A Veritas sem mentegeti Horthyt

2014.09.29. 16:06
Boross Péter brüsszelezett, és minket nem illető bűnökről beszélt, Kövér László a zavaró píszí orbáni gondolatát idézte fel, Szakály Sándor viszont meglepő módon nemhogy mentegette volna Horthy Miklóst, de még nagyobb felelősséget hárított a kormányzóra a sikertelen kiugrás miatt mint eddig. A katonai vezetést viszont nem okolta.

Amikor az Old Traffordban megnézhettem a Manchester United–ZTE visszavágóját, a stadion dugig megtömött szektorait látva volt egy olyan érzésem, hogy az angol csapat még örült is Koplárovics Béla legendás góljának. Ha már Pesten eltángálták volna a magyar csapatot öt-nullára – ahogyan ez a visszavágón meg is történt –, akkor tizedannyi ember sem ment volna ki szurkolni az ismeretlen magyar csapat ellen.

Ez jutott eszembe hétfőn is a Parlamentnél kígyózó sorba állva, a Veritas Történetkutató Intézet konferenciája kezdetén. Ha a főigazgató Szakály Sándor nem nevezte volna idegenrendészeti kérdésnek a kamenyec-podolszki tömegsírba ölt zsidók Magyarországról való deportálását, talán a mostani konferencia miatt nem lett volna szükség a Felsőház termének majdnem minden székére. (Még szerencse, hogy ebben a teremben nem ritkították meg a padsorokat a 199 fős parlamenthez igazítva.)

Persze lehet, hogy az 1944–1989 közötti időszak történéseiért a felelősséget Magyarország válláról leemelő új alaptörvény preambuluma vagy a Szabadság téri német megszállási emlékmű önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy fokozott érdeklődés kísérjen egy olyan konferenciát, amelynek a címe: „Megszállástól – megszállásig Magyarország a nagyhatalmak szorításában 1944-1949” – de Szakály neve talán sokaknak hívószó volt.

Mi derülhet ki a magyar kiugrási kísérlet hátteréről? Esetleg azért nem sikerült, mert Horthy Miklós valójában a készülő német atombomba megsemmisítésével volt elfoglalva? Netán sikerült is a kiugrás, csak a ballib/komcsi amerikai–szovjet összeborulás a kudarcot is éppúgy elhitette velünk, mint az osztrákok a halszagú finnugor rokonságunkat?

E tekintetben csalódnom kellett, a konferencia azt hozta, ami józan ésszel várható volt (ez történt Manchesterben is a ZTE-vel). A különbség annyi, hogy az Old Traffordban ez nekem szomorúságot okozott, a Felsőházban viszont megnyugvást, amiből csak néhány gondolat zökkentett ki az egész napos konferencia első szekciója alatt.

Például, hogy a felsőházi terem kisasztalainak beépített digitális kijelzőin az állt: Demokráciajáték.

Boross Péter szemtanú

A Veritas Tanácsadó Testületének elnökét úgy konferálták fel, mint aki „a szemtanúk hitelességével tud megszólalni”. A kiugráskor 16 éves exkormányfő talán olvasta Karinthy Frigyestől a szemtanúk értékét helyre tevő Vizsgázom világháborúból című humoreszkjét, így eltekintett a személyes beszámolótól. Helyette a Magyarországra zúduló német és szovjet barbarizmusról szólt, és az évtizedeken át tartó, a közgondolkodásra máig ható félretájékoztatásról, amely hamis képet kényszerít ránk magunkról.

„A cél, hogy lássuk magunkat világosan, ítéljük el ami rossz, de ne vegyük magunkra a bűnöket, amelyek minket nem illetnek”

– ismételte meg a gyakran hallott gondolatot, bár hogy mi volna az, amit indokolatlanul magunkra veszünk, és különösen hogy mi az, ami szerinte viszont tényleg „minket illető bűn”, az végül elveszett a beszéd vége felé előtörő brüsszelezésben, miszerint „Brüsszel rángatja az országokat egy USA-szerű formáció felé, miközben ezzel ellentétes szavazási eredmények születnek”, meg a nemzetegységezésben, amely nélkül nem tudjuk majd „elviselni azt, ami várhatóan bekövetkezik.”

Felbukkant a politikai korrektség

„1944 sorsdöntő esztendeje volt Magyarországnak. Több mint két évtizedes korábbi magyar államfejlődés végpontját és a több mint négy évtizedes magyar állami lét kényszerpályának indulópontját jelentette, idegen katonai megszállások és több százezer ártatlan magyar állampolgár meggyilkolásával” – kezdte beszédét Kövér László. A házelnök szerint az időszakról nehezen beszélhetnek a politikusok, még hetven év távlatából is. 

„Nem csak a valóságtorzító hatásai miatt kártékony úgynevezett politikai korrektség követelményei miatt,

hanem a minden egyéb szakma felelősségi szabályaitól eltérő, a politikusokat terhelő sajátos és súlyosabb felelősség miatt” – vette elő Orbán Viktor legújabb nyilatkozatát Kövér, aki szerint háromféle felelősség figyelembe vételével lehet megítélni 1944-et:

  • erkölcsi felelősséggel, amely eredményközpontú, egyedülállóan objektív forma,
  • politikai felelősséggel, amely a politikai cselekvőképesség arányában és mértékében érvényesül,
  • jogi felelősséggel, aminek azonban csak jogállamban van értelme, mert a jogállamon kívül ez a felelősség nem jelent mást, mint „eszközt a helyzeti előnyben lévő politikai csoportok számára a helyzeti hátrányban lévő társaikkal szembeni leszámolásra.”

A kormányzó nem bűntelen

Szinte meglepő, hogy Szakály mennyire nem próbálta meg felmenteni Horthy Mikóst. Félórás előadásából lényegében az derült ki, ami eddig is ismert volt: az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet rosszul volt előkészítve, nem voltak világos parancsok kiadva, rosszul mérte fel kiugrásról szóló rádiónyilatkozatának hatását, és káderpolitikája sem volt kellően tudatos az akció bebiztosításához.

Az 1944. március 19-i német megszállástól kezdve – amit Horthy is megszállásnak nevezett, hívta fel a figyelmet Szakály – ugyan jelentősen szűkült a kormányzó mozgástere, német nyomásra nevezett ki új vezérkari főnököt, váltott le magas rangú vezetőket – és vette tudomásul német letartóztatásukat –, de a főigazgató szerint „nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek a változások az államfő hozzájárulása nélkül nem következhettek volna be”.

A törvény adta felhatalmazás lehetővé tette számára, hogy „közvetlen fenyegető veszély esetén a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésben késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határain kívüli alkalmazását elrendelheti”. Horthy ezen felhatalmazás alapján, mint a legfelsőbb hadúr, megkerülhetetlenné vált, és nélküle semmiféle katonai döntés nem születhetett az adott korban – mondta Szakály az 1920-tól 1944. október 15-ig tartó időszakra vonatkozóan.

„Személye, döntései meghatározóak voltak a magyar királyi honvédség egészére. Különösen igaz volt a tiszti és tábornoki karra vonatkozóan. Így nem állítható az, hogy általa el nem fogadható katonák kerülhettek volna meghatározó szolgálati állásokba” – mondta a főigazgató.

Horthy tehet róla, nem a hadsereg

Sőt, Szakály előadásából úgy tűnik, Horthyt talán még nagyobb felelősség is terheli, mint azt az egyszeri Szabadság téri tüntető gondolná: állítása szerint ugyanis 1939-től a hadsereg tisztikara a semlegesség minél tovább való megőrzése mellett érvelt, csupán elfogadva, ha politikai szempontok miatt – amelyek megválasztásában a hadsereg nem vett részt – más utasítást nem kap. Márpedig Szakály szerint a politikai döntéshozók befolyása nagyobb volt Horthyra, mint a hadseregé, a „miniszterelnökök nem egyszer fölülírták a katonai vezetők elképzeléseit”.

A kiugrás kudarcában az is szerepet játszott Szakály szerint, hogy Horthy 1944 októberében tévesen gondolta, hogy a magyar tisztikar és a legénység teljes mértékben aszerint fog eljárni, ahogyan ő legfelsőbb hadúrként elvárja. De nem azért, mert vakon kitartanának a nácik mellett, hanem mert „a II. világháborúban a Szovjetunióban tapasztalt viszonyok, a honvédség tisztjei előtt ismeretes, Katynban és más helyeken végrehajtott kivégzések, a Vörös Hadseregnek a magyar területeken megtapasztalt viselkedése erősen befolyásolták a háborúból történő kiválás lehetőségét” – mentegette a fegyveres erőket a professzor.

A katonai előkészítetlenség és a bizalomhiány miatt néhány óra alatt kudarcot vallott a kísérlet. Ha Horthy nem bízott a katonai felsővezetés tagjainak egy részében és a kormány egyes tagjaiban, akkor szükséges lett volna személycseréket végrehajtania. „1944 őszére a hadihelyzet okán a német katonai és politikai vezetés már nem volt képes  olyan nyomást gyakorolni az államfőre, hogy ezen akaratát ne tudta volna keresztülvinni” – jelentette ki Szakály.

A hadsereg is benézte

Hogy a katonai vezetés talán mégsem egészen saját elgondolásai ellenében cselekedve, szolgaian hajtotta végre Horthy és az őt befolyásoló politikusok utasításait, azt Romsics Ignác előadása tette világossá. Az Eszterházy Károly Főiskola egyetemi tanára Werth Henrik Horthynak küldött 1941. júniusi feljegyzésével indított, amelyben a honvéd vezérkar főnöke kijelentette, hogy

„a Szovjetunió elleni hadjárathoz való csatlakozás jutalmaképpen biztosan visszakapjuk a történelmi Magyarország egész területét.

Ellenkező esetben viszont nemcsak a Romániával szemben táplált további revíziós igényeinkről kell talán örök időkre lemondanunk, hanem eddigi országgyarapításunk is veszendőbe kerülhet.”

A professzor szerint az ismertté vált német tervek alapján ez a remény teljes mértékben megalapozatlan illúzió volt csupán, hiszen Berlin „a nyugat-magyarországi területek elcsatolásával, a Bánságból, Bácskából és Baranyából önellő német tartomány létrehozásával, a zsidó befolyásúnak tartott magyar elit elmozdításával, és a maradék állam felső vezetésének átvételével számolt”.

Magyarország persze csak azután kezdett bele a béketapogatózásba, amikor a tengelyhatalmak kudarcai miatt világossá vált, hogy akkor sem teljesíthetnék a magyar célokat, ha akarnák. (Tengelyhatalmakról már nem is beszélhetünk, hiszen Olaszország kiesett Németország mellől.) A magyar kormány ezért jelezte 1943 szeptemberében Londonnak, hogy ha a nyugati erők a magyar határhoz érnek, a magyar hadsereg átáll a szövetségesekhez. 

Ez váltotta ki a német megszállást, amellyel Berlin célja az volt, hogy a magyarországi források felhasználásával tehermentesítse Németországot.

Revízió 1945 után

Romsics előadása azonban döntően arról szólt, hogy milyen esélyei voltak a II. világháború lezárását követő rendezéskor Magyarországnak a trianoni határok revíziójára.

Ami Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat illeti, volt rá esély.

Washington az osztrák–magyar határ kivételével minden szakaszon módosítást javasolt.

Igaz, kevesebbet adott volna, mint a két bécsi döntés, de mindenütt előnyösebb lett volna az I. világháborút lezáró békénél. Területmódosítás és lakosságcsere rendezte volna a kisebbségi kérdést Csehszlovákiával, Jugoszláviával, míg Románia esetén a Székelyföld ugyan Románián belül kapott volna autonómiát, Magyarország viszont részben visszakapta volna a Partiumot.

„Alternatív megoldásként felmerült egész Erdély független állammá való szervezése is”

– mondta a professzor. Hasonló tervei voltak Londonnak, sőt, a Felvidék esetében lényegében elfogadták volna az I. bécsi döntést.

A britek és az amerikaiak ezen túl föderatív elképzelésekkel álltak elő, amelyek érintették Ausztriát, Magyarországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát. A konföderációs terveket különösen az Európai Egyesült Államokat elgondoló Winston Churchill támogatta.

Mindez azonban lényegtelenné vált, miután a térséget a Vörös Hadsereg érte el. A döntő tehát a szovjet álláspont volt, márpedig Moszkva ellenzett minden angolszász befolyású államszövetséget – és ezt már 1943-ban Teheránban Sztálin is világossá tette –, így végül fontosabb érdekeket szem előtt tartva erről Washington és London is letett. Sovány eredményt csak a potsdami konferencia hozott: Csehszlovákia esetében ugyanis

 a szövetségesek a félmillió magyar kitelepítésére vonatkozó prágai követelés helyett lakosságcserét rendeltek el.

Talán, ha a kiugrás Romániához hasonlóan sikerült volna, felmerülhetett volna némi revízió – bár ez is kétséges. Romsics szerint ugyanis Moszkva Besszarábia visszavétele miatt Erdéllyel akarta kárpótolni Bukarestet.

Turán vs. Panzer

A kiugráshoz egyébként is erősebb hadsereg kellett volna, amelyik már márciusban is fellép a német megszállás ellen. De volt-e erre esély?

Számvéber Norbert előadásából kiderült, hogy nem. A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának leltárvezetője szerint ugyanis a német hadsereg által a megszállásra küldött erőknek volt olyan része, amely önmagában akkora tűzerővel rendelkezett, mint a magyar hadsereg. Berlin emellett nagyon jól informált volt arról is, hogy a 450 ezer mozgósítható magyar katona valójában milyen erőt képvisel:

  • ebből a legütőképesebb 90 ezer katona szovjet harctereken volt,
  • a fennmaradó 360 ezer emberből valódi mozgósítás csupán 70 ezer embert érintett, akik rövid kiképzést kaptak és kevés tölténnyel, gépfegyverrel rendelkeztek,
  • a légierő lényegében néhány óra alatt elveszítette volna a harcot a magyarországi légtér feletti uralomért, Németország a vadászgépek számában majdnem tízszeres túlerőben lett volna
  • a páncélosállomány számszerűen azonos lett volna, de a Tigerekkel és Panzerekkel szemben a Turán-40-es harckocsik valójában nem tudták volna felvenni a versenyt.

Horthyval 1944 márciusára Magyarország katonailag olyan helyzetbe lavírozta magát, hogy a megszállással szemben már nem tudott fellépni, politikailag októberre pedig olyanba, amelyben már nem lehetett megvalósítani a kiugrást. És hogy a kísérlet mennyire béna volt, arra Szakály hozott jó példát a külföldön lévő magyar katonai attasék sorsával: a semleges Törökországban, Svájcban, Svédországban lévők a kudarc után megtagadták szolgálatuk ellátását, ellenük távollétükben Magyarországon hadbírósági eljárás indult. A Romániában és Bulgáriában szolgálatot teljesítőket a szovjetek, a németországit a németek tartóztatták le – a kudarccal sikerült végleg mindenkit szembeállítani Magyarországgal.