Az egyszarvú legendáját a vikingek etették meg Európával

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

A középkorban elég sok misztikus lény és szörnyeteg létezésében hittek az emberek teljesen komolyan. A sárkányok, tündérek, óriások és törpék nem csak megfoghatatlan szereplők voltak a mesékben, legendákban, és messziről jött emberek történeteiben, hanem a távoli vidékek nagyon is komolyan veendő lakói. Merte volna valaki kétségbe vonni a sárkányok létezését, azzal rögtön Sárkányölő Szent Györgyöt, és rajta keresztül egyenesen az egyházat hazudtolta volna meg.

A legendás lények közül is kiemelkedett az unikornis, amit ugyan szintén nem látott soha senki a saját szemével, viszont a középkori Európa minden magára valamit is adó arisztokrata dinasztiájának volt unikornisszarv ereklyéje. Nemcsak státuszszimbólum volt, de csodatevő gyógyító, minden mérget semlegesítő és fiatalító erőt is tulajdonítottak neki. Az egyenesen az unikornis homlokáról származó, gyönyörű, spirálisan csavart szarvak néha akkorák voltak, hogy az egészen zavarba ejtő méretű lótestet feltételezett az egyszarvúnak. Ami a legendának persze csak jót tett.

Unikornisok persze csak a mesékben vannak - de akkor honnan szerezték a nagyon is kézzel fogható szarvakat a nemesi családok?

Természetesen vásárolták őket, méghozzá egész vagyonokért. Az unikornisszarv a saját tömege sokszorosát érte aranyban, az angol királyi család tulajdonában levő legszebb példány (I. Erzsébet kapta ajándékba a nagy felfedezőtől, és az angolok amerikai gyarmatbirodalmának megalapítójától, Sir Humphrey Gilberttől) értékét 10 ezer fontra tették, az 1500-as években ez egy kastély árának felelt meg. Az unikornisszarv exkluzív beszerzési forrásának a vikingek számítottak, akikről köztudomású volt, hogy a világ legnagyobb felfedezői, és olyan helyekre jutnak el a hajóikon, ahová senki más - hihető volt hát, hogy az unikornisok földje is egy ilyen távoli, veszélyes hely.

A szarvakat a vikingek – akik legalább olyan ravasz kereskedők voltak, mint amilyen félelmetes hírű harcosok – valóban messziről hozták, az eszkimóktól szerezték be, de az is előfordult hogy maguk halászták őket Grönland környékén. Az unikornisszarv ugyanis nem volt más, mint a ritka északi cetfajta, a narvál agyara, valójában az egyik, extrém méretűre megnőtt foga. A tudósok sokáig találgatták, mi lehet a funkciója, végül kiderült, hogy tele van idegvégződéssel, és az állat legfontosabb érzékszervét jelenti, amivel a víz hőmérsékletét, sótartalmát, és a halak közelségére utaló anyagok jelenlétét érzékeli. Erről persze a középkori nemesség mit sem tudott, és az igazat megvallva egy 5-6 méteres, másfél tonnás, akár 3 méteres szarvat viselő hal (jó, jó: tengeri emlős) létezése talán meseszerűbb is lett volna számukra, mint az unikornisé. A vikingek meg persze nem világosították fel őket, így az üzlet egészen a 18. századig kitartott, amikor is az európai felfedezők az északi vizeken hajózva találkoztak a narválokkal.

Az állatot azóta a túlhalászás, a környezetszennyezés, és a klímaváltozás a kihalás szélére sodorta, a populációjukat 50 ezerre becsülik a tengerbiológusok. A világ egyetlen akváriumában és vízi állatkertjében sem látható, a 60-as években sokat kísérleteztek vele, de fogságban pár hónapon belül egyszerűen elpusztul.