Ezeket hiányoltuk idén a magyar mozikból

Sajnálatos tény, de Magyarországra nem jut el minden film, ami felrázza a kritikai állóvizet külföldön. Kapunk ugyan finomságokat bőven, mert a forgalmazók azért csak bevállalták például Jean-Luc Godard új filmjét, a Cannes-ban körberajongott Lavinát vagy az év végi listákon egyre nagyobb gyakorisággal feltűnő Leviatánt, de még így is hiányzik rengeteg olyasmi, amire a filmrajongók csak várnak, várnak, várnak, aztán csalódottan keresnek más megoldást a megnézésükre. Mi összeszedtünk tíz filmet, amit nagyon szívesen láttunk volna 2014-ben magyar mozikban.

Blue Ruin

Bosszúfilm sok jut el a magyar mozikba, a Kill Billtől kezdve a nemrég nálunk is bemutatott John Wickig, úgyhogy azt nem lehet mondani, hogy a hazai közönségnek ismeretlen lenne a műfaj. A Blue Ruin viszont megteszi azt a lépést, hogy a bosszúálló teljesen alkalmatlan arra, amit végre szeretne hajtani. Viszi előre a bosszúvágy, határozottan gyilkolna, de gyenge, erőtlen, a fegyvereket annyira nem ismeri, amikor megsérül, képtelen magát megműteni, és így tovább. Hát persze, hogy így van, mert Jeremy Saulnier első rendezése nem egy akciófilm, hanem egy független amerikai dráma, amiben kicsit máshogy működnek a műfaj követelményei. Képzeljük el, hogy egy Charles Bronson-filmben mondjuk Elek Ferenc lenne a főszereplő, nagyjából ilyen a Blue Ruin, ami a bemutatása óta söpri be a díjakat Cannes-tól Tallinnig.

Hogyan lehetett volna eladni: „Bosszút akar állni, csak nem tudja, hogyan.”

Coherence

Soha nem fogom megérteni, hogy amikor valaki a műfaji filmeket hiányolja Magyarországról, miért nem dob valaki össze nulla forintból egy olyan okos sci-fit, mint a Coherence. Jó, igaz, James Ward Byrkit, a Rango című rajzfilm egyik írója évekig tervezte a saját kis Alkonyzóna-szerűségét. Aztán 5 nap alatt leforgatta egy házban az egészet. Mert miről szól a Coherence? Egy társaság összejön vacsorázni, éppen akkor, amikor egy üstökös száll el a vidék felett. Aztán valami történik. Valami olyasmi, amire még utalni sem szeretnék, mert hiba lenne lelőni bármilyen poént a filmből. De nem szörny jön. Nem világégés. Nem ufók. Nem maszkos gyilkosok. Hanem olyasmi, amit ki lehet hozni bagóból, hogy aztán hónapokig erről beszéljenek a sci-fi rajongók. És akkor nem biztos, hogy mindenki az Interstellarra mutogatna, mint az év sci-fije.

Hogyan lehetett volna eladni: „Két fillérből készült, két hónapon át ezzel fogja fárasztani a barátjait!”

Horns

Teljesen érthetetlen, hogy kerülte el a magyar mozikat a Horns. Először is Daniel Radcliffe játssza a főszerepet, a srácot, akinek egy nap ördögi szarvak kezdenek nőni a fején. Másodszor, Stephen King fiának, Joe Hillnek a regényéből készült. Harmadszor pedig Alexandre Aja, a Piranha 3D és a Magasfeszültség rendezője készítette. Azt gondolná az ember, hogy a három névből valamelyik csak megragadná egy forgalmazó fantáziáját, de sajnos nem, a Horns elkerülte az országot. Igaz, az Egyesült Államokban sem robbantotta fel a pénztárakat, összesen 173 ezer dollárt hozott. De lehet, hogy pont ez a film, ami az amerikai közönséget egyáltalán nem érdekli, de a nemzetközi harapna rá. Legalábbis én rohannék megnézni egy filmet, amiben Harry Potterből szépen lassan a Sátán lesz.

Hogyan lehetett volna eladni: „Harry Potterből szépen lassan a Sátán lesz.”

Locke

Mi is megírtuk, hogy a Locke az utóbbi évek egyik legférfiasabb filmje, annak ellenére, hogy klasszikus értelemben nem történik benne semmi, csak egy építkezési vállalkozó beszáll az autójába, és elvezet a munkahelyéről egy másik városba. Tom Hardy a film egyetlen szereplője, és az ő telefonbeszélgetéseiből tudjuk meg, hogy pontosan mit és miért csinál. A kihangosítón keresztül jelenti be a feleségének, hogy otthagyja a családját, a munkatársának, hogy elmegy a cégtől, és a szeretőjének, hogy oda fog érni a zabigyereke születésére. Hardy fokozatosan, évek alatt lett sztár, két Christopher Nolan-filmben is szerepelt, ő az új Mad Max, azt gondolhatnánk, hogy az arca elég lenne ahhoz, hogy bevigyen elég embert a moziba, ha már a koncepciótól valaki el is retten.

Hogyan lehetett volna eladni: „Egy náthás férfi telefonál másfél órán keresztül. Az év thrillere.”

Love Is Strange

Két olyan film is került a mozikba 2014-ben, amiben a meleg férfiak viszonyát erőszakosnak és potenciálisan életveszélyesnek mutatták be (a két film a francia Idegen a tónál és a magyar Viharsarok), igazán beférhetett volna még ez a nagy kritikai elismerést kapó dráma, amiben Alfred Molina és John Lithgow egy idős párt játszik, akiknek meg kell küzdeniük mindenféle hétköznapi teendővel miután összeházasodtak. Vagyis arról, hogy egyikőjüket kiteszik a munkahelyéről, egy katolikus iskolából, miután az esküvővel előállt a farbával, és a kieső jövedelem miatt el kell adniuk a lakásukat, és különböző helyeken meghúzódniuk. Külön-külön. A Love Is Strange-et imádta a kritika, és tipikusan az a film, ami be fog slisszanni az Oscar-jelölések közé, főleg a színészek kategóriájában.

Hogyan lehetett volna eladni: „Nézze meg azt az életet, amitől óvja a gyerekeit a KDNP!”

Open Windows

A found footage filmek nagyjából a Blair Witch Project óta képtelenek elhalni, annak ellenére, hogy  a legtöbb pont ugyanazt a sémát követi. Félős operatőr bemegy egy sötét szobába, történik valami, az operatőr ordibál, rázza a kamerát, nem látunk semmit, aztán ez úgy tíz percenként megismétlődik. Nacho Vigalondo spanyol filmrendezőnek sikerült ezt a már évekkel ezelőtt kifulladt stílust feléleszteni azzal, hogy az egész filmje egy számítógép képernyőjén zajlik, szóval igen, a címe alapján azt hinnénk, hogy egy gyilkos huzatról szól, de nem, arról a sok megnyitott ablakról, amik között a cselekmény zajlik. És hogy az micsoda? Elijah Wood egy színésznő legnagyobb rajongója, aki megkapja az esélyt, hogy eltöltsön vele egy vacsorát . Amikor azonban a randit lemondják, a srác képernyőjén megjelenik egy aggasztó figura, és azt mondja neki, hogy azonnal engedelmeskedjen neki, különben a színésznő meghal. Azt elfelejtettem mondani, hogy a színésznőt Sasha  Grey játssza. Meg azt is, hogy az egész igazából egy hosszú, izgalmas és feszült jelenet, amibe még egy autós üldözés is belefért. Igen, egy számítógép képrenyőjén. És még az sem zavaró, hogy a végén több csavar van benne, mint egy Melrose  Place-évadban, mert az Open Windows baromi szórakoztató.

Hogyan lehetett volna eladni: „Sasha Grey meghal, ha nem nézik meg ezt a filmet!”

Snowpiercer

A Snowpiercer hányatott történetében már igazán nem számít az, hogy Magyarországon nem mutatták be. Joon-ho Bong (a szintén hazánkat elkerülő A gazdatest rendezője) filmjét ugyan Dél-Koreában bemutatták, de Amerikában a Weinstein testvérek kezébe került a forgalmazás, ők meg nem akarták hagyni, hogy mindenféle változtatások nélkül mozikba kerüljön, úgyhogy hónapokig kellett várni a filmre. És majdnem mindenki imádta. A Snowpiercerről szinte elég leírni a tényeket, hogy meggyőzzön bárkit: egy olyan jövőben játszódik, ahol egy új jégkorszak után az emberiség összes túlélője egy örökké föld körüli úton járó vonaton él. A vonat végében élők túlnépesedtek, szörnyű körülmények között laknak és fura proteindarabokat esznek, a mozdony felé viszont egyre nagyobb a jólét. Úgyhogy a végelakók fellázadnak. És hogy kik játsszák őket? Chris Evans (Amerika kapitány), Jamie Bell (Billy Elliot) és John Hurt (százmillió dolog). A Snowpiercer tele van remek akciójelenetekkel, a rendezőtől megszokott őrült látvánnyal és a Bioshock-videojátékokból lopott esztétikával, a geekek zabálták volna itthon is.

Hogyan lehetett volna eladni: „Ha elindul a vonat, az azt jelenti, hogy a jelenlegi társadalmi struktúra és a bolygó ökoszisztémája megszakad.”

The Guest

A The Guestben egy nyamvadt robot sincsen, de mégis az első Terminátor jut eszébe az embernek, csak itt nem a hatalmas Schwarzenegger a halálosztó, hanem a Dowton Abbey kék szemű, szőke ficsúrja, Dan Stevens, aki úgy tud rendet teremteni egy vidéki kocsmában, ahogy előtte csak Patrick Swayze és a T-800 tudott. Ő játssza azt a katonát, aki visszatér egy családhoz azzal az üzenettel, hogy ismerte a harcban elesett gyereküket, és annyit akar csak mondani, hogy nagyon szeretett mindenkit. Aztán marad még egy kicsit a háznál. Aztán egyre furább dolgok történnek. Adam Wingard filmje – a tökéletes soundtrack miatt is – olyan, mintha a nyolcvanas években készült volna, és itt most nem a sminkre vagy a ruhákra gondolok, mert azok korabeliek, hanem a stílusra. Mintha John Carpenter rendezett volna egy Vico-filmet.

Hogyan lehetett volna eladni: „Hát persze, hogy A halálos vendég is a Vico filmje!”

The Raid 2. - Berandal

Az első Raid, magyar címmel A rajtaütés volt az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb akciófilmje, pontosan azért, mert semmi másról nem szólt a féktelen csihi-puhin kívül, azt pedig olyan precizitással és fantáziával művelték, hogy nehéz volt egy akciórajongónak nem beleszeretnie. A nagy siker után annyira nem volt nagy meglepetés a folytatás, ami pontosan azt művelte, mint a szerelemből készült, tisztességes második részek szoktak: sokkal durvább, sokkal brutálisabb, sokkal bonyolultabb, sokkal hosszabb és mindenki szerint sokkal jobb az első résznél. Ezt is ugyanaz a Gareth Evans rendezte, mint az első részt, és ebben is az az elképesztő harcművészi képességekkel rendelkező Iko Uwais a főszereplő, de sajnos az év akciófilmjéről le kellett mondanunk itthon.

Hogyan lehetett volna eladni: „Panaszkodik, hogy a mostani akciófilmek annyira bénák? Jó reggelt kívánok, itt a Raid folytatása!”

Under The Skin

Igen, ebben a filmben meztelen Scarlett Johansson, ezt a témát zárjuk is le ennyivel, mert az Under The Skin sokkal, de sokkal több annál, mint a világ egyik legismertebb mozisztárjának vetkőzése. Jonathan Glazer (Szexi dög, illetve az a Radiohead klip, amiben Kovács Lajos menekül a kocsi elől) filmje már majdnem kísérleti, könnyen választható stílusú részekből áll. Az egyik fajtában Johannsson fekete parókában és trampliruhában próbál vidéki skót férfiakat csábítani a furgonjába – ezeket a jeleneteket rejtett kamerákkal vették fel. A másikban viszont a már ujja köré csavart férfiakkal valami egészen szörnyű, megmagyarázhatatlan és nagyon látványos dolgot művel, leginkább egy olyan környezetben, mint egy Janet Jackson-videoklip. Hogy pontosan mit, azt nem igazán tudjuk meg a filmből (ehhez el kell olvasni az alapanyagul szolgáló regényt), de a két stílus váltakozásától, a mindent átható rejtélytől és Mica Levi méhkasra hasonlító zenéjétől az Under The Skin egy zavarba ejtő, felzaklató és bizonyos pontjain sokkoló film lesz, amit a magyar közönség majdnem láthatott a miskolci Cinefesten, de a végleges programból végül kimaradt.

Hogyan lehetett volna eladni: „Ebben a filmben meztelen Scarlett Johansson.”

És ön mit hiányolt a magyar mozikból?