Még tart a NYÁR, így, csupa nagy betűvel, a VAKÁCIÓ!, minden gyerek kedvenc időszaka, amikor végre nem kell tanulni, nem kell iskolába menni, lehet otthon számítózni, barátokkal bandázni a játszótéren, strandra járni, nagyszülőknél lenni, és más egyéb csuda izgalmas dolgot csinálni.
Na, nekem egy mezei fagyizás vált hitchcocki horrorrá. Ez már nagyon rég történt, de még mindig kristálytisztán él bennem az a szűk egy-másfél óra. Hogy pontosan milyen évet írtunk, azt nem tudom, de az biztos, hogy akkor vezették ki a forgalomból a fillért, de még azt is elfogadták a boltokban. (Most megnéztem, 1999-ben vonták ki az ötvenfillérest. Én akkor 11 éves voltam.) Egyedül voltam otthon, és pont megkívántam egy gombóc csokit. Pénzem az nem volt. Vagyis dehogynem.
Egy fillérekkel teli nesquikes doboz porosodott a polcomon. Mert egyszer úgy gondoltam, hogy jó lesz valamire egy doboznyi tök értéktelen alumíniumérme. Kiborítottam a földre és elkezdtem összeszámolni. Csak 30 forintot kellett szó szerint összekaparnom. Annyiba került egy gombóc fagyi. Pont meglett, talán még egy kis föle is maradt. Akár borravalót is tudtam volna adni, de két gombóc nem jött volna ki, az fix. Fogtam a kis pénzemet, az előre leszámolt 30 forintnyi filléreket beletömtem a zsebembe. Ettől olyan súlyos lett a rövidnadrágom, hogy övvel is rá kellett segítenem a gatyamadzagra, nehogy leessen rólam az ötödik emeleti panellakásunk és a 200 méteren belül található, Kun Béla lakótelepi fagyizó között félúton.
Nem, nem csúszott le a nadrágom. Nem ettől volt borzalmasan rossz ez a fagyizás. Kiálltam a soromat. Kikértem a gombóc csokit. 30 forint lesz – mondja a fagyizós nő. Már adom is – és erre elkezdtem a kipakolni minden filléremet. Az összeset kiraktam elé a pultra, mire közölte, hogy ezt ő nem fogadja el. Mondtam, hogy
de még lehet fillérrel fizetni, nem?
Náluk már nem lehetett. Nem tehettem mást, a tenyerembe söpörtem az érméket, majd zsebre vágtam a pénzem. Közben ott olvadozott a fagyim. Én meg szomorúan, lassan elindultam haza. Titkon bíztam benne, hogy a mögöttem álló ember vagy a fagyis nő megsajnál, de a happy end csak nem akart jönni.
Mielőtt a hattyú halálát előadva fölszomorkodtam volna magam az ötödik emeletre, még teátrálisan belezsuppantam a játszótéri hintába. Löktem magamon kettőt, mire az összes pénz kifolyt a zsebemből. Ott kuporogtam a homokban a tűző napon és egyesével szedegettem filléreket. Aztán hazamentem. Sírni nem sírtam, de még egy hónapig nem ettem fagyit abban a cukrászdában, mert biztos emlékeztek volna arra a szemüveges kis filléreskedő hülyegyerekre.