Véletlen került elő újra a nácik rovarirtó csodaszere

A DDT rovarirtó szert annak idején Isten áldásaként üdvözölték, hiszen sokkal hatékonyabban irtotta a maláriát terjesztő szúnyogokat, mint a korábbi készítmények. Aztán megjelentek a katasztrófa első jelei. Kiderült, hogy a DDT feldúsul a táplálékláncban, szinte minden állatot károsít, az emberi szervezetbe jutva pedig születési rendellenességeket és ezernyi más bajt okoz.

A DDT megzavarja a hormonrendszer működését (így gátolja a férfi nemi hormonok hatását), rákkeltő hatása van (főként az emlő- és a májrákkal hozták összefüggésbe). Roncsolja a hím ivarsejteket, vetéléseket okoz, a születendő gyermekben fejlődési rendellenességek léphetnek fel.

A világ nagy részén mára betiltották, de Afrika maláriától leginkább sújtott területein mindmáig használják. A malária ott egyszerűen olyan hatalmas közegészségügyi veszélyt jelent, ami meghaladja a DDT nyilvánvaló ártalmait. A WHO is indokoltnak tartja a DDT használatát, főként a szobák falainak permetezésére, itt ugyanis sokkal kevesebb kell belőle, mint amennyit korábban szétszórtak a természetben.

A német változat

Michael Ward, a New York-i Egyetem kémiaprofesszora teljesen véletlenül futott bele a német DDT-ről (a DFDT-ről) szóló második világháborús hírszerzési jelentésekbe. Ott leírták ugyan, hogy a náci kémikusok azt állították, hogy a DFDT hatékonyabb a DDT-nél, de ezt csak alaptalan kérkedésnek gondolták. Hitetlenségükben szerepet játszott, hogy a gyártó Hoechst vegyi gyár (az elhíresült IG Farben konglomerátum tagjaként) a háború alatt a megszállt területekről összefogdosott rabszolgákat dolgoztatott. Készítményeit pedig a koncentrációs táborokban őrzött zsidókon próbálta ki. A nürnbergi perekben a cég igazgatóit is háborús bűnökkel vádolták meg.

A kémikusnak megakadt a szeme a DFDT-n, és érdekesnek találta annyira, hogy kísérletesen is ellenőrizze, vajon valóban annyira jó-e. És az: az amerikai kémiai társaság folyóiratában frissen közölt tanulmány szerint négyszer gyorsabban öli a szúnyogokat, mint a DDT.

A kutatók már azon töprengenek, vajon hány millió emberi életet lehetett volna megmenteni a háború óta, ha a szövetséges tudósok azonnal felismerik a DFDT-ben rejlő potenciált. A malária még mindig a legveszélyesebb kór a trópusokon. Évi 200 millióan betegszenek meg, és 400 ezren meg is halnak (főként öt év alatti gyerekek). És akkor a többi, szúnyogok terjesztette betegségről nem is beszéltünk.

A rezisztencia megtörése

Minthogy a DFDT mérgezőbb a szúnyogokra nézve, mint a DDT, elméletileg sokkal kevesebbet kell belőle használni, ami csökkentheti az általa okozott környezeti terhelést. Emellett ott, ahol most is használják a DDT-t, alternatív szerként szolgálhat, így a két hatóanyagot cserélgetve, elejét vehetik annak, hogy a szúnyogok rezisztenciát fejlesszenek ki egyik vagy másik ellen.

Kérdés azonban, hogy a DFDT-nek milyen mellékhatásai lehetnek a környezetben. Ezt senki sem tudja, és megállapításához rendkívül drága, és előreláthatóan nehezen értelmezhető eredményű kísérletekre lenne szükség. A DDT réme beleivódott a köztudatba, így biztosan tiltakozóhullámot indítana el, ha egy hasonló anyagot akarna bárki – akár csak kísérleti jelleggel – a környezetbe kibocsátani. Kérdéses, hogy lenne-e olyan kormány vagy tudományfinanszírozó szervezet, amely kockáztatná a negatív sajtóvisszhangot. Különösen úgy, hogy e visszhangot nem igazán befolyásolná a tesztek tényleges eredménye, az jó eséllyel inkább az előítéletektől függene.

Bár a DDT-t már a 19. század hetvenes éveiben előállították, a rovarirtó hatását csak közvetlenül a második világháború előtt fedezte fel Paul Müller svájci vegyész. Kontaktméregként csak úgy hat, ha a rovarok hozzáérnek a DDT-kristályokhoz. Felszívódik a lábukon keresztül, és gyakorlatilag túlterheli az érző idegi receptoraikat.

A DDT tehát remek rovarirtó szernek tűnt, az Egyesült Államok és szövetségesei licencelték is a háború alatt. A ötvenes évektől kezdve a használata az egekbe szökött, a WHO ugyanis kampányt indított a malária kiirtására. Valóban csökkent a betegséget terjesztő szúnyogok okozta veszély, viszont megjelent a rezisztencia is, így a teljes eltörlés csak álom maradt.

Néma tavasz

A szer aranykorának az 1962-es Néma tavasz című könyv vetett véget, amely valószínűleg a világ legnagyobb hatású környezetvédelmi műve. Rachel Carson szerző könyörtelen részletességgel mutatta be, hogy a DDT, amely ugyan nem ölte meg azonnal a magasabb rendű állatokat, de akkumulálódott a szervezetükben, mekkora környezeti és egészségi rombolást okozott a teljes ökoszisztémában.

A könyv és a felháborodás hatására Amerikában 1972-ben betiltották a DDT-t, és a legtöbb nyugati ország hamarosan ugyanígy tett. De vajon ugyanez lett volna a történet vége, ha a svájci DDT helyett a náci DFDT-t kezdik világszerte használni? A New York-i Egyetem kémikusai szerint korántsem.

A két anyag – ahogy a nevükből is sejthető – nagyon hasonlít egymásra. Míg a DDT a diklór-difenil-triklóretán, addig a DFDT-ben két klóratomot fluoratomokra cseréltek (így lett difluor-difenil-triklóretán). A modern kutatók egyáltalán nem rovarirtó szert kerestek, mindössze a különféle anyagok kristályszerkezetét vizsgálták. Amikor megnézték mikroszkóp alatt a DDT kristályait, úgy találták, hogy közöttük vannak kör alakúak és kaotikus, összegubancolódott szálakra emlékeztetők is. Utóbbiakat korábban nem ismerték, így felmerült bennük a kérdés, hogy a két kristályforma rovarölő képessége különbözik-e.

Mint kiderült, a kaotikus alak sokkal jobban öli a szúnyogokat. Egyre jobban beleásták magukat a DDT irodalmába, és így jutottak el a második világháborús náci kémiai kutatásokig, és a DFDT-ig. Utóbbi anyag tehát csak két atomban különbözik a DDT-től. Talán azért szintetizálták maguknak a németek, hogy ne kelljen licencdíjat fizetni a svájciaknak, akikkel nem álltak hadban, így a szabadalmi jogszabályokat figyelembe kellett venniük.

Nem ismert mellékhatások

Akárhogy is, a háború után a DDT terjedt el szerte a világban, a DFDT-t pedig annak ellenére is elfelejtették, hogy Paul Müller, akit a DDT rovarölő tulajdonságainak felfedezéséért 1948-ban Nobel-díjjal tüntettek ki, még a díjátadón elmondott beszédében is megemlítette mint a rovarokat gyorsabban ölő vegyületet.

A New York-i Egyetem nemrégiben végzett kísérletei alapján eddig annyit tudunk, hogy a DFDT-nek mindössze fél órára volt szüksége ahhoz, hogy a neki kitett szúnyogok felével végezzen. Erre a DDT-nek több óra kellett. De vajon hogyan viselkedne az anyag, ha nagy mennyiségben juttatnánk ki a természetbe.

A kémikusok többsége szkeptikus. Szerintük a DDT és a DFDT erős hasonlósága arra utal, hogy a DFDT ugyanolyan tragikus mellékhatásokat okozhat, mint rossz hírű rokona. Sőt, az is elképzelhető, hogy a DDT-re rezisztens szúnyogok kapásból ellenállnának a DFDT-nek is. De ez csak spekuláció, amíg nem végeznek kísérleteket.

A DFDT-t pártoló vegyészek arra hivatkoznak, hogy nem ritka, hogy egy molekulán végzett kicsiny módosítás is teljesen megváltoztatja a rá adott biológiai reakciókat. Hogy a DFDT-ről kiderülhet-e egyáltalán, hogy mennyire lenne jó élesben, azt ma még senki sem tudja.

(Borítókép: Kisgyermeket kezelnek DDT-tetűirtó porral a németországi Wilemsdorfban 1945 októberében. Fotó: George Konig/Keystone Features/Getty Images)