- Tudomány
- Ma Is Tanultam Valamit
- haditechnika
- sr-71
- blackbird
- repülőgép
- szuperszonikus repülés
- repülőgép-baleset
- kémrepülőgép
25 kilométer magasan szétesett alatta a világ leggyorsabb repülőgépe
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Megtudtuk, hány nő várja, és hány menekül a locsolóktól
- Nem ismerték az operát, de királyt buktattak a történelem első sztrájkolói
- Új évaddal jelentkezik a Ma is tanultam valamit podcast
- Nem sokon múlott, hogy Petőfi túlélte március 15-öt
- Leleplezték A titok titkát, áltudomány tarolhatta le a világot
Az SR–71 Blackbird a világ leggyorsabb repülőgépe. Az amerikai hadsereg évtizedeken át rendszerben tartotta, de a hidegháború után leszerelte őket. Valószínű, hogy az elmúlt ötven évben felállított repülési rekordjait senki és semmi nem fogja megdönteni.
Ha azt nézzük, hogy a 31 rendszerbe állított gépből 12 lezuhant, mondhatjuk, hogy a Blackbird nem volt egy életbiztosítás. Ugyan ki utazna olyan légitársasággal, aminek minden harmadik gépe a földbe csapódik? De a Blackbird-balesetek közül csak egy volt halálos kimenetelű – és valóságos csoda, hogy ugyanennek a balesetnek a pilótája szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet.
A sztratoszférából a katasztrófába
1966. január 25-én Bill Weaver, a Lockheed pilótája és Jim Zwayer hírszerző tiszt 11 óra 20 perckor felszálltak a kaliforniai Edwards Légibázisról, hogy tesztrepülést végezzenek egy SR–71-gyel. A repülés első tesztfázisát sikerrel vették, majd újratankoltak a KC–135 légi utántöltővel, és keletnek fordultak. Weaver 3,2 Machra, a hangsebesség 3,2-szeresére gyorsította a gépet, és megkezdte az emelkedést 78 ezer láb (23 kilométer) magasságba.
A Blackbird még csak néhány perce haladt csúcssebességgel, amikor az egyik légbeömlő kúp automatikája meghibásodott, és kézi vezérlésre kapcsolt vissza.
Az SR–71-et úgy tervezték, hogy a gép orráról leváló lökéshullámok egyenesen a hajtómű beömlőkúpjaira érkezzenek. Ha a Blackbird csúcssebességgel haladt, a hajtóerő 80 százalékát az itt beáramló levegő adta – ezt hívják ramjetnek, más néven torlósugár-hajtóműnek.
A beömlőkúpok finom szabályozása kulcsfontosságú volt, hogy a gép a levegőben maradhasson. A kúpok a beáramló levegőt szubszonikus sebességre lassították, hogy ne fújja el a hajtómű tolólángját, mert ekkor a hajtómű úgynevezett unstart (nemindulás) állapotba került. Ilyenkor lökéshullámok tépázták meg a gépet, és a Blackbird úgy vonyított, mint egy villamos a kanyarban.
Amikor Weaver és Zwayer gépe 35 fokos fordulót vett, a jobb hajtómű dobott egy unstartot, és leállt. A másik hajtómű eközben továbbra is maximális tolóerőt adott le, így a Blackbird fordulása még élesebb lett. Weaver hiába próbált ellenkormányozni, semmit sem ért. Tudta, hogy nagy bajban vannak.
Próbáltam elmondani Jimnek, hogy mi történik, és hogy maradjunk a gépben, amíg nem érünk el alacsonyabb sebességet és repülési magasságot. Nem gondoltam, hogy sok esélyünk lenne a túlélésre 3,18 Mach sebesség és 78 800 láb repülési magasság mellett. De a nehézségi gyorsulás olyan gyorsan nőtt, hogy a kiejtett szavaim csak értelmetlen motyogásnak tűntek – ahogy azt a hangfelvételek később meg is erősítették.
A hosszirányú stabilitás csökkenése, a halmozódó rendszerhibák, a fordulás közben megnövő állásszög, a szuperszonikus sebesség és a nagy magasság annyira megterhelte az SR–71-et, hogy azzal a stabilizáló rendszer nem tudott mit kezdeni. A gép magatehetetlenül forogva zuhant. A túlterhelés akkorára nőtt, hogy Weaver elvesztette az eszméletét.
A Blackbird darabjaira szakadt. A lángoló roncsai 24 kilométeres körben hullottak alá.
A ruha mentette meg
Weaver arra a gondolatra tért magához, hogy talán csak álmodta az egészet. Hamar rádöbbent, hogy mégsem; a baleset valóban megtörtént. Csakhogy ha baleset történt, azt ilyen sebesség és magasság mellett nem élhette túl, tehát halottnak kell lennie. Homályos eufóriát érzett. Ráébredt, valahogy kijuthatott a géptörzsből, amit nem értett, mivel még a katapultálás előtt elájult.
A levegő süvítése mellett egy zászlócsapkodásra emlékeztető hangot hallott - ebből állapította meg, hogy valószínűleg zuhan. Látni nem látott semmit: a speciális nyomáskiegyenlítő ruha sisakját jégvirágok borították.
A pilótaruhát az ejtőernyőhöz csatlakoztatott kis tartály közben telepumpálta oxigénnel. Így Weaver nemcsak lélegezhetett, de a nyomáskiegyenlítés attól is megóvta, hogy a nyomáskülönbség miatt légbuborékok árasszák el a vérereit és azonnal meghaljon. A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a ruha nemcsak ettől mentette meg, hanem a gép széthullása miatt fellépő rezonancia és nehézségi gyorsulás okozta sokktól is.
Az SR–71-hez rendszeresített ejtőernyőket úgy tervezték, hogy a nagy ernyőn kívül egy kisebb, stabilizáló ernyő is fokozza a légellenállást. Nagy magasságban a légsűrűség olyan alacsony, hogy a zuhanó testre ható centrifugális erő és a rázkódás olyan erős lehet, hogy maradandó sérüléseket okozhat. Weaver nagy szerencséjére a kisebb ernyő is kibomlott, így függőlegesen és rázkódásmentesen zuhanhatott.
Weaver végül felemelte a sisakrostélyt, hogy körülnézhessen. Tiszta, kék égboltot látott maga körül, és végtelen látótávolságot. A földön megpillantotta az SR–71 lángoló roncsait, valamint néhány száz méternyire Zwayert is, aki szintén ejtőernyővel ereszkedett alá.
90-100 méterrel a talajszint fölött Weaver leoldotta magáról az ülésbe épített eszközöket, hogy ezzel csökkentse a tömegét és a zuhanás sebességét. Így elkerülhette, hogy becsapódáskor esetleg lábtörést vagy más sérülést szenvedjen el. Szerencsére puha talajon landolt, így zökkenőmentesen ért földet. Fél kézzel az ejtőernyőjét próbálta leoldani magáról, fél kézzel a még mindig befagyott sisakrostélyt tartotta, amikor egyszer csak megszólította valaki:
Segíthetek?
Weaver megfordult, és egy cowboykalapos férfit pillantott meg, mögötte egy helikopterrel. Azt hitte, hallucinál. Fel volt rá készülve, hogy a vadonban töltheti az éjszakát – ehhez képest itt állt előtte egy férfi egy helikopterrel. Az Edwards Légibázisról akkor sem érhettek volna ide ilyen gyorsan, ha előre megmondta volna, hogy hol fog lezuhanni.
A férfit Albert Mitchellnek hívták. Szarvasmarhafarmot vezetett Új-Mexikóban; Weaver nagyjából két és fél kilométerre a ranchtól ért földet. Mitchell látta a zuhanó pilótákat, és rádión értesítette az új-mexikói autópálya-rendőrséget, a légierőt és a legközelebbi kórházat.
Miközben leoldotta magáról az ejtőernyőt, Weaver észrevette, hogy a nyomáskiegyenlítő ruha egyik oxigéntömlője kioldódott, és a másodikat is csak az imádság tartotta a helyén. Ha ez nagy magasságban kioldódott volna, a ruha semmilyen védelmet nem nyújtott volna. Így viszont még azt a megterhelést is kibírta, ami a levegőben darabjaira szakította a világ leggyorsabb repülőgépét. Weaver néhány kisebb horzsolással megúszta.
Zwayer nem volt ilyen szerencsés. Mitchell helikopterrel indult a nyomába, de tíz perccel később már vissza is ért. Lesújtó hírt hozott: Zwayer nyakát szegte, amikor a gép széthullott a levegőben, és azonnal belehalt a sérülésbe.
Weaver a kórházból telefonált az Edwards repülésirányító tisztjének. A földi irányítás tudott a balesetről, mivel rögtön elvesztették a gép radarjelét és a rádiókapcsolatot. A repülési paraméterekkel is tisztában voltak, de épp ezért nem hitték, hogy a balesetnek lehet túlélője.
The Right Stuff
A következő napon Weaver a Beale Légibázison egy SR–71 szimulátorral rekonstruálta a baleset repülési feltételeit. A katasztrófa a szimulátorban is megismétlődött. A történtek hatására a Lockheed több változtatást is végzett a gépen, amik mind kihatottak az aerodinamikai tulajdonságaira. Hogy megelőzzék a további baleseteket, az SR–71 beömlőkúpjain több száz precíziós változtatást eszközöltek, és olyan vezérlőszoftvert terveztek, amik még az unstart előtt újraindították a hajtóműveket.
Csak a hihetetlenül nagy szerencse magyarázhatja, hogy miért úszhattam meg jóformán egy karcolás nélkül, hogy széthullott alattam a repülőgép.
– mondta Weaver.
Az eset nem rettentette el Weavert a repüléstől – ezeket a fiúkat nem olyan fából faragták. Két hét múlva egy vadonatúj SR–71 pilótafülkéjében ült a Lockheed palmdale-i tesztüzemében. Még ma is aktív pilóta: nyugdíjas koráig tesztelte az újabb és újabb repülőgépeket, után pedig az Orbital Science L–1011-ére alapuló Stargazert vezette.
(Roadrunners Internationale | SR–71 Online | The Aviationist | Wikipedia)
Nyitókép: Bill Weaver és Jim Zwayer SR-71A repülőgépe (S/N 61-7952) légi utántöltés közben (U.S. Air Force)
Rovataink a Facebookon