Az angolok nemzeti ételét portugál zsidók találták ki

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Nem egyszerű olyan hagyományos brit ételeket felsorolni, amelyek különlegesen finom ízükkel az angol konyhaművészet örök szerelmesévé teszik a szigetországba látogatót. Az angolok sokszor maguk is a hajdani Brit Birodalom gyarmatairól érkezett bevándorlók által meghonosított indiai, pakisztáni, afrikai, karibi és egyéb nemzeti konyhákat részesítik előnyben, és ezért nem is tudjuk őket hibáztatni.

Ugyanakkor van néhány valóban brit ikonnak számító étel, amelyek talán nem nevezhetők egyértelműen mennyeinek (mermite, most rád nézek), de legalább megtestesítenek valamit az Egyesült Királyság népeinek nemzeti karakteréből, és az ősi angolszász gyökerekig vezethetők vissza.

Vagy nem. Ott van például a fish and chips, aminek elnevezése nem árul zsákbamacskát, hiszen egyszerű panírozott, olajban sült halról és sült krumpliról van szó, amelyet az ínyencek ecettel meglocsolva fogyasztanak. Angliában gyakorlatilag minden sarkon vannak halsütödék, amik ilyet árulnak, és régen még sokkal több volt belőlük.

Hagyományosan tölcsérré csavart újságpapírban szervírozták a fish and chipset, hogy a vevő az utcán sétálva is enni tudja, ma már inkább csak újságot utánzó papírba teszik, mert a nyomdafesték annyira nem egészséges. A Halsütödék Országos Szövetsége (minden üzleti érdektől mentes) álláspontja szerint a fish and chips vitathatatlanul Nagy-Britannia nemzeti eledele. Az biztos, hogy 1935-ben 35 ezer sütöde működött az országban, és a II. világháború alatt sem vezették be erre az ételre a jegyrendszert.

E bevezető után talán már egyáltalán nem meglepő az, hogy a fish and chips eredete nagyon nem brit, hanem szefárd zsidó. A késő középkorban a mai Portugália területén lévő mór államokban a különböző felekezetek tagjai (a kor mércéjével) viszonylagos békében élhettek egymás mellett. A szefárd zsidók a népesség 20 százalékát adták, és a legmagasabb elit közé is bebocsátást nyertek.

Valójában zsidónak lenni a muszlim uralom alatt sokkal jobb opciónak tűnt, mint a keresztény zsidóüldözést kockáztatni néhány száz kilométerrel arrébb. Így sok menekült érkezett Portugáliába. Amikor azonban a reconquista (vagyis az Ibériai-félsziget keresztény visszafoglalása) a 15. század végén beteljesedett, és I. Mánuel portugál király feleségül vette Aragóniai Izabellát, a menyasszony azt kapta nászajándékul, hogy minden zsidót, aki nem volt hajlandó kikeresztelkedni, elüldöztek Portugáliából.

A conversónak nevezett kikeresztelkedett portugáliai zsidókat sem hagyta azonban békén az inkvizíció, így közülük sokan Angliába vándoroltak, és ott meghonosították a szefárd konyhát - benne sok hallal. Ennek része volt a peshkado frio (sült hal) is, amely fehér húsú, rendszerint tőkehalból készült, vékony lisztréteggel panírozták, és olajban sütötték ki.

Az új fogás szinte azonnal sláger lett mindenféle etnikai hátterű angol közösségben. A zsidók és a katolikusok főként pénteken ették, a vallásos étkezési korlátozások miatt, a protestánsok pedig mindig. Kezdetben az efféle olajba sütött, panírozott elkészítési technikát "zsidó mód"-nak nevezték.

Évszázadokig nem társult hozzá azonban a sült krumpli. Egészen a 19. század végig nem terjedt el a tömeges krumplifogyasztás, az emberek meglehetősen bizalmatlanok voltak a föld alatt növő gumókkal szemben. Valószínűleg az 1860-as években kezdte a sült halat sült krumplival árulni Joseph Malins, ugyancsak zsidó bevándorló londoni sütödéjében.

(Borítókép: Robbie Jay Barratt - AMA / Getty Images)