Murphy törvénye nem beletörődésre nevel

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Murphy törvénye egyike a huszadik század legnépszerűbb, legtöbbet idézett szállóigéinek, azt sem túlzás kijelenteni, hogy ezerféle mutációjával együtt a szöveges mémek ősatyjának lehet tekinteni. Az „ami elromolhat, az el is romlik” elvről valószínűleg mindenki hallott, aki életében csak egyszer is próbált már megszerelni egy makacsul csöpögő csapot, vagy vitte vissza tizedjére a szervizbe a megint bedöglött tragacsát.

„Ami elromolhat, az el is romlik” – kevés dolog hangzik ennél végletesebben, végzetszerűbben, az ember ilyenkor legszívesebben az asztalra csapná a kombinált fogót, és azzal a lendülettel a kukába söpörné a szétszedett XBox alkatrészeit. Pedig Murphy törvénye eredendően nem valamiféle fatalista kiáltvány, ami beletörődésre, a dolgok megváltoztathatatlanságának elfogadására nevel. Talán meglepő, de épp ellenkezőleg.

Az első meglepetés persze az lehet, hogy Murphy nem valami fiktív bölcs, a technológiai fejlődés kitalált figurája, hanem valóságos személy volt. Ifjabb Edward A. Murphy az Egyesült Államok légierejének századosa volt, egyben repülőmérnök, repülésbiztonsági, megbízhatósági mérnök, aki a negyvenes évek végén a dél-kaliforniai Edwards légibázisra érkezett, hogy egy ott folyó kísérletsorozatban vegyen részt. Az Edwardson épp azt vizsgálták, hogy miképp hatnak az emberi szervezetre a sokszoros gravitációs erők, amik mondjuk nagy sebességgel történő ütközések során lépnek fel – ez volt a Project MX981.

A lassulási kísérletekhez egy rögzített egyenes sínpályán mozgó rakétaszánt használták, amibe a legtöbbször egy végtelenül bátor önkéntes, John Paul Stapp, a légierő egyik orvosa ült. Az egyik gyorsulási-lassulási kísérlet előtt érkezett Murphy százados, hogy néhány új műszert adjon át a kísérleteken dolgozóknak. Talán már ki is találták: az újonnan beszerelt műszerek nem működtek, a tervezett kísérletet el kellett halasztani.

A meglehetősen bosszús Murphy beosztottjait okolta: „Ha van valami módja hogy elszúrják, akkor el fogják.” A méltatlankodó megjegyzésből pedig maga Stapp faragott törvényt. Az életét a tudomány szolgálatában kockára tévő repülőorvos egy későbbi interjú során azt mondta a kísérletek veszélyességét firtató kérdésre, hogy a csapatot Murphy törvénye vezérelte a kísérletek során. Ez pedig azt jelenti, hogy a tévedések és hibák minden vállalkozásban kikerülhetetlenül benne rejlenek, egyszerűen ilyen a valóság. De a nehézségekbe ütköző mérnökök ahelyett, hogy feladnák, ilyenkor megkettőzött erővel folytatják a munkát, azaz Murphy törvénye a minél tökéletesebb munkavégzésre sarkallja őket, magyarázta Stapp.

Ezzel egyetértve nyilatkozott maga Murphy is egy nyolcvanas évekbeli rádióinterjúban: „Úgy kell érteni, hogy ha valami megtörténhet, akkor meg is fog történni, és nem úgy, hogy ha valami tönkremehet, akkor tönkre is fog menni.” Ezzel a gondolkodásmóddal felvértezve a lehetséges rossz, akár katasztrofális kimenetelekre is felkészültek a MX981 projekt kutatómérnökei, akik minden tőlük telhetőt megtettek a kísérletek tervezésekor és kivitelezésekor, hogy azok sikerrel és ne kudarccal végződjenek. Az eredmény pedig magáért beszélt. 1954. december 10-én, 29., egyben utolsó kísérlete során Stapp lett a leggyorsabb ember a Földön: 1017 km/órás sebességgel száguldott a Holloman légibázis rakétaszánján, fékezéskor pedig 46,2 g-s erő hatott rá, aminél többet senki sem viselt el önként. Stapp rekordját alig kezdte ki az idő, nem úgy mint Murphy törvényét, ami az évtizedek alatt eredeti jelentését szinte teljesen elvesztette, sőt mondhatni ellentétére fordult.