A matekzseniből lett szerencsejátékos, aki megalkotta a tökéletes lóverseny-algoritmust

William (Bill) Benter Pittsburghben született, és már az általános iskolában nyilvánvalóvá vált, hogy matematikai képességei tanárai tudását is meghaladják. Bár elvégezte a fizika szakot az egyetemen, valószínűleg eszébe sem jutott soha, hogy kutasson, esetleg diákokat tanítson. A sors furcsa fintora, hogy utóbbi mégis bekövetkezett idős korában, bár nem fizikát oktatott, hanem a szerencsejáték statisztikai alapjait.

Merthogy Benter rögtön az egyetemi diploma megszerzése után úgy határozott, hogy matematikatudását sokkal gyakorlatiasabb célra: pénzszerzésre fordítja. Így áttette a székhelyét Las Vegasba, ahol professzionális szerencsejátékosként kezdte számolni a kártyalapokat a kaszinók Black Jack-asztalainál.

Csakhamar már az összes kaszinó kidobóemberei ismerték az arcát, és azzal a lendülettel ki is dobták az összes vegasi mulatóból. A kaszinók ugyanis – érthető financiális megfontolásból – határozottan tiltanak minden olyan machinációt, ami a játékos nyerési esélyeit növeli.

Benter kedvét mindez nem vette el a szerencsejátékoktól, hiszen konzisztensen nyert, a valószínűségszámítási és kombinatorikai tudását a cél szolgálatába állítva. Szüksége volt ugyanakkor egy olyan terepre, ahol úgy hazardírozhat (bár az ő esetében e tevékenység mindenről szólt, csak az esztelen tippelgetésről nem), hogy attól nem tudják őt egy egyszerű kizárással eltiltani. Ekkor talált rá az igazi aranybányára: a lóversenyre.

A fizikus társult egy másik profi szerencsejátékossal, Alan Woodsszal, akivel tökéletesen kiegészítették egymást: Woods értett a lóversenyhez, Benter pedig értett a valószínűségszámításhoz, illetve a statisztikai komputermodellek kódolásához. 1984-et írtunk ekkor, és a páros 150 ezer dollárral a zsebében áttette székhelyét Hongkongba, Ázsia lóversenyfővárosába.

Az algoritmus, amit az egyes lóversenyfutamok kimenetelének jóslására írt, kezdetben 16 változót vett figyelembe. Ezek között voltak a lovak korát, származását, korábbi sikerességét, a zsokét, az edzőt, a tenyésztőt, sőt a ló által kedvelt felületet és időjárást leíró mutatók. Benter a szisztémájáról tudományos értekezést is írt, amit azóta kis bibliaként forgatnak a milliókra vágyó reménybeli lóversenycsászárok.

Az algoritmus első verziói nem voltak túl sikeresek, így Benter csődbe is ment. Vissza kellett költöznie Hongkongból az Egyesült Államokba, hogy újabb tőkét szedjen össze a vállalkozás folytatásához. Másodszorra azonban elérkezett az ő ideje. Visszaemlékezése szerint az első próbálkozás kudarcát az okozta, hogy kezdeti algoritmusa csak a nyilvánosan hozzáférhető adatokkal dolgozott, holott a lóversenyfogadásban sokkal nagyobb szerepük van a belső információknak, tippeknek, füleseknek.

Benter nagy dobása az volt, hogy sikerült neki a belső információ hiányát is belefoglalni a statisztikai modellbe, majd beépítette az elemzők nyilvános várakozásait is. Az algoritmus jelenlegi verziója már több mint 130 változóval dolgozik. Az üzlet hamarosan már túl nagyra nőtt ahhoz, hogy Benter maga képes lett volna fejleszteni az algoritmust és fogadni a lóversenyen. Ezért sportfogadási céget alapított, amelynek alkalmazottjai folyamatosan fogadtak az algoritmus által kijelölt események kimeneteleire.

Ezt korábban szinte elérhetetlen nyereményaránynak gondolták. A legnagyobb nehézséget a hongkongi fogadásokban az okozta, amikor a város 1997-ben visszakerült Kína fennhatósága alá. Az új vezetés megtiltotta a telefonos lóversenyfogadást, ezzel akarták megnehezíteni a profi szerencsejátékos cégek működését, akik nap mint nap millió dolláros nagyságrendben fogadtak. A hongkongi lóverseny nyereményalapja a fogadók által befizetett pénzből tevődött össze, vagyis ha valaki sokat nyert, azzal a többiek bevételét csökkentette. Ezért elsőrendű fontossággal bírt, hogy az algoritmust a legnagyobb titokban tartsák, nehogy elbizonytalanítsák a pénzt összeadó többi fogadót. A telefonos fogadás betiltásával ez nehezebbé vált.

Benter és Woods ezt úgy oldották meg, hogy egy fogadóirodához közeli hotelszobában a verseny előtti percekben kinyomtatták a fogadócédulákat. Ezután egy alkalmazott egy zsák pénzzel és a cédulák százaival átrohant a fogadóirodába, és addig tömködte a cetliket az automatákba, amíg le nem zárták a fogadást. A másik módszerük az volt, hogy a hatóságok és a versenyszervezők által nem ismert fiatal hölgyeket küldtek a lóversenypályák ablakaihoz annyi pénzzel, amit alig bírtak el, hogy ők tegyék meg helyettük a kijelölt győztest.

Bár az algoritmus használatát nem tiltotta törvény, a fogadócégek működése adócsalásnak számított. A szerencsejáték-bevételek ugyanis adómentesek voltak, de a cégek nyeresége már nem. Vagyis minden okuk megvolt arra, hogy igyekezzenek a működésüket magánemberek által űzött időtöltésnek álcázni.

A szerencsejátékos mára a háttérbe húzódott, hiszen elemzői, a cég által fejlesztett algoritmusok és a lovak dolgoznak helyette is. Ma már milliárdos, és vagyonából rengeteget jótékonykodik, illetve sok pénzzel támogatja az amerikai Demokrata Párt kampányait. A hongkongi hatóságokat is sikerült kibékítenie, ehhez mindössze néhány millió dollár jótékonysági célú adományozására volt szükség.

Ma már Benter Hongkong egyik leghíresebb külföldi szerencsejátékosa. A Hongkongi Városi Egyetem róla nevezte el az alkalmazott matematikában kivételesen tehetséges diákokat támogató ösztöndíjprogramját. A helyi Rotary Club elnökeként Benter vagyonát Kína és a környező államok közötti békés együttműködés szolgálatába állította. Reméljük, azért hagyott magának is némi pénzt a nyugdíjas éveire.

(Borítókép: Lóverseny  Hongkongban 2019 márciusában - fotó: Lo Chun Kit / Getty Images)