Akkor már tudtam, hogy ezt a gyereket egyedül fogom felnevelni

Az én történetem: egy elfogadhatóan kinéző, iskolázott és meglehetősen önálló nő nem a korabeli férfiak álma.

Anzelma álnevű olvasónk a fenti összegzéssel kezdi a levelét, és amint lent majd ön is látja, azzal fejezi be, hogy „köszönöm, hogy leírhattam, akkor is, ha senki nem olvassa el!”Hát egyrészt mi elolvastuk, és most ön is el fogja, másrészt mi köszönjük, hogy elolvashatjuk.

Anzelma a levelében a házasságáról ír, annak felbomlásáról, illetve az azt követő időszakról – arról, hogy most hogyan próbál társat keresni. Ha van már gyereke az embernek, a partnertalálás nem egyszerű, erről pont nemrég volt szó itt nálunk. Anzelma gyerekei már felnőttek, de ő sincs könnyebb helyzetben. Ha önnek is van kedve mesélni, ha reagálna arra, mit Anzelma írt vagy ha megosztaná szívesen saját tapasztalatait, kérjük, írjon a Randiblog e-mailcímére!

„21 évesen mentem férjhez, 2 és fél évi ismeretség után, 1 évre rá megszületett az első fiunk. Csodálatos volt, a világ legboldogabb nőjeként éltem meg. Halasztottam ugyan egy évet az iskolában, de mindenképp családanya szerettem volna lenni. Teljesnek véltem az életem. Az enyéimnek éltem, tanultam tovább és dolgoztam, a férjem is. Mindketten haladtunk a saját utunkon, mégis egyfelé. Pár év alatt mindent megteremtettünk, ami szükséges volt, de akkor mondogatni kezdte, hogy még egy gyerek kéne. „Ha nem szülsz te, majd szül nekem más, az bárkinek megy…”

Teltek az évek, és nem sikerült természetes úton. Azt gondoltam, ha 35 éves koromig nem sikerül, akkor az élet nem akarja és nem is szabad erőltetni… Decemberben van a születésnapom, eljött az a bizonyos évforduló, és csodák csodája rá 2 hónapra, februárban pozitív lett a terhességi teszt. Boldogan mondtam, hogy ez a két hónap plusz belefér. De a másik fél fel sem tekintett a számítógép mellől, egyetlen szava sem volt, és én akkor már tudtam, hogy ezt a gyereket egyedül fogom felnevelni… A szülést követően már nem jött értünk, egy baráti házaspár segítségével mentünk haza.

A sejtésem beigazolódott, egyre kevésbé értettük egymást, széthullottak a közös értékek, lassan, de biztosan kisétált az életünkből. A lehető legocsmányabb módon távozott, jelentős adósságot hagyva hátra, az egyik gyerekétől el sem köszönt, a másik meg kicsi volt, és nem értette mi történik. Nem akart többé kapcsolatot a fiaival, nem is gondoskodott róluk.

Hiába kapott hatalmas lehetőségeket az élettől, mindet eltékozolta.

Hárman maradtunk, a két fiam és én, eleinte a romok tetején megpróbáltunk túlélni. Rokonaink nincsenek, a nagyszüleim és a szüleim már nem éltek akkoriban. Segítségre nem számíthattunk, de aztán néhány év alatt kialakult valami, ami nem olyan volt, mint régen, de mégis csak valamiféle folytatás.

Mára a nagyobbik fiam felnőtté lett, felsőfokú iskolát végzett, családot alapított, boldog! A kisebbik fiam is a felnőtté válás küszöbén, egyetemre jár, neki is vannak céljai, segítjük őt.

Eközben az idő elhaladt… Most 55 éves vagyok. Helytálltam otthon és a munkámban is. Elértem mindent, amire vágytam, még annál sokkal többet is, de nincs társam, mert… Nehezen megy az ismerkedés, ahogyan másoknak is. Jobb lehetőség híján társkereső oldalon próbáltam.

Becsületes, őszinte, lojális, hűséges, a munkájában sikeres és boldog férfit keresek, aki korombeli, hasonló értékekkel bír, mint én (mindezeket magamra nézve is kötelezőnek tartom), de sajnos az 50-60 közötti férfiak huszonéves hölgyeket keresnek. A 33-35 évesek érdeklődnének, de az nekem nem megy, nekik az élet egy másik szakaszát kellene élni.

Vannak, akiknek a mindennapi ápoltság is gondot jelent.

A láncdohányos és/vagy alkoholfüggőket eleve kizárom. Nagyon zavar, mert a szélesebb családban volt ezekkel kapcsolatos tragédia.

A soha jó kapcsolatban nem élt, vagy jelenleg is rossz házasságban szenvedő, abból titokban kifelé kacsintgatók, vagy 4-5 éve a válás küszöbén állók sem jöhetnek szóba, mert az nem lenne becsületes a részemről… nekik meg rendezni kéne valamelyest az életüket.

Lehetséges, hogy túl magasak az elvárásaim?

Nem szeretném, ha eltartanának, de én sem szeretnék senkit anyagilag egyoldalúan támogatni. Szülni biztosan nem fogok már. Összeköltözni se lenne jó az ismerkedés hetében, úgy gondolom… de nem zárom ki később.

A minden más megteremtésének és a helytállásnak az az ára, hogy egyedül maradok? Vagy ennyit szánt nekem a sors? Elégedjek meg vele?

Lehet, hogy keménynek tűnik, amit írtam, de nem én akartam így, az élet tett határozottá…

Köszönöm, hogy leírhattam, akkor is, ha senki nem olvassa el!”