Annyi pénzük volt olajból, hogy alapítottak egy tőzsdét, de véletlenül bedöntötték vele a bankrendszert

A tőzsdei kereskedelemmel foglalkozó befektetőket, brókereket általában drága öltönyökben járó, hedonista életmódot élő, folyton kólázó emberként képzeljük el, akik vagy New York-i luxuséttermekből járnak luxuspartikba, vagy a Wall Streeten döntenek vállalatok sorsáról. Nem véletlenül foglalkoztatja a tőzsde világa a hollywoodi filmeseket is. A Wall Street farkasa, Tőzsdecápák, A nagy dobás – mind olyan filmek, amikben a brókerek fényűző világát láthatjuk.

Kuvaitban egy kisvárosi orvosi rendelőre emlékeztető bejárat mögött működött a Souk al-Manakh tőzsde, ami a nyolcvanas évek elején a harmadik legnagyobb pénzügyi forgalmat bonyolította az egész pénzvilágban, csak a japán és az amerikai részvénypiac előzte meg. A Souk al-Manakh egyébként tevepiacot jelent Kuvaitban, mivel a parkolóház területén az értékpapírok megjelenése előtt állatokkal kereskedtek.

De ezek a külsőségek nem voltak igazán lényegesek a Souk al-Manakh megalapításakor. Csak az számított, hogy minél előbb legyen valami, bármi, hogy a milliomosok gyorsan befektethessék a vagyonukat, ugyanis pénz, az rengeteg volt Kuvaitban a nyolcvanas évek legelején.

Ennek az oka, hogy a hetvenes években két alkalommal is brutálisan megugrott a kőolaj ára: először '73-ban, amikor az olaj árát szándékosan emelték fel az arab országok, másodszor pedig '79-ben, amikor az iráni forradalom miatt a kitermelés jelentősen csökkent. Így aztán rengetegen tettek szert hatalmas vagyonra a Perzsa-öböl olajban gazdag országaiban.

A kuvaiti magánszektorban is sokan ültek hatalmas pénzeken, amivel nem igazán tudtak mit kezdeni. Ezt a helyzetet használta ki az 1981-ben alapított Souk al-Manakh, amit az akkor már létező kuvaiti tőzsdétől függetlenül hoztak létre, azzal az ígérettel, hogy az új helyen a hivatalos tőzsdénél gyorsabban, szabadabban lehet intézni az ügyleteket.

A gyorsaságot azzal érték el, hogy mindenféle fizetési forma elfogadott volt a brókerek között, még az utólag kitöltött csekkek is. Mivel rengeteg volt az olajmilliomos Kuvaitban, mindenki megbízott mindenkiben, senki nem gondolta, hogy ha valaki megígéri, hogy majd valamikor fizetni fog a megvásárolt részvényekért, akkor azt ne tudná kifizetni.

Ráadásul a kuvaiti befektetők nem feledkeztek meg az országot 1977-ben sújtó gazdasági válságról, amikor az állam közvagyonból mentette ki az összes bajba jutott gazdasági szereplőt a csődhelyzetből, így a kockázatosabb üzletek sem tűntek igazán veszélyesnek. Ha baj van, legfeljebb majd megint besegít a kormány, gondolták.

Az új intézménynek óriási sikere lett. Rengeteg értékpapír cserélt gazdát, az alapítás után pár hónappal már nagyobb forgalmat könyveltek el a betonszürke parkolóházban, mint a francia, vagy a brit tőzsdéken.

Csinálom a pénzt, nem a pénz csinál engem

Beszámolók szerint a Souk al-Manakh inkább hasonlított kaszinóra, mint komoly pénzügyi központra (leszámítva, hogy nem vették körbe sem pálmafák, sem szökőkutak, a főbejárat legizgalmasabb része valószínűleg a fotocellás ajtó lehetett). A hangulat kiváló volt, egy idő után a gazdag kuvaiti férfiak körében a Souk al-Manakhon való lébecolás, társalgás, és persze a folyamatos tőzsdézés jelentette a legkellemesebb kikapcsolódást.

A kereskedelem teljesen veszélytelennek tűnt. Egy idő után annyira felpörgött a piac, úgy emelkedtek az árfolyamok, hogy már olyanok is elkezdtek befektetéseket bonyolítani, akik nem is rendelkeztek tőkével. Egy Souk al-Manakhban kötött részvényvásárlás sok esetben így nézett ki:

• az ember írt egy biankó csekket, mondjuk egymillió dollárról, rajta a bankszámlaszámával,
• a csekken nem szerepelt a kiállítás dátuma, azt a rubrikát kitöltetlenül hagyták, mert a kiállítás napján még nem volt egymillió dollárnyi fedezet a számlán,
• cserébe volt egy szóbeli ígéret a vevőtől az eladó felé, hogy majd egyszer lesz a számlán egymillió dollár,
• a szóbeli ígéretet az hitelesítette, hogy a tőzsde nagyon jól pörgött, és egy egymillió dollár értékű részvénycsomag az értékét pár hónap alatt megduplázhatta. Így az is beszállhatott a játékba, akinek nem volt jelentősebb vagyona, bízva abban, hogy a fedezet nélküli csekkel megvásárolt értékpapírjai majd annyival többet fognak érni a jövőben, hogy az értéknövekedésből a papírok eredeti árát utólag könnyedén ki tudja fizetni.

A válasz: 1982-ben. Természetesen egy fedezet nélküli csekk indította el azt a lavinát, ami később maga alá temette az egész tőzsdét, majd később a teljes kuvaiti bankrendszert is. Egy magát milliomosnak kiadó csaló dátum nélküli csekkel fizetett a tőzsdén, és a csekkhez tartozó bankszámlára esze ágában sem volt betenni az értékpapírok megvásárlásához szükséges fedezetet.

Az addig nagyra értékelt alulszabályozottság egyik pillanatról a másikra mindenki számára kényelmetlenné, túl kockázatossá vált, ezért a befektetők igyekeztek mihamarabb túladni a birtokukban lévő értékpapírokon. A kínálat hirtelen megugrott, ami miatt az árfolyamok bezuhantak, rengeteg olajmilliomos vesztette el a vagyona jelentős részét pillanatok alatt.

Kiderült, hogy a fedezet nélküli csekkekkel való visszaélés nem anomália, hanem az Souk al-Manakh általános működése. Utólagos számítások szerint 29 ezer ilyen tranzakció volt a rendszerben, több mint 90 milliárd dollár értékben.

És ez még nem minden

Ezután többen mögé néztek a részvényeiknek, és kiderült, hogy azok sok esetben valódi gazdasági tevékenységgel egyáltalán nem rendelkező offshore fantomcégekben biztosítottak tulajdoni hányadot. Millió dolláros értékűnek hitt vagyonokról derült ki, hogy valójában hasztalan papírfecnik.

Hamar világos lett, hogy a részvényárfolyamok emelkedését nem a gazdasági teljesítmény hajtotta, hanem az, hogy a tuti üzlet reményében újabb és újabb olajmágnások kezdték el befektetni a pénzüket a tőzsdén.

Az ilyen túlértékeltségi helyzeteket szokás piaci buboréknak, vagy lufinak nevezni, utalva arra, hogy minél jobban megemelkedik, felfúvódik az ára valaminek, annál nagyobb eséllyel fog majd hirtelen, egy nagy durranás után összezuhanni. Ahogy egy váratlanul, nagy hanggal kidurranó lufi képes megijeszteni az embereket, ugyanúgy a tőzsdei összeomlás is megijeszti a gazdasági szereplőket.

A kuvaiti tőzsdepánik villámgyorsan átterjedt más gazdasági szektorokba is. A különböző piaci szereplők egymás iránti bizalma csökkent, mindenki azonnal ki akarta szedni a pénzét a bankokból, emiatt azok becsődöltek, és kész is lett a gazdasági válság, ami évekre padlóra küldte az országot.

A Souk al-Manakh bedőlése ráadásul nem csak Kuvaitban okozott recessziót, hanem más, Öböl-menti országokban is éreztette a hatását, mivel a tőzsdén – ami nem győzzük hangsúlyozni: egy parkolóház volt – egy idő után más közel-keleti országok befektetői is megjelentek az üzletkötőiken keresztül.

Kuvait gazdasága rövid időn belül annyit zsugorodott, hogy lakosságaránnyal számolva, egy főre leosztva úgy nézett ki, mintha az ország összes polgára fejenként elveszített volna 90 ezer dollárt. A tőzsdéző befektetők kára pedig olyan nagy volt, hogy a kuvaiti államnak eszébe se jutott, hogy kimentse őket. Aki tönkrement, az úgy is maradt.