor sem volt semmiféle prioritása a táviratnak. Betették a közönséges mezei levelek közé, és velük együtt kézbesítették. Így ha mondjuk érkezésünkről akartunk értesíteni valakit, akkor nemritkán előbb érkeztünk, mint a fontos sürgönyünk.

Nálunk mindig is elsőbbséget élvezett. Harminc éve még mintegy 8 millió táviratot hordtak szét évente a postások Magyarországon. Öt éve viszont már csak ötvenezret, 2020-ban 23 ezret. Azaz naponta 63-at adtak fel, legfőképpen az idősebb korosztály tagjai, akik nem mozognak otthonosan az e-mailek, okostelefonok világában. Ők 2600 postáról személyesen küldhettek telegramot.

Tartós nosztalgia ide, ragaszkodás oda, az internet és a mobiltelefonok világában

Hiszen pár gombnyomás, és már el is küldhetünk bármilyen üzenetet bárhová, bárkinek. És olcsóbban, mint ha táviratoznánk. Régebben szavanként kellett fizetni, most viszont oldalanként. Az első oldal 3650 forintba került, ami eléggé borsos ár egy e-mailhez, SMS-hez vagy valamilyen csetüzenethez képest. Igaz, nem kell hozzá internet-hozzáférés vagy telefon.

Viszont kellett némi gyakorlat a közönséges távirat olvasásához, mivel sokáig a Morse-abc betűit ees szaamokat hasznaaltaak Stop iiraasjeleket keveesbee Stop peeldaaul pontot sem Stop. Ezért kellett a stop. Sokan emlékezhetnek, milyen érzés remegő kézzel dekódolni az üzenetet. A távirat ugyanis az esetek többségében rossz híreket hozott.

Amikor a postás becsengetett, és közölte, hogy táviratot hozott, és itt kellene aláírni.

Ahogyan történik Örkény Tóték című darabjában. Igaz, ott a postás annyira szereti Tótékat, hogy csak a jó híreket adja át. Azt, hogy Gyula fiuk meghalt a háborúban, nem. Inkább összetépi a levelet. Ez lett a mű és a belőle készült film drámai kiindulópontja (Isten hozta, őrnagy úr!, rendezte Fábri Zoltán, főszereplő Latinovits Zoltán). A néző tudja, amit Tóték nem, akik azért keresik mindenben a náluk vendégeskedő eszelős őrnagy kegyét, hogy a fiukkal majd jól bánjon a seregben.

Szélsebesen száguldott, majd megállt hirtelen 

Postán személyesen vagy telefonon lehetett táviratot feladni, és hat órán belül kézbesítették azt, felárért pedig négy órán belül. Akár éjszaka is. Először elküldték a címzetthez legközelebbi postahivatalba szikratávírón (Morse-távíró, elektromosimpulzus-sorozatokkal küldött szöveget), telefonon, később valamilyen elektronikus úton.

Egészen eddig a pontig verhetetlen volt ez a médium, ma is megállná a helyét. De aztán elfogyott a villámgyors lendület,

A szélsebes üzenet pedig egyszerű levéllé avanzsált. Fogta az átlényegült sürgönyt egy futár vagy postás, és elballagott a megadott címre, majd becsengetett.

És ha szerencsénk volt, akkor dísztáviratot hozott. Jó hírrel. Mostantól már azt sem fog. 

(Borítókép: Amerikai színész távírógéppel egy 1924-es amerikai film jelenetében. Fotó: John Kobal Foundation / Getty Images)