Miért alacsonyak a béreink? Válasz a Portfolio írására

A helyzet úgy áll, hogy ha valaki biztos tudást akar szerezni a közgazdaságtan tudományából, akkor meg kell ismerkednie az úgynevezett “Két Cambridge tőke vitájával". Az 1960-as években az angliai Cambridge-i Egyetem professzorai az olasz Pierro Sraffával az élen bebizonyították, hogy a profit és a bérek részesedése a megtermelt hozzáadott értékből nem meritokratikus és nem piaci alapon történik, hanem a tőketulajdonos és a munkavállalók közötti nyers bérharc során. Azaz a bérek szintjét a kizsákmányolás mértéke (a két fél relatív erőviszonya) határozza meg, csak éppenséggel nem úgy, ahogy azt Marx gondolta. A vita végén az ellenfél, a Massachusetts állambeli Cambridge vezéregyénisége, Paul Samuelson elismerte a másik oldal igazát. Sraffát azóta sem cáfolta senki. A helyzet tehát az, hogy a közgazdaságtan jelenlegi állása szerint a "kizsákmányolás teória" az érvényes magyarázat a bérek mértékének meghatározásában.

Ennek a rövid elméleti kitérőnek a fényében talán nem meglepő, hogy Észak-Nyugat- és Dél-Európa munkapiacain szinte mindenhol az óriási tagsággal rendelkező szakszervezetek és a cégek béralkuiban határozódik meg a bér. Sehol nem olyan nyers piaci módon, mint a kelet-európai vadkapitalizmus országaiban. Ahogy azt Bo Strath finn akadémikus, az északi modell munkaügyi kapcsolatainak vezető szakértője leírja, az északi országokban nem csak szektorális szinten kötöttek a felek szolidarisztikus bérmegállapodásokat, de teljes népgazdasági szinten is! (A germán nyelvekben a 'nemzetgazdaság' megfelelőjeként fennmaradt a magyarban kicsit Kádár-korszakbelinek hangzó 'népgazdaságtan' kifejezés.) A német kollektív megállapodások szektorális szinten zajlanak. Ahogy Wolfgang Streeck, a német munkaügyi kapcsolatok legismertebb elemzője, a Max Planck Intézet emeritus igazgatója kiemeli: a kollektív megállapodásokra alapuló bérmegállapodás előnye, hogy

"...a bérek magasabbak lesznek, a bérek közötti különbségek pedig kisebbek, mint a szabad munkapiacon."

A kollektív megállapodásokra alapuló bérmegállapodás olyannyira alapvető eleme az európai munkapiacoknak, hogy nem csak az észak- és nyugat-európai országokban van nagy hagyománya, hanem a frissen megválasztott Sziriza kormány is vissza kívánja azokat állítani, miután a megszorításokat Görögországra erőltető trojka a görög társadalmi berendezkedésbe brutálisan beleavatkozva pár évvel ezelőtt megszüntette azokat.

A rendszerváltás utáni kelet-európai kapitalizmusokból azonban látványosan hiányzott egy olyan elem, amely Észak-Nyugat-Európában az ottani társadalmi berendezkedés központi eleme: az érdemi szakszervezetek. A már idézett Streeck bemutatja, hogy míg 2003-ban a nyugati német tartományok mukavállalóinak 80%-a volt kollektív megállapodásokkal lefedett, addig az új, keleti tartományokban mindösszesen 21%. Nem meglepő módon a kelet-német bérek alacsonyabbak is maradtak, és brutális elvándorlás ment végbe a nyugati tartományok felé.

Hasonló a helyzet a többi volt államszocialista országban is. Piero Sraffa már említett munkásságának fényében - miszerint a béreket nem meritokratikus és nem piaci folyamatok határozzák meg - nem meglepő, hogy a keleti országok bérei jóval alacsonyabbak annak ellenére, hogy az OECD PIAC felmérése szerint a keleti és nyugati munkavállalók piaci képességei között semmifajta különbség nincs.

A kollektív béralkuk hatását a bérkülönbségekre a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet is igyekezett hangsúlyozni:

Az ábráról látható, hogy Magyarország a kelet-európai és az angolszász országokhoz hasonlóan rendkívül alacsony kollektív megállapodási rátával a rendkívül magas bérkülönbségeket felmutató országok közé tartozik. Ezért lehetséges az is például, hogy mint az a hetekben nyilvánosságot látott, az egyik szupermarket lánc dupla akkora béreket fizet az alkalmazottainak Magyarországon, mint a másik...

Ugyanez áll az átlagbérekre is. Tulajdonképpen ezt a hatást mutatja a Madár István által bemutatott termelékenység-bér ábra is:

Már az eredeti, fekete regressziós egyenes mentén is látszik, hogy a magas kollektív feledettségű nyugat-európai országok többségében magasabbak a bérek, mint ami a termelékenységből következne, a kelet-európaiakban pedig alacsonyabb. Ez a vonal azonban egy torzításon alapul: sokkal meredekebbé teszi az, hogy a gyenge szakszervezetekkel, alacsony kollektív megállapodásokkal jellemezhető kelet-európaiak lehúzzák az alsó végét. Ezek az országok alacsony bérszinttel, alacsony minimálbérekkel és magas bérkülönségekkel tulajdonképpen magukra húzzák az európai alacsony bérezésű termelést. Ilyen módon az ábrával tulajdonképpen Oblath Gábor és Madár István egy tautológiát állítanak: rendben lévő, hogy alacsonyak a béreink, mert alacsonyak a béreink.

Rögtön világossá válik mindez, ha a széles lefedettségű kollektív megállapodásokkal bértárgyaló nyugat- és észak-európai országokra húzunk regressziós egyenest: a minimális szakszervezetekkel működő kelet-európai munkapiacok bérei rendkívül elmaradnak a termelékenységükből adódó trendtől!

• Címkék:
• makrogazdaság,
• vélemény,
• pogátsa zoltán,
• bérfelzárkózás