Miért ilyen nevetségesek a Trianon-emlékművek?

2013.12.11. 17:08

Semmilyen apropója nincs a trianonozásnak, hacsak a mindennapi közéleti iszapbirkózásunk nem az, mindenesetre épp kering az interneten egy fotósorozat Tiranon-emlékművekről, amit egyszerű google-özéssel szedett össze az internetező, majd a képeket posztolta. Én is rákerestem a két szóra, trianon+emlékmű, és nincs trükk, az eredmény tényleg ez: Szűzanyák térdepelnek garázsbejárós térkövön, Nagy-Magyarország alakú kőtömbök, vésett Nagy-Magyarországok benne Csonka-Magyarországokkal, korona, rovásírás, kopjafa, turul. Az országot elözönlő emlékművek közül a jobbak csak simán naivak, mint valami gyerekrajz, a többség viszont inkább átgondolatlan, bántóan képzavaros, és egyszerű, mint a bot.

Eleinte vicces ez az együgyűség, a görgetés vége felé viszont már olyan az összkép, mintha ezt a vizuális nyomort az országrészek elcsatolása mellett rótták volna ki a magyarokra, plusz büntetésként. Nyilván ezen a ponton kezd anyázásba, és kommentírásba a Kedves Olvasók 60 százaléka, hogy minek gúnyolódni a tragédián, úgyhogy amíg még nem sűrű a köd, gyorsan nyomatékosítom: szó sincs Trianonról. Sőt, az az érthetetlen, hogy a felháborodás nem sújtotta még magukat az alkotókat, akiknek csak elcsépelt, kimódolt és patetikus dolgok jutottak az eszükbe a fájdalmas ügyről.

Az emlékművek így együtt viszont legalább arra választ adnak, hogy miként maradhatott közel száz évvel az eset után is traumatikus a téma.

Ezeken az operettipari termékeken egyetlen olyan elem sincs, ami utalna arra, hogy Trianon után az élet nem állt meg, és történt pár dolog Magyarországgal és a világgal az elmúlt közel 100 évben. Az emlékművek alapján csak az a valóságunk része, ami a Nagy-Magyarországon is létezett, vagy annak a kornak a restaurálásával jött létre. Kettős kereszt, kopjafa, turul, korona, első világháborús ereklyék, állítólag ennyit gondolunk a tragédiáról. Szó sincs arról, hogy azóta generációk születtek, nőttek fel, és lettek gyerekeik, hogy a határok láthatóan nem változnak, de nekünk így is lehetőségünk van kapcsolatokat, kultúrát, nemzetet ápolni.

Vagy oké, hagyjuk a progresszív gondolatokat. De legalább azok az emberek, akiket elszakítottak, megjelennének valamilyen módon. A legbizarrabb, hogy úgy tűnik, az emlékműgyártókban és rajongókban nyoma sincs az együttérzésnek azok iránt, akik ezt a tragédiát személyesen tapasztalták meg, azaz hogy éltek, mint bárki más, aztán hirtelen egy másik ország lakói lettek. Ebben a gondolati körben jól láthatóan egyetlen érvényes megközelítése van a témának, mégpedig a kesergés, miszerint nekünk, itt a Csonka-Magyarországon, milyen rossz már, hogy nem olyan nagy az ország, mint régen. Ezek az emlékművek durvábban rekesztik ki a határon túlra került magyarokat, mint a trianoni békeszerződés. Egyszerűen megfeledkeznek róluk.

A Trianon-emlékművek összességükben arról szólnak, hogy a magyarok jelentős részének a tragikus történelmi eseményre a kollektív pszichózis volt a válasza. Ami a sokkoló eset óta történt, azt kirekesztjük a tudatunkból. A kirekesztett dolgok az emlékművek esetében pedig olyan vizuális és gondolati elemek, amikkel a szobor értelmezhető műalkotássá válik, nélkülük pedig patetikus, naiv giccs lesz.

Az emlékmű-építészetnek egyébként a világban komoly kortárs irányzatai vannak, amelyek túllépnek azon, hogy a mondanivalót elcsépelt metaforákban tárják a nép elé (szabadság=szűz), vagy hogy az emlékmű azt ábrázolja, amiről szól, mint valami általános iskolai olvasókönyv illusztrációja.

Jellemző, hogy ennek a kortárs iránynak Magyarországon szinte egyetlen jele az 56-os emlékmű a Városligetnél, pedig az is csak annyiban kortárs, mint amennyire egy kocka alakú épület kortársnak számít a műrégi Vajdahunyad vára mellett. Az 56-os emlékmű legfőbb erénye annyi, hogy legalább nem akar úgy tenni, mintha száz évvel korábban készült volna. Ez persze elég ahhoz, hogy a nép a Tarlós Istvánhoz hasonlóan műveletlen és populista vezetőivel együtt gyűlölje az egészet, pedig a mű hibája nem is az, hogy rozsdás és nincsenek rajta a Pesti Srácok, hanem hogy kicsit szájbarágós.

De vissza Trianonhoz.

Annak, hogy képtelenek voltunk méltó emlékművet állítani a tragédiának, az emlékművek szerint annyi az oka, hogy 93 évvel ezelőtt a földre vetettük magunkat, mint egy hisztis gyerek, hogy addig nem mozdulunk, amíg újra nem indítják nekünk a történelmet 1920-tól.

A történelemnek viszont sajátossága, hogy folyamatosan megy, és amikor valaki próbál úgy csinálni, mintha ez nem így lenne, akkor születnek olyan hamis dolgok, mint ezek az országot elárasztó emlékművek. Amiknek nem csak az a bajuk, hogy hazugak, hanem hogy terjesztik a pszichózist, miszerint nem kell szembenéznünk a valósággal. Elég, ha eltévedünk a turulmadaras panoptikumunkban.