A főttkukorica-videó, amelytől Megváltozik Az Életünk, egy hülyeség

Sajnos a menő dinnyenyúzó kísérletet nem próbáltuk ki a saját kezünkkel, így az még mindig vonzó szórakozásnak tűnik, ezért érthető okokból nem íródik róla egy, a világban mélységesen csalódott, hitevesztett cikk, mint ez itt.

Mert tök lelkesen kezdtem neki a Buzzfeeden látott kísérlet elvégzésének, ami kétségtelenül a kukoricafogyasztás soha nem látott leegyszerűsítését ígérő nemzetközi trendek egyik legújabb darabján alapult. Egy japán felhasználó jóvoltából került ki Twitterre egy videó, ami azt próbálja bizonyítani, hogy a főtt kukoricát nehézkes a megszokott, úgynevezett lerágás módszerével bevinni a szervezetbe, ezért inkább le kell hántani könnyedén, így egyetlen szem sem vész kárba. Így kell elképzelni: 

A twitterező alighanem csak a foghegyével evett eddig kukoricát, ezért maradhatott a csumáján a szemek kilencven százaléka, és azok is csak zúzott állapotban, úgyhogy jogos, hogy más megoldást keresett: ezt próbáltam ki én is. Nyilván sokkal sikeresebb lettem volna, ha szuvidálgatok, ahogy ő, majd egy szalamander sütőben rápirítok még kettőt-hármat, de inkább maradtam a lábosos megoldásnál. (Utólag már tudom, hogy a főzési technika egyébként a világon semmit nem befolyásolt volna.)

A főzési idő viszont nagyon is számított. Két kukoricát vettem alapul, az egyiket húsz percig, a másikat pedig csupán öt percig főztem, gondolván, a roppanósabb darabbal jobban kivitelezhető a kísérlet. Meg is lett az eredménye:

Mivel a hántás első mozzanata az, hogy egyesével ki kell szedegetnünk a szemeket az egyik sorból, én is így tettem. Elszórakoztam vele egy olyan röpke háromnegyed órát, aztán jött a lényeg, a szemek teljes eltávolítása, egyetlen ujjmozdulattal. Próbálkoztam én mindenhogy: egy kézzel, kettővel, lábbal, orral, kalapáccsal, baseballütővel, áthívtam a szomszédot, a közös képviselőt, sőt, még a macskát is ráuszítottam, de semmi. A szemek mozdíthatatlanok voltak. Szóval, ennyit a roppanósságról, nézzük hát a túlfőzöttet. 

Na, azzal már sikerült, az első fázis is csak negyedóra volt, a többi pedig már lazán ment, repültek a szemek szerteszét, én pedig sikeresen lecsupaszítottam az egészet. Micsoda sikerélmény! Lehetne, ha a kísérlet nem arról szólt volna, hogy miként könnyítsük meg elavult kukoricafogyasztási szokásainkat. Ez ugyanis minden, csak nem könnyű, lévén, a megevéshez kanál kell, vagy csipegethetjük a tenyerünkből a szemeket óraszám, amíg meg nem unjuk, és hozzá nem vágjuk az egészet a szomszéd törölközőn dinnyét falatozó családhoz. Belátom egyébként, hogy egyes netezőknek sikerült egyben tartaniuk a szemeket, de erre a piacon vásárolt kukorica nem volt alkalmas. Vagy én voltam a béna - ez is egy opció.

Viszont mindent összevetve ez a metódus macerás, sokáig kell vele bíbelődni, és amikor kész van, rádöbbenhet az ember, hogy ezzel az erővel kinyithatta volna a Bonduelle kukoricakonzervet is, ami ugyan drágább, de legalább nem tépázza meg az idegeit. 

Persze simán lehet, hogy én vagyok türelmetlen, de akkor is szeretem a kukoricát rágcsálni, csócsálni, kiszívogatni belőle a sós levet, a maradékot pedig kienni a pólóm redői közül. 

• aki eddig az csak ínyével volt hajlandó rágni, sikertelenül, 
• aki valami újdonságra vágyik, és semmi más nem jut eszébe,
• aki szeret órákig értelmetlen tevékenységet folytatni, és háromszor idegrohamot kapni közben,
• aki mindig is arra vágyott, hogy merőkanállal egyen kukoricát, körömpörköltet, sört, lilahagymás zsíros kenyeret, vagy egy nagy tál rakott krumplit. 

Ha most tépi a haját attól, hogy micsoda fantáziátlan étkező vagyok én, nyugodtan győzzön meg az ellenkezőjéről, és ha sikerül, ígérem, hogy revideálom az álláspontomat.