HTML

Szumátrától Pápuáig

9 hónap Indonéziában és egyéb utazások

Friss topikok

Linkblog

2022.09.11. 11:08 Doctor Proctor

Zanzibártól a Kardiológiáig

Kedves Rajongók, Követők, Olvasók! Könnyen lehet, hogy ez a Szumpapu blog utolsó bejegyzése. Már a 2018-as pápuásat is annak szántam, de aztán úgy döntöttem az elmúlt év és hetek zanzibári és kardiológiai kalandjai még egy posztot megérnek. Nagyobb utazásokra ezek után nagy valószínűséggel úgysem vállalkozhatom. Hogy lett egy kéthetes vakációból egyévi tündérmese majd egy rossz krimire hajazó rémálom és végül hogy kötöttem ki a pokol „magyar egészégségügynek” nevezett bugyrában?

Igazából ha jobban belegondolunk az a kbszott Covid tehet az egészről. 2020 szeptemberében a Covid második (Magyarországon tulajdonképpeni első) hulláma kis családunkat telibe kapta. Magam és szüleim egyszerre betegedtünk le.Anyukám és én aránylag lazán átvészeltük (legalábbis ekkor még azt hittem), ekkora viszont már elég rossz egészségi állapotban lévő apukám napokon belül az intenzívre került és meghalt. Utólag azt mondom: viszonylag szerencsés volt, hogy nem kellett heteket – hónapokat az általa is gyűlölt kórházban szenvednie. Az ezt követő több mint féléves lockdown és online oktatás alatt, időm legnagyobb részét a maratoni kutyasétáltatások és mint azt fb ismerőseim is tanúsíthatják az alaposan túlzásba vitt fb kommentelés töltötték ki. Már-már én lettem a második Hont András, de aztán a korlátozó intézkedéseket lassan feloldották, jöttek a mindent megoldó (ja bocs vagy mégsem?) vakcinák és 2021 nyarán már újra lehetett némi vállalható mértékű plusz hercehurcával utazni.

Mivel az addigi jól bejáratott Délkelet-Ázsiámba ekkor még Európánál jóval brutálisabb karanténterror tombolt így a Narcos sorozat nyomán nagy kedvencemmé vált Mexikót és Zanzibárt latolgattuk. Ez utóbbi biztos nem lett volna favorit, de végül az ekkor még elég moderált repjegy árak és a karantén intézkedések teljes hiánya miatt ez utóbbi mellett döntöttünk.

zanzi_1.jpg

Valamit akkor tisztázzunk, mert ezt mindig sokan kérdezik: Tanzánia vagy Zanzibár? Zanzibár egy szigetcsoport neve Kelet-Afrika partjainál az Indiai óceánban. Két fő szigete Unguja és és az idegenforgalmilag jóval kevésbé frekventált Pemba, sokan az előbbit nevezik némileg pontatlanul Zanzibárnak. A terminológiai zűrzavart fokozza, hogy Zanzibár – pontosabban Unguja – szigetén található az azonos nevű város: Zanzibár City, a történelmi korall sziklákból épített város, amit a helyiek következetesen csak „Stone Town”-ként emlegetnek, a híres neves zanzibári szultánság egykori székvárosa. Zanzibár volt a kelet-afrikai rabszolgakereskedelem és partvidéki iszlám ún. szuahéli kultúra egyik fellegvára a mai Kenyában fekvő Mombasával együtt, ami tökugyanolyan mint Zanzibár. Hogy egészen pontosak legyünk – bár hoggyal nem kezdünk mondatot - a szuahéli a sajátos kelet-afrikai iszlám kultúrát is jelöli, de igazából egy elég sok arab jövevényszót is tartalmazó mesterséges nyelv neve, ami ebbéli tekintetben kicsit hasonlatos a délkelet-ázsiai malájhoz. A szuahéli ma gyakorlatilag az angol mellett ország közvetitő nyelve az etnikailag egyébként rendkívül sokszínű Tanzániában, Kenyában és Ugandában.

zanzi_01.jpg

Zanzibár állt portugál, ománi arab majd brit uralom alatt is. A szigetekkel szemközti kontinentális terület „Tanganyika” 1918-ig Német Kelet-Afrika volt, majd az első világháború alatt szintén brit fennhatóság alá került. Ezzel együtt az egy történelmi esetlegességnek tekithető, hogy a brit uralom alól felszabaduló zanzibári szultánság marxista katonatisztek puccsa nyomán csatlakozott Julius Nyerere elnök „forradalmi szocialista” Tangyanyikájához így Tangyika és Zanzibár egyesüléséből létrejött Tanzánia. A független Tanzánia azóta ár afrikai mércével mérve sem túl gazdag, de politikailag voltaképpen mégis egy sikertörténet: az etnikaliag rendkívül heterogén országban sikerült fenntartani a stabilitást, sőt nagyjából a demokráciát is több évtizede. Bár tegyük hozzá: Zanzibáron azóta is jelen van némi iszlamista színezetű szeparatizmus). Zanzibáron tehet jelen van a hardcore iszlamista vonal, a lakosság elég vallásos és konzervatív de a sziget az utóbbi évtizedekben ennek ellenére egy Thaifölddel sok tekintetben vetekedő – mindenki értse jól � – alkohol és egyéb tudatmodósító fogyasztási szokások, valmint a helyi hölgyekkel illetve igény szerint „maszáj harcosokkal” való ismerkedés tekintetében rendkívül liberális benyomást keltő turista paradicsommá vált. Valószínűleg ez is lehetett az oka, hogy a Covid ki tudja hanyadik hulláma idején, amikor DK Ázsia még javában lezárt a zanzibári turizmus hihetetlen mértékben felpörgött. Bár 2020/21 telén állítólag az elnökük Covid fertőzésben hunyt el, Tanzánia volt egyike azon kevés országoknak a világon és Afrikában is, ahol a járvány alatt szinte semmilyen korlátozó intézkedést nem vezettek be. Érdekes módon mégsem tornyosultak covidos hullahegyek az utcákon, pedig még maszkot sem hordott senki.

zanzi_04.jpg

zanzi_02.jpgzanzi_03.jpgMert azt tegyük hozzá, hogy Zanzibáron igazából olyan világraszóló látványosságok nincsenek: bár Stone Town egyedi hangulatú, de aki járt már a Közel-Keleten azt annyira nem fog tőle hanyatt esni. Ezenkívül vannak tényleg poszterre kívánkozó fehér-homokos kókuszpálmás beachek és nagyjából ennyi. Kicsit megmosolygtató volt, amikor hazatérve állandóan elefántokról és oroszlánokról kérdeztek, ilyenek Zanzibáron nem élnek, ehhez a mainlandre szervezett többnapos méregdrága szafari túrákra kell befizetni. Vannak viszont Zanzibáron nagyon hangulatos beach bárok, chilles hangulat valamint kedves és és szép lányok, akikkkel meglehetősen könnyű ismerkedni. Nekem már majdnem az első este sikerült egyikükbe, túlzás nélkül mondhatom, hogy alighanem a legszebbe, belefutnom és a többi ahogy mondani szokás már történelem: Sabrina feltűnőbb szépség volt mint Naomi Campbell fénykorában, de ugyanakkor hihetetlenül kedves és közvetlen híján minden nagyképűségnek. Én pedig  -senki ne vegye nagyképűségnek - de a többi ismerkedni vágyó turistát elnézve a fehér lovon érkező Brad Pittnek tűnhettem számára. Szóval gondoljon bárki bármit erről a kapcsolatról ez bizony szerelem volt első látásra. Innentől nem volt megállás mindennap találkoztunk, majd hazautazásom után mindennap beszéltünk, Én még háromszor: októberben, januárban és márciusban látogattam vissza hozzá (pontosabban ez utóbbi alkalommal a kenyai Mombasában találkoztunk). Tavasszal már a schengeni látogató vízumot szerveztem neki nyárra Magyarországra: biztosíthatok mindenkit egy futó kaland miatt egy ilyen torúrát aligha vállal be az ember, egyik oldalról sem Hónapokba telt a szükséges dokumentációt összegyűjtése. Május 1.-én azonban a vízumkérelem helyett a halálhír érkezett.

zanzi_3.jpg

zanzi_2.jpgzanzi_4.jpgTúl sokat erről még itt sem szeretnék írni. miután vagy két napja nem beszéltünk -  ami találkozásunk óta soha nem fordult elő – én egy Insta posztból értesültem róla, hogy Sabrina meghalt. Hetekig a legvadabb verziók keringtek: egy barátnője mérgezte meg, aki féltékeny volt rá az európai utazása miatt. Próbálhatja mindenki elképzelni mit éltem át, úgysem fog menni. A hatóságoktól ,a magyar diplomáciától semmilyen felvilágosítást nem kaptam. Önkívületi állapotban magánnyomozókat is fogadtam – nevüket fedje jótékony homály – ilyet senkinek nem ajánlanék. Végül a munkájukat én magam végeztem el most nyáron. Három hétre kiutaztam és végül sikerült pont azzal az emberrel beszélni akivel kellett, aki végig ott volt és mentőket is hívta: bűncselekmény nem történt, orgia, erőszak sem. Egy ártatlan kikötői iszogatás és némi szipákolás egy kisebb társaságban Sabrina és még egy másik ember halálához vezetett aznap este (nem, nem Borkai szitu volt, bár ezt sokig mindenki tényként kezelte akinek a sztorit meséltem itthon). Én olyannak tekintem mintha egy fatális autóbaleset történt volna: aki kicsit is elővigyázatos Zanzibáron soha ne üljön motorra és ne vásároljon bizonytalan eredetű fehér porokat, mindkettő nagyon veszélyes.

zanzi_05.jpg

zanzi_06.jpgSikerült tehát kideríteni az igazságot, még ha a haláleset szándékolatlan és random volta, mit sem csökkentette- talán inkább növelte – ennek a fiatal és gyönyörű életnek a kihunyta miatti veszteség érzetet. Ennek a gyönyórű kedves, naiv, kissé talán könnyelmű lánynak a halála nemcsak indokolatlanul korai de teljesen értelmetlen is volt.  Még Sabrina sírját is felkerestem Dar es Salaamban: mindez nem múlt el  felettem sem nyomtalanul: az a csoda, hogy csak hazafelé a repülőn lettem igazán rosszul. Azt hittem a poklon már az előző hónapokon keresztül mentem, de tévedtem: az csak azután vár rám miután a reptérről egyenesen a kórházba szállítottak és bekerültem a magyar egészségügyi bürokrácia mindent és mindenkit felörlő  fogaskerekei közé (jogos ellenvetés: alakulhatott volna ez még rosszabbul is? Pl. ha Afrikában kerülök kórházba? könnyen lehet h akkor már nem lenne aki klaviatúrába pötyögje ezt a keserves újmagyar kardiológiai siralmat)

Szóval a repülőn valszeg kihordtam lábon egy infarktust, koszorúér elzáródás, a szívizom egy része elszállt. A szívem szakadt meg szószerint. A tünetek ezzel együtt félrevezetőek voltak, mivel csak légszomjam volt: így a mentővel tettünk egy félnapos kitérőt a Tétényi kórházba mielőtt az egyik budapesti kardiológiai centrumba kerültem. Itt aztán átestem egy valószínűleg életmentő beavatkozáson és három nap szubintenzív után a szívelégtelenségi osztály vendégszeretetét élveztem még két hétig. Az orvosokra egy rossz szót sem szeretnék mondani,  szakmailag világszinten is a toppon vannak, a nyilvánvalóan túlterhelt ápolószemélyzetet sem szeretném bántani. A betegeket látogató pszichológus és gyógytornász pedig szuperjófejek. DE AZÉRT:

  • azt például itt tudta mindenki, hogy a kórházban nem adnak evőeszközt, sem törülközőt? Azt a betegnek magának kell behozni, elmosogatni stb.
  • A szívbetegek kórtermében nem működik légkondi miközben nyáron simán van negyven fok. Aki nem hozat magának ventillátort simán meghal
  • Akármi van reggel ötkor ébresztő mint egy laktanyában
  • A szívbeteg pihenjen sokat, de azért jól lebasszák ha nem üríti ki a kacsát (pedig aki kacsába vizel, feltehetően nem tud kimenni a wc-re – mondjuk ez szerencsére nem én voltam)
  • A mi kórtermünkben speciel melegvíz sem volt, még szerencse hogy amugy negyven fok volt (lásd feljebb)

zanzi_5.jpgVoltaképp ki mindezekért az állapotokért a felelős?? Volna pár tippem de az biztos akárki, legalább három hétre beutalnám ide. És ez állítólag az ország egyik legjobb kórháza, milyen állapotok uralkodhatnak akkor a Jánosban, Délpestiben stb.... Az már csak külön hab volt a tortán, hogy a mi kórtermünkben először volt egy demens bácsi, aki éjszaka többször is kitépte magából az infúziót és majdnem elvérzett a klotyón. Utána pedig megnyertünk egy egész nap az ágyhoz bilicselt rabot akire az amugy is fullon lévő ötfős kórteremben még plusz két smasszer vigyázott egész nap. Pontosabban csak addig amíg ki nem derült, hogy az egész éjjel mellettem köhögő beteg Covid fertőzött volt. Onnan a kórtermünket hermetikusan lezárták, és bár a tesztünk szerencsére negatív lett, öt nap szobafogságra ítéltek minket. Börtönőrök ki a szobából, demens bácsi saját feleősségére távozhatott – a karantén ellenére, ezt valaki érti? – úgyhogy én innentől kettesben maradtam a rabbal. Egyből kezdődött a smúzolás: „csak a lányomnak küldjél egy sms-t…miért nem segítesz, mitől félsz?” stb. Szólni senkinek nem tudtam, mert mindig ott volt ő is. Alig jöttek be hozzánk, a kaját is csak belökték az ajtón kb. Meg akkor jöttek be a szkafanderes őrök amikor szerencsétlen ágyhoz bilincselt csávót meg kellett kacsáztatni, ágytálazni. Azt hiszem innen már tényleg csak felfelé vezet az út: mindenesetre már majdnem feladtam: de egy ilyen éjszaka és teljes nap után a fószert átszállították Berettyóújfalura (az mindenkinek megvan h Magyarországon jelenleg EGYEDÜL itt működik rabkórház? tehát Sopronkőhidáról is ide szállítják az elítéleteteket). Ekkor szobafogásogom magánzárkává is változott, ami már nem is bántam annyira, de ekkor egy újabb telesen váratlan fordulatként – gondolom mivel egy izolált kórterem fenntartása egy ember kedvéért már végképp gazdaságtalan volt – hazaengedtek otthoni karanténba. Aki nem tudja megszervezni magának a szállítást, az még ilyenkor napokig várhat a betegszállítóra, de értem szerencsére jött Jolánkai Péter- akinek azóta sem tudom, hogy hálálom, ezt meg. Szintén ezer köszönet Zsombornak az ikeás papucsért, Csősz bácsinak a mackónadrágokért, Várhelyi Zsocónak a klumpáért és persze a kollégáknak a helyettesítésért. Továbbra sem vagyok túl, a felépülés ebből nagyon lassú (hetek, hónapok), de akármi lesz velem legyen intő példa: járjatok kivizsgálásra, figyeljetek a cukrotokra, negyven felett már nem bulizzatok és lehetőleg a szerelmetek se bulizzon, főleg ne haljon meg. Mert különben a magyar egészségügyben köttök ki, ami nagyobb kaland mint Indonézia, Üzbegisztán és Zanzibár együttvéve.

Szólj hozzá!

Címkék: Zanzibár Kardiológia


2018.08.29. 13:22 Doctor Proctor

Papua is not for pussies

Pápua miért is olyan nagy szám? Nagy szám-e egyáltalán? Méretét tekintve mindenképpen, hiszen a mégiscsak a világ második legnagyobb szigetéről beszélünk (Grönland után). Pápua szigetének háromnegyedét még mindig összefüggő esőerdő borítja, ami ma már szintén elég nagy szó (gondoljunk csak az orángutánoknak otthont adó, egykor szintén végeláthatatlan dzsungeleiről híres Borneóra, ahol ma már őserdőket szinten teljesen kiirtották, helyüket bevetve – ha nem is sóval – de olajpálma ültetvényekkel). Pápuát ezenkívül Óceánia legmagasabb hegyláncai is szabdalják, az ún. Központi-hegység vonulatai helyenként a 4-5000 méteres magasságot is elérik, a legmagasabb csúcsok környékén még gleccserekkel is találkozhatunk, mindezt gyakorlatilag az egyenlítőnél! Ilyen domborzati és terepviszonyok mellett, nem csoda, hogy a sziget birtokbavétele nem bizonyult egyszerű feladatnak a Homo Sapiens számára. Pápua őslakói – ki gondolná: a pápuák (!) ami maláj nyelven annyit tesz, hogy göndör hajú - melanéziai eredetű népesség. Tehát egyáltalán nem hasonlítanak a maláj eredetű többi indonézre, hanem sokkal inkább emlékeztetnek a nége…akarom mondani afro---izé afrikaiakra. Alighanem ez a hasonlatosság ihlette meg Pápua első európai felfedezőjét Ynigo Ortiz de Retez spanyol hajóst, aki Új-Guineának keresztelte el szigetet, mivel annak lakói az afrikai Guinea partvidékének bennszülötteire emlékeztették őt. Talán felesleges is ezt bizonygatni, de a pápuák a történelmi múltban sohasem alkottak valamiféle egységes nemzetet, sőt szigetük átjárhatatlan terepviszonyai közepette a javarészt kőkorszaki szinten élő egyes törzsi populációk kulturálisan olyannyira elszigetelten fejlődtek egymástól, hogy Pápuán több mint 60 teljesen különálló nyelvcsalád és legalább 850 nyelv fejlődött ki. Nyelvi diverzitás szempontjából ez a Föld leggazdagabb régiója, a világ beszélt nyelveinek több mint 20%-át a pápua nyelvek teszik ki. Ez azért nem csekély teljesítmény egy olyan szigettől ami összesen tízmillió embernek ad otthont.

papua22.jpg

Az európai gyarmatosító jelenlét is inkább csak névleges volt a XX. századig. A sziget nyugati felét a hollandok vették birtokba, a délkeleti, Ausztrália felőli csücskét a britek kaparintották meg, míg  Pápua északkeleti része egyike lett a Német Császárság kevés tengerentúli gyarmatának (ennek köszönhetjük a Vilmos Császár Csúcs és Bismarck-hegység földrajzi neveket). Az I. vhb. után a német birtokrész, természetesen a Brit Korona uralma alá került. Ez függetlenedett majd a második világháború után Pápua Új-Guinea néven (pontosabban először Ausztrália koronagyarmat része lett, névleg csak 1972-ben függetlenedtek Ausztráliától). A sziget nyugati fele, viszont a hatvanas évekig holland fennhatóság alatt maradt (szemben az indonéz szigetvilág többi részével akik már 1949-ben elszakadtak Hollandiától). 1969-ben amikor a hollandok végre elszánták magukat a kivonulásra egy népszavazásnak kellett volna döntenie a függetlenségről, de erre soha nem került sor, mert az indonéz hadsereg rövid úton annektálta Nyugat-Pápuát Irian Jaya néven (hasonlóan ahhoz, ahogy Marokkó eljárt Nyugat-Szaharával szemben).

papua21.jpg

Az indonéz fennhatóság azóta sem örvend osztatlan népszerűségnek a pápua őslakosok körében – hogy rendkívül finoman fogalmazzunk. A tőlük antropológiai megjelenésükben és kulturálisan is rendkívül idegen muszlim-indonéz betelepülőkben a  - javarészt ma már keresztény -  pápua lakosság megszálló gyarmatosítókat lát. A nagyobb városokban és kikötőkben épülő gigantikus mecsetek a magyar utazót eléggé emlékeztethetik az erdélyi történelmi városokban felhúzott betonkolosszus ortodox katedrálisokra. Ezzel szemben a pápua lakosság úgy tűnik a keresztény misszionáriusokat  ma már nem a kondérba, hanem szívébe zárta:  vasárnaponként teltházzal pörögnek, a katolikus/protestáns istentiszteletek. Alighanem a „HIT gyüli” típusú neoprotestáns hittérítők hihetetlen – de nem hitetlen muhaha - aktivitásával magyarázható, Izraelnek a Pápua szerte tapasztalható, első körben kissé zavarbaejtő mértékű népszerűsége.  A Dávid csillagos lobogók és „Israel Police” feliratú autók meglehetősen gyakori látványnak számítanak a „Galilea” komputerüzlet és „Jeruzsálem” iskola mellett.

papua17.jpg

Az is szembetűnő ugyanakkor, hogy a nagyobb városokban és kikötőkben szinte az összes valamirevaló üzleti vállalkozás (szálloda, étterem, mosoda stb.) szinte kizárólag indonézek ill. kínaiak kezén van. Az indonéz megszállásnak – hogy végre nevén nevezzük a dolgot – viszont annyi áldásos hatása kétségkívül van, hogy az indonéz hadsereg legalább úgy – ahogy rendet tart. A közbiztonság Pápuán – bár rosszabb mint Indonézia többi részén – de azért még tűrhető, szemben a sziget  új-guneiai felével, ahol, ha hihetünk a beszámolóknak, a bűnözés terén is a szubszaharai Afrikáéval rokonítható viszonyok uralkodnak: Port Moresby utcáin állítólag a machetés bűnbandák még az autóból is kirángatják a turistákat, ha Jayapurában vagy Wamenában is hasonló lenne a helyzet, aligha írnám most itt ezeket a sorokat.

papua20.jpg

Baliról Pápuára, pontosabban az indonéz pápua kvázi „fővárosának” számító Jayapura kikötőjébe egy laza hatórás repülőúttal lehet eljutni (ennél messzebb bármitől már tényleg csak kb. Új-Zéland lehet). Jayapura maga meglehetősen felejthető helyszín, egyike a tipikus újépítésű indonéz „gyarmatvárosoknak” bádogházakkal és vasbeton mecsetekkel. Bár azt meg kell hagyni, hogy a kikötő fekvése lenyűgöző: túlzás nélkül Rio de Janeiróra emlékeztet a türkizkék tengeröböllel, és a belőle kiemelkedő cukorsüveg formájú, buja trópusi vegetáció borította hegyekkel (a vegetáció intenzitása egyébként már önmagában látványosságszámba megy egész Pápuán, én legalábbis – magam számára is kissé ijesztő módon – hosszú percekig néha félórákig el tudtam flesselgetni a növényzetet bámulva). Mintha ez önmagában nem lenne elég a tengeröböltől csak egy dombláncolat választja Pápua szigetének legnagyobb tavát a Sentanit. A Jayapura és sentani körüli dombokról a panoráma tehát vitán felül ötcsillagos, nem csoda ha annak idején Douglas MacArthur tábornok is itt ütötte fel a főhadiszállását, hogy kifüstölje Új-Guinea szigetéről a japókat.

papua18.jpg

 Jayapurában a szállásom egy kis családi panzió, egy német házaspár korábbi otthona: a férfi hittérítő volt, felesége pedig a helyi női focicsapat (!) edzője, aki csapatának tagjai közül toborozta a személyzetet, amikor Németországba visszaköltözve, házukból panziót csináltak. A kísérőmül szegődött Suzanne tehát nem csak azért viselt focimezt mert éppen nem futotta neki másra, vagy a többi cucca mosásban volt, hanem a helyi Puskás-akadémia csatárát tisztelhetjük benne.

papua9.jpg

Sajnos Jayapurában a remek társaság dacára is csak egy napot tölthettem, mert másnap indult a repülőm az igazi trúságba: a Pápua-felföldre a Baliem-völgybe. A Baliem-völgy csodáit már az általam nagyra tartott Plankó Gergely is megénekelte. A Baliem folyó Pápua magasföldön nagyjából 1500 méteren húzódó, 3000 méteres hegyek által körbevett völgye egyike volt az utolsó „fehér foltoknak” a térképen, először az 1930-as években jutottak el ide európaiak (nem hittérítők, hanem egy zoológiai expedíció). Addig az itteni törzseknek semmiféle kapcsolatuk nem volt a külvilággal, és nagyapáink generációjának még frankón kőbaltákkal kergették egymást. Azóta persze sok minden megváltozott, de a Baliem völgynek mind a mai napig nincs közúti kapcsolata a külvilággal, egyedül légiúton megközelíthető. A gigászi hegyláncok által tagolt, egybefüggő zöld dzsungel borította táj felett a repülőút egyébként óriási élmény!

 papua19.jpg

 Sokan a szállítási költségekkel magyarázzák a völgyben uralkodó,  elsőre kissé meglepő, high end nyugat-európai árszínvonalat – amihez sajnos nem társul a szolgáltatások high end nyugat-európai minősége. Mindenestre egy szállodai szoba Wamenában, a Baliem völgy fővárosában egy éjszakára annyiba került, mint Balin egy egész hét. A Baliem-völgyről Wamenában szerzett első benyomások amúgy sem a legkedvezőbbek. A várost – a koszorús költővel szólva -  leginkább  „szörnyűséges szarfészekként” aposztrofálhatnánk. A város központ – amennyiben ez a fogalom ott értelmezhető – egyfajta szabadtéri piacként is funkcionál, az utcát rothadó zöldségek halmai és lángoló szemétkupacok borítják. Első este minden lélekjelenlétemet össze kellett szedni, hogy naplemente után kimerészkedjek az utcára, valami ehetőt felkutatni az utcán mezítláb flangáló, esetenként méretes machetét lóbáló helyiek közé. Sötétedés után amugy is nagyon észnél kell lenni, például, hogy az ember ne zuhanjon bele a „járdán” tátongó hasonló gödrök valamelyikébe:

papua10.jpg

Két dolog ami miatt mégis érdemes idejönni. Egyik a híres-neves Baliem-völgyi fesztivál. Ha Magyarországon nem is túl ismert, úgy tűnt, hogy nemzetközi szinten mostmár elég erős brand, legalábbis erre utalt az eseményen résztvevő nagyszámú külföldi turista. Persze azért ne egy Balaton Soundot képzeljünk el: az évente egyszer megrendezésre kerülő nagy törzsi találkozón, összegyűlnek az őslakosok a Baliem völgy legtávolabbi sarkaiból és három napon át tradicionális harci játékokat adnak elő. Tehát tulajdonképpen valami olyasmiről van szó, mintha néptánc csoportok seregszemléjét néznénk végig. Persze ez ma már elsősorban a turistáknak szóló attrakció, de ettől még ennyi hagyományos harci díszbe és egyszál kotekába – tradicionális, lopótökből készült fasztartó – öltözött pápuát egyrakáson biztos, hogy sehol máshol nem fogunk látni. A rendezvény összességében mérsékelten vehető komolyan – ezt jól mutatta, hogy idióta nyugati turistákat is beöltöztettek kotekába - Wamenában és környékén pedig nyilván nem így járnak már az emberek: mindenki visel legalább egy szakadt sortot és pólót. De fent a hegyekben – ez Wamenától alsó hangon 3-4 napos kőkemény gyalogtúrát jelent - bizony még vannak olyan falvak, ahol az idősebbek még mindig a hagyományos viseletet hordják. Vagy hát ebben az esetben -  a koteka kivételével – leginkább nem hordják.

papua13.jpg

A koteka védelmében egyébként sürgősen szögezzük le, hogy bár nyugati szemmel kétségkívül elég bizarr megoldásnak  tűnik a „sok kis répafasz”(by Peter Békés) de rendkívül praktikus ruhadarab is egyben. Mint helyi szakértőktől megtudtam a pápua férfiak gyakran nem csak a faszukat, hanem az elengedhetetlen cigarettát és öngyújtójukat is benne tartják. Tehát tulajdonképpen a kilencvenes évek Magyarországának taxisdivatját idéző, ikonikus „hasitasi” egy tradicionális változatáról van itt szó.

img-20180813-wa0000-1.jpg

Ha a fesztiválon kívül, igazi autentikus kotekás bennszülöttekkel akarunk találkozni, ahhoz – mint említettem – már elég komoly, több napos,  gyalogtúrákat kell vállalni, hordárokkal, de minimum egy bérelt hegyivezetővel. 2-3 hetes gyaloglás árán el lehet jutni akár olyan törzsekhez is, akikkel még a misszionáriusok is csak szórványos kapcsolatot létesítettek, mint például a dzsungel mélyén még mindig fára ácsolt kunyhókban lakó korowai nép, vagy a pigmeus termetű unák, de ez már tényleg inkább az expedíció és nem a gyalogtúra kategória. 

papua14.jpg

 Ilyesmire a magam részéről nem vállalkoztam, csak Wamena környékén tettem néhány kisebb egynapos kirándulást. Ez általában úgy nézett ki, hogy a piactéren bevágtam magam egy helyi iránytaxiba ún. bemóba, és eldöcögtünk mindig egy égtáj felé a legutolsó faluig ahová még aszfaltozott út vezet. Az első, sőt második ránézésre sem túl bizalomgerjesztő helyi arcok láttán, persze az elején aggódtam, hogy mennyire lesz ez így biztonságos, de néhány nap után rá kellett jönnöm, hogy a pápuák a világ legbarátságosabb népe. A mentalitás rendkívül  spanolós, már-már karibiasan laza a hangulat. Ha valakit csak úgy ledobnának a Baliem völgy közepén, könnyen azt hihetné, hogy Jamaikába került. A rasztafrizurák elképesztően hódítanak a helyiek körében, mint ahogy a jamaikai és etióp nemzeti színekben pompázó pólók és fejfedők is. Az autók hangszórójából lágyan lüktető reggie ritmusok áradnak, Bob Marleynek pedig szemmel láthatóan valóságos kultusza van a helyiek körében.

 

papua6.jpg

A reggie mellett a pápua lakosság másik szenvedélye a bétel dió fogyasztása: az egyébként rendkívül keserű termésnek enyhe tudatmódosító hatást tulajdonítanak. Ezt én egyszer sem tapasztaltam – na de én boroskólán nevelkedtem – viszont kétségtelenül van egy erőteljes nyálképződést serkentő hatása, ráadásul a nyálat vörösre is festi. Persze, hogy mi a jó abban, hogy egy keserű terméstől egyfolytában köpködni kell azt nem tőlem kérdezzétek, mindenestre a folyamatos bételrágástól Pápuán - Floreshez hasonlóan-  az összes felnőttnek szét volt rohadva a szája és földet minden településen vörös köpetek borították (szegény pápuák mentéségül talán csak azt tudnám felhozni, hogy az alkoholt viszont állítólag olyan rosszul bírják, hogy az be van tiltva az egész Baliem völgy területén, még sört sem lehet kapni).

 papua7.jpg

A helyieknek azzal sem volt túl sok baja, ha fényképezem őket, erre valamiért csak a piaci árus asszonyságok haragudtak, de ők nagyon: egyikük még egy krumplival is megdobott, amikor lefotóztam (szerencsére ez volt a legsúlyosabb fizikai atrocitás, amit elszenvedtem kint tartózkodásom során). Egyébként az is teljesen mindennapi jelenségnek tűnt, hogy a középkorú vagy idősebb nőknek szakálla van: Conchita Wurst legyen a talpán aki erre genderkompatibilis gombot varr! Engem ennél lényegesen jobban zavart, hogy az embereknek sajnos legjobb esetben is olyan szaguk volt, mint egy zsák, két évre földbe vermelt krumplinak. Így nekem sem volt mindig őszinte a mosolyom amikor amikor kénytelen voltam bepréselődni a bemóba két szakállas néni közé. Ha már gender issuek kerültek szóba: hittéritők ide vagy oda a pápuák körében még mindig dívik a többnejűség szokása. Az egyik általam meglátogatott falu elöljárója büszkén mesélte, hogy öt gyermeke és két felesége van. Egyébként egészen a közelmúltig az is bevett gyakorlat volt, hogy ha egy nő elveszíti valamelyik hozzátartózóját, akkor a gyász jeleként egy kővel lecsapják valamelyik ujjpercét. Ilyen csonkolt kezű asszonyokat még manapság sem ritkaság látni:

papua1.jpg

Mindezzel persze senkit nem szeretnék visszariasztani tőle, hogy hasonló kirándulásokat tegyen, ha a Baliem völgybe vetődik. Mint kifejtettem, a turistákat nem fenyegeti erőszak – ha mondjuk indonéz kiskatonák vagyunk akkor lehet, hogy más a helyzet – ahogy pedig eltávolodunk Wamenától kibomlik a gyönyörű természet. A Baliem folyó szurdok szerű völgye Pazar túraútvonal, a folyón többször vészesen imbolygó függőhidak vezetnek át (nekem, akinek már egy sámlin is tériszonya támad legalábbis elég nagy kaland volt).

papua16.jpg

papua15.jpg

Nem kell túl messzire menni, ahhoz, hogy olyan falvakba juthassunk el, amelyeket már csak gyalog lehet megközelíteni. Ezek pedig szinte idillikusan néznek ki, a falu közepén gondosan rendben tartott kis templommal, amit sok helyen még tradicionális kerek kunyhók vesznek körbe. Egy magára valamit is adó pápua falu egyébként általában őrzi legalább egy törzsfőnök füstöléssel tartósított múmiáját, amit némi borravalóért cserébe le is lehet fényképezni.

papua4.jpg

A másik hasonlóan kissé bizarr látványosságot képezték a sós források: ehhez egy Jiwika nevű faluból kőkemény két órát kellett felkaptatni a negyven fokban, de állítólag vannak akik távolabbi falvakból több napot is gyalogolnak csak emiatt. A sót egyébként úgy nyerik ki, az első ránézésre koszos pocsolyának tűnő forrásból, hogy egy fiatal banáncserje zsenge törzsét szálasra hasogatják azt bedobják a vízbe, amitől egy idő után furcsa lilás színe lesz, onnan lehet tudni, hogy megszívta magát sóval. Először nem is értettem miért rágicsálják a helyiek a koszos, foszlott rongydarabnak tűnő banáncserjét, de mint kiderült így biztosítják a sóbevitelt. Miután velem is megkóstoltatták, már igazából csak annak drukkoltam, hogy ússzam meg harcifosás nélkül a hazautat. Majd legközelebb felkutatjuk az elveszett törzset! (az út teljes fotógalériája itt található)

 papua3.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: pápua


2018.08.05. 19:27 Doctor Proctor

Mondom: PÁPUÁIG!!!

„A tudomány művelése mégis kifizetődő lehet?” – igaz a képet jelentősen árnyalja, hogy nem Dan Bilzerian Las Vegasba tartó magángépén tettem fel magamnak a kérdést, nem is Snoop Dogg egyik medencés partyján – hanem a yogyakartai tömegközlekedés zászlóshajójának számító városi buszon, szállásomról a Gadjah Mada egyetem kampusza felé zötykölődve és próbáltam valahogy kivédekezni az elkerülhetetlennek tűnő homloküreg gyulladást a maxra tekert légkondik alatt.

Mint ahogy arról az egykor szebb napokat megélt Szumpapu blog olvasói törzsközönségének egy része már értesülhetett, idén nyáron egy kutatói ösztöndíj jóvoltából visszatértem a kályhához, a blog megszületésének ihletet adó spirituális ősforráshoz, azaz Indonéziába. Ennek örömére gondoltam reaktiváljuk magát a jóöreg Szumpaput is, noha a travelblogolás ma már nem olyan úttörő műfaj mint 10 évvel ezelőtt, amikor még sem a Facebook, sem az Insta nem nagyon szuperált és ugyebár még az iwiwen (!) értesítettük a nagyérdeműt a fejleményekről.

yogya09.jpg

Ez alkalommal nem a festői – és éppen itt tartózkodásom napjaiban pusztító földrengés által sújtott – Lombok szigetén, hanem Yogyakartában ütöttem fel a főhadiszállást. Ide láncolt  a kötelesség az ösztöndíj fejében elvárt kutatói és vendégoktatói munka. Azért szerencsére a tudomány szolgálatát – enyhén szólva –rugalmas időbeosztás mellett végezhettem így most is jutott idő, hogy kicsit alaposabban körülnézzek a városban és környékén.

Yogyát annak idején, mint az indonéz viszonylatban egyik „legélhetőbb nagyvárost” énekeltük meg. Ezt a megállapítást továbbra is tartom, noha kicsit jobban megismerve a várost, inkább mostmár az „indonéz viszonylatra” helyezném a hangsúlyt. Ha Jakarta Indonézia Budapestje, akkor Yogya amolyan indonéz Szentendreként fogható fel, a város a jávai kultúra centruma és a környékére összpontosul indonéz szigetvilág hindu-buddhista múltjából fennmaradt történelmi emlékek javarésze. Ezzel együtt azért ne valami bohém művésztelepet képzeljünk el, Yogyának az agglomerációval együtt mostmár több mint 3 millió lakosa van. Ennek ellenére kétségtelenül van valami kisvárosias feelingje a helynek, ami talán annak is köszönhető hogy Yogyát még nem érte el a nagy délkelet-ázsia felhőkarcoló építési láz. A városban – valószínűleg a fokozott földrengésveszély miatt – egyáltalán nincsenek magas toronyépületek. Az autóforgalom tekintetében viszont mostmár Yogyának is sikerült felnőnie a többi teljességgel élhetetlen indonéz metropoliszhoz: míg korábban főleg a robogók és a háromkerekű motoros riksák (az ún bajayok) hasítottak a yogyai utcákon, ezeket mára  részben kiszorították a terepjárók, a belvárosban pedig állandósultak a forgalmi dugók. Olyannyira, hogy az ehető élelem felkutatása mellett Yogyában a közlekedési logisztika jelenti alighanem a legkomolyabb kihívást.

yogya10.jpg

Ha nem bérelünk autót vagy robogót – ami az indonéz közlekedési morál viszonyai közepette mindenképp csak a merészebb versenyzőknek javasolnánk – akkor vagy be kell vállalni a csak halvány nyomokban létező és állandó forgalmi dugókban meglehetősen idegörlő tömegközlekedést: ez a többi indonéz nagyvároshoz hasonlóan kizárólag bszokat jelent, Yogyában sincs sem metró, sem a kötöttpályás közlekedés semmilyen egyéb formája – szóval Vitézy Dávid testett öltött rémálma a város. A másik opció az itt mostmár nagyon elterjedt, helyi Uber szerű alkalmazások igénybevétele. Ebben a tekintetben viszont Yogya mostmár Budapest előtt jár: az applikációknak úgy látszik sikerült teljesen megfojtania a helyi taxismaffiát: sőt taxit, mint olyat gyakorlatilag egyáltalán nem lehet fogni már a belvárosban. A gyaloglást mint olyat pedig jobb ha elfelejtjük, ez gyakorlatilag fizikailag is lehetetlen próbálkozás lenne, a legtöbb yogyai utcán egyszerűen nincs is járda, a helyiek meg klotyóra is inkább motorral járnak.

A forgalom szemmel látható brutális megnövekedése mellett a másik jól érzékelhető- szerencsére örvendetes – változás az internet tekintetében tapasztalható. Míg tíz évvel ezelőtt a Szumpapu blog posztjait még különböző, kizárólag műholdas hozzáféréssel rendelkező netkávézókból kellett véres-verítékes, kínkeserves munkával feltölteni,  a betárcsázós modemek hőskorát idéző sebesség mellett. Addig mostmár a legutolsó warungban is kifogástalan wifi hasít, e tekintetben semmiféle lemaradás nem érzékelhető Európához képest.

yogya06.jpg

Mindezeken kívül, tulajdonképpen az a meglepő mennyire nem változott tíz év alatt semmi – különösen fájó ezt kimondani az étkezi lehetőségek tekintetében. A világon végigsöprő streetfood forradalom úgy tűnik Indonéziát elkerülte. Továbbra sem lehet mondjuk egy normális kebabhoz,  egy szelet rántotthúshoz vagy palacsintához hozzájutni, még egy olyan hárommilliós nagyvárosban sem mint Yogya. Az amerikai junkfoodon – például a néha kétségkívül életmentő Big Mac menün – kívül továbbra is alapvetően a nasi goreng azaz a „sült rizs” az egyetlen elérhető opció. Nasi goreng tojással vagy tojás nélkül, csirekhús vagy kacsahús cafatokkal. Egy valamiben legalább biztosak lehetünk: bármit is rendeljünk Indonéziában az étlapról az végül így vagy úgy, de nasi goreng lesz. A nasi goreng fölénye nyomasztóbb mint Mészáros Lőrinc érdekeltségeinek dominanciája a vidéki magyar lappiacon, és éppúgy lehetetlen tenni ellene bármit is. Ha Indonéziába  jössz, tiszteld a nasi gorenget!!!

yogya07.jpg

A rendelkezésemre álló – nem kevés! – szabadidőből még arra is futotta, hogy megmerítkezzem a yogyai éjszakai élet feneketlennek azért nem nevezhető bugyraiban. Egy hárommilliós délkelet-ázsiai városhoz képest Yogyakarta bulikínálata meglehetősen szerény, amiben persze nyilván szerepet játszik az „iszlám” címen ismert szociokulturális faktor. Ami kevés szórakozóhely van az főként a gazdag kínaiak prédája. A kínai bulikultúra befolyása abban is tetten érhető , hogy a yogyai diszkók táncterét is előszeretettel zsúfolják tele asztalokkal. A „buli tehát itt nagyjából úgy működik, hogy megérkezik egy társaság, majd a jobbára előre kibérelt asztaloknál töltik az egész estét. Normálisan beszélgetni persze képtelenség az üvöltő zene mellett, de legalább táncolni sem lehet az asztalok miatt. Aki pedig otthon egyes belvárosi szórakozóhelyeket „sznobnak” tart, azt biztosíthatom, hogy a bérelt asztaloknál, fizetett hölgybarátaik körében terpeszkedő Kim-Dzson-Il kinézetű kínai vállalkozókhoz képest odahaza a Bob vagy a Ötkert közönsége egy csapat kéregető , dobozgitáros hippinek tűnik. Azt viszont az itteni bulihelyek javára kell írni, hogy a személyzet részéről nyoma sincs a kelet-európában általánosan tapasztalható flegma/fenyegető mentalitásnak. Itt  vendéget  valóban vendégként, nem potenciális bűnelkövetőként kezelik,  még a kidobók is kifejezetten előzékenyek, sőt kedvesek a betérővel.

yogya12.jpg

Ami a „felhozatalt” illeti, minden ellenkező híreszteléssel szemben egyébként az indonéz lányok között akadnak kimondottan csinosak, főként ha nem viselnek éppen hidzsábot – ilyennel buliban is lehet találkozni! – vagy egy másik igen elterjedt és teljességgel érthetetlen helyi divatot követve nem sminkelik magukat hullafehérre és hordanak hozzá kék(!) kontaklencsét, ami viszont az esetek többségében egészen ijesztő vámpírszerű megjelenést kölcsönöz számukra.

yogya11.jpg

A Yogya környéki nevezetesebb látnivalók ismertetésére ezúttal nem térnénk ki bővebben, megtettük ezt tíz évvel ezelőtti posztunkban. Azóta Prambanan vagy a Borobudur szerencsére nem sokat változott, magamat ismételni viszont nem szeretem. Sort kerítettem viszont néhány olyan turistaattrakcióra is ami a múltkor kimaradt. Ezek között mindenképpen első helyen említeném a Borobudur közelében található, méltán híres Csirke Templomot. A közelről egyáltalán nem mókás, inkább kissé ijesztő építményt, a kilencvenes években kezdte el felhúzni egy gazdag helyi vállalkozó, miután látomása támadt. Az építmény egyébként nem csirkét, hanem egy galambot formáz és nem is templom a szó szorosabb értelmében, hanem minden vallás követőinek „közös imádkozó” helyéül szánták. A kétezres évekre elfogyott a lelkesedés és legfőképpen a pénz, úgyhogy a templom építését félbehagyták, az építmény enyészetnek indult, aztán állítólag tavaly teljesen felújították. Mostmár fel lehet menni a csirke – pontosabban galamb – csőrébe, sőt koronájába is, ahonnan egyébként gyönyörű panoráma nyílik a környékre, nem utolsó sorban a Borobudurra. Aki ezután úgy érezné, hogy a hely szürrealitása már nem fokozható, annak figyelmébe ajánlanám, hogy az épülethez egy kiterjedt labirintusszerű pincerendszer is tartozik. Itt az alagsorban elvileg helyi drogos fiatalok számára tartanak fenn rehabilitációs centrumot, de működik lent egy komplett mecset, számos obskurús rendeltetésű imádkozó (?) kamra, de bele lehet futni néhány random Buddha ábrázolásba és vizesblokkba is. A komplexum tehát meglehetősen multifunkcionális rendeltetésűnek tűnik. Nekem az alagsorban lenn töltött mintegy húszperc után leginkább olyan érzésem támadt mintha bemindenezve bolyonganék a Lärm kazamatáiban valami félrecsúszott technoparty után.

yogya04.jpg

 

Yogya központjától alig egyórás autóútra található a tengerpart. De ahogy Yogya nem lesz egyhamar a buliturizmus Mekkája, úgy a tenger szerelmesei sem ide fognak özönleni. Ez persze részben adottság. A városhoz legközelebbi partszakaszon Parangtritis beachen nem lehet fürödni, a partot ostromló 9 méteres !) hullámok – ezek élőben egyébként elég látványosak – valamint a vízben rejtőzködő pengeéles korallszirtek miatt. A partszakaszt egyébként nem fehér, hanem koromfekete vulkáni homok borítja és sajnos az sem használ neki sokat, hogy a helyiek - mint Indonéziában a legtöbb beachet -  hajlamosak szemétlerakóként használni. Legalábbis minden négyzetmétert eldobált nejlonszatyrok és rothadó banánhéjak borítanak.

yogya01.jpg

 Ha már kirándulás akkor szerintem Parangrtitis beachnél jobb választás a város felett magasodó Merapi vulkán felé venni az irányt. A Merapi hivatalosan is Indonézia legaktívabb vulkánja, ami jó eséllyel azt jeelnti, hogy a legaktívabb tűzhányó a világon. Ez nem valami olcsó marketing szöveg: az utolsó komolyabb kitörésre 2010-ben került sor, akkor a 300km/h sebességgel lezúdúló lávafolyamok le is taroltak jópár Yogya környéki falvat. Jelenleg a tűzhányó szunnyad, úgyhogy szakszerű túravezetést igénybevéve akár a a hegycsúcs is meghódítható. Egy újabb Rinjani szintű expedícióhoz ez alkalommal nem volt meg a lelkierő, úgyhogy ezúttal csak egy kis dzsipes körtúrára neveztem be a hegy lejtőin: azontúl, hogy egy kiszuperált második világháborús (!) amerikai dzsipbe ültetnek, még egy a vulkáni hamu ellen védő orvosi gézmaszkot is kapunk, bónuszként pedig  náci rohamsisakot is nyomnak az ember fejébe, tehát már önmagában ezért is megéri a móka. A túrán megcsodálhatjuk az indonéz Pompejit, a 2010-es kitörés során megsemmisült Kaliadem falu romjait, benne egy bunkerrel, ahol a láva elől menekülők állítólag annak idején elevenen megsültek.

merapi02.jpg

Csak egy jótanács: ha a Merapihoz látogatunk, jobban tesszük ha megfogadjuk házigazdánk tanácsát és ezt a korareggeli órákban tesszük, később ugyanis az egéybként igen látványos vulkáni kúp mindig felhőkbe burkolózik és olyan remek felvételeket készíthetünk a hegyről mint amit nekem sikerült:

merapi01.jpg

Na de hogy a címben beharangozott óriási nagy kalanddal kapcsolatban se hagyjuk kétségek között vergődni olvasóinkat: az út igazi nagy dobásának nem a háromhetes yogyai tartózkodás ígérkezik. Kiderült, hogy pont augusztus második hetében rendezik a Pápua Magasföldön a híres-neves Baliem-völgyi fesztivált. Azért ne egy Balaton Soundot képzeljünk el, valami olyasmiről van szó, hogy évente egyszer összegyűlnek itt a felföldi pápua törzsek és valamiféle hagyományos harci játékokat adnak elő. Hogy mennyire lehet autentikus ez a mai világban, vagy mennyire degradálódott valamiféle tursitacsalogató vásári komédiává az jövő héten reméljük kiderül. Tehát törlesztjük a Szumpapu blog régi adósságát és legalább a blognévadó egyik végpontig eljutunk, ha már tíz éve nm jött össze. Holnap tehát indulunk egy hétre Pápuára, Indonézia legvégső határait feszegetni. Aztán még Balin jöhet egy kis levezetés. Amint tudok beszámolok, stay tuned!

 

2018 Indonesia X-treme X-pedtion

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: jáva yogyakarta


2016.05.23. 18:23 Doctor Proctor

Kínai epilógus

 dscn1980.JPG

Kínával kapcsolatosan egy ötnapos pekingi tartózkodás alapján kerülnénk a nagyívű konklúziók levonását. Mindenestre Szibéria és pláne Mongólia után a Pekingbe való megérkezés hozta azt „Yeah! Back to the capitalism!” feelinget amit a nyolcvanas években a bécsi bevásárlótúrákon, vagy napjainkban mondjuk a Bulgáriából Isztambulba megérkezve tapasztalhattunk/tapasztalhatunk. Először is Peking összességében sokkal modernebbnek tűnik, mint bármelyik általunk látott orosz nagyváros. Az utak sokkal tisztábbak és rendezettebbek (legalábbis amíg, be nem merészkedünk egy hudongba), a közlekedési infrastruktúra pedig sokkalta jobb állapotban van, mint bárhol a poszt-szovjet térségben. Külön plusz pontot adnánk a pekingi metróra, ami nem csak olcsó, gyors és hatékony, de az egyetlen része a városnak, ahol minden ki van táblázva angolul is (a nyelvi problémákról lásd kicsit lentebb).

dscn2157.JPG

A másik mellbevágó élmény a szolgáltató és fogyasztói szektor pörgésének hihetetlen kontrasztja az orosz távol-kelethez viszonyítva. Mongóliában már kezdtük elfelejteni milyen egy normális szupermarket olyannyira kevéssé bizalomgerjesztő volt az utcai streetfood kínálat, hogy ha nem találjuk meg a város egyetlen KFC-jét talán még a versenysúlyunkból is kénytelenek lettünk volna leadni. Ezzel szemben Pekingben ahogy leszálltunk a buszról egyből egy óriási csak trópusi gyümölcsökre specializált szupermarket ölelő karjaiba futottunk bele – hasonlót még a „fejlett nyugaton” sem láttam soha.

dscn2188.JPG

A street food őrület pedig Pekingben minden dimenziót túlhalad. Az egy dolog, hogy minden sarkon válogathatunk a tradicionálisabb kínai és kissé „modernebb” nyugati vonalat követő étkezdék között. De vannak szabályos zabanegyedek, ahol olyan érzésünk lehet mintha valami elképesztő kaja-vidámparkba csöppentünk volna. Mondanom sem kell az itt kapható fogásoknak köze nincs itthoni „kínai” éttermek szezámmagos csirkéjéhez. Csak frissen facsart trópusi gyümölcslevekből lehet kapni vagy 250 félét, aztán lehet tunkolni sültkrumplit mindenféle egzotikus szószokba, majd az egészet lefojtani egy óriási adag vaníliafagyis csokiöntetes churrossal. A legmenőbb műfajt tavaly nyáron láthatóan a hurkapálcára húzott, rántott tengeri herkentyűk képezték, mint ez az Aliennek is beillő óriási rántott tintahal:

dscn2219.JPG

A Wang-Csing-Fej piacon árult ennél is egzotikusabb fogások, mint az olajban hirtelen kisütött élő skorpió vagy óriás százlábúak viszont gyanús, hogy inkább a turisták ijesztgetését, és nem a helyi lakosság fogyasztását szolgálták.

dscn2208.JPG

Emellett amire a legkevésbé sem számítottunk Peking alapvetően egy egész szép város. Legalábbis ami engem illett én leginkább óriási szovjet típusú sugárutakra és középületekre, hangulattalan betonplaccokra számítottam. De ezt a feelinget szerencsére csak a hírhedt Tienammen tér hozza. Egyébként Peking belvárosa tele van a többé-kevésbé épségben fennmaradt tradicionális sakktábla alaprajzú lakónegyedekkel, a hangulatos hudongokkal. A műemlékek sem merülnek ki – az egyébként tényleg elviselhetetlenül zsúfolt -  Tiltott Várossal. A bóklászó turista még rengeteg egyéb pagodába, buddhista és konfuciánus templomokba botolhat, amelyek meglepően nagy számban vészelték át a Kulturális forradalom ámokfutását (vagy csak azóta helyreállították őket).  Ezenkívül azt hiszem kevesen tudják, hogy Peking eredendően egy erdős tóvidékre épült, így a város tele van például kisebb-nagyobb tavacskákkal és kellemes parkokkal.

dscn2148.JPG

A Csingshan parkban a Szén-dombról lepillantani a Tiltott Város sárga cseréptetőire éppolyan szintű örök élmény, mint amikor a Capitolumról először az ember szeme elé tárult a Forum Romanum, vagy Isztambulban  körbetekintünk a Galata toronyból.

dscn2018.JPG

dscn2177.JPG

Mint talán az eddigiekből is kitűnt Kínának bizonyos tekintetben pont azok az erősségei (kaja, szolgáltató szektor), amik Oroszország gyengéi, és ez fordítva is igaz. Peking Akhillesz sarkát azok a faktorok képezik, melyekben az oroszok legjobb formájukat mutatják: a lányok és buli. Persze különösen az előbbi nyilván egyéni preferenciák kérdése is, mindenestre első benyomásunk alapján a kínai fiatalok, de főleg a fiatal lányok hááát…finoman fogalmazva furcsák. Legalábbis biztos, hogy nagyon furcsán öltözködnek. A legtöbb kínai lány úgy van felöltözve mintegy 12 éves, aki mégsem az pedig mindenféle bizarr irányzatokat követ. A tókiói Akihabara manga negyed szintjét talán nem érik el, de a pekingi fiatalok között látványosan hódít a gótmetálos és a steampunk szubkultúra. A 40 fokos párás hőségben legalábbis indokolatlanul sok lány öltött fekete csipkés-csatos éjkirálynő kosztümöket. Tartok tőle, hogy a kínai fiatalok egy része ezt azonosítja „a nyugati” divattal. Akkor már inkább Mao elnök vörösgárdistái vagy ezek a cuki tradicionális kosztümös kislányok:

dscn2140.JPG

A bulik terén a kínai főváros még ennél is gyengébben muzsikál. A tízmilliós Pekingben összesen akad talán három (de ötnél semmiképpen nem több!) nyugati értelemben felfogott szórakozóhely. Ezek közül  az egyik a kínai felsőtízezer törzshelye, ahol a nyugati turista is éppencsak megtűrt vendég. A másik (amolyan Morrisons2 jellegű hely) éppen ellenkezőleg szinte kizárólag nyugati deszkás hülyegyerekekkel volt tele. Míg a harmadik hely ahová eljutottam, rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon, csak és kizárólag rasztahajú karibi feketékkel (!) volt tele. Hát Pekingben aztán sok mindenre számítottunk, azt hiszem mondhatom, hogy erre a legkevésbé! A kínaiak számára a „buli” leginkább a karaoke bárokat jelenti. Ezekből, Peking egyébként egyik legszebb részén a Houhai tavak körüli parkban, van vagy 300 egyrakáson. A másik sajátos intézmény amire felfigyeltünk az ún. ladies cafék, amik első ránézésre akár striptease bároknak is tűnhetnek, ám amennyire meg tudtuk figyelni, a lengén öltözött lányok itt nem táncolnak a vendégeknek, hanem beszélgetni illetve társasjátékozni (!) lehet velük. A társasjátékozás amúgy is össznemzeti sport, szóval ilyen öregekkel sem csak az útikönyvek borítóin lehet találkozni:

dscn1989.JPG

Szívesen írnék arról is, hogy a kínaiak mennyivel barátságosabb népek mint az oroszok, ám ez nem lenne egészen igaz. Sőt egyáltalán nem, legfeljebb a kínaiak másképp barátságtalanok. Míg az orosz „utca emberénél” gyakran tapasztalt ellenségesség inkább aktuálpolitikailag motivált, addig a kínaiaknak a külföldiekkel szembeni furcsa közönye egy alapvetően sokkalta mélyebb kulturális szakadékot jelez. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb aspektusa a kínaiaknak mindenfajta idegen nyelvvel, így az angollal szemben tanúsított teljes ignoranciája. Én legalábbis Kínában tapasztaltam meg először, milyen az amikor a helyiek egyáltalán – de tényleg egy büdös szót sem – hajlandók/képesek megérteni angolul. Még az olyan nemzetközi terminus technicusok mint bank, disco, metro is csak értetlenkedést, rosszabb esetben felháborodott vartyogást váltottak ki a helyi lakosokból. A végére kezdett kicsit olyan érzése lenni az embernek, mintha egy földönkívüli civilizáció képviselőivel próbálnánk (sikertelenül) kommunikálni. Az egyetlen közös nyelvet a pénz jelentette. Ha ugyanis turisták lehúzásáról van szó, akkor bizony a kínaiak kíméletlenebbek akármelyik közel-keleti vagy kaukázusi kalmárnemzet fiainál – mint azt már Indonéziában is megtapasztalhattuk. A dolog szórakoztató oldala, hogy alighanem a pekingi turistanegyedek étlapjain találkozhatunk életünk legviccesebb angol félrefordításaival:

dscn1983.JPG

Mindehhez azért még hozzátenném, hogy megbízható forrásaink szerint csak a pekingiek ilyen különösen bunkók,  Kína vidéki részein, az emberek állítólag sokkal kedvesebben fogadják a külföldieket. Ha még adhatok a végére egy jótanácsot Pekinget (és Kínát) lehetőleg ne augusztusban keressük fel. A klíma ilyenkor jóformán elviselhetetlen. A sokat megénekelt fojtogató szmoghoz ilyenkor 35 fokos hőség és kb. 80-90 százalékos relatív páratartalom társul. Légkondi nélkül védhetetlen. A tömeges széndioxid kibocsátásból adódó általános problémákat, ottjártunkkor a modernkori Kína történetének egyik legsúlyosabb ipari kataszrófája fokozta. A Pekingtől mintegy 60 kilóméterre keletre fekvő Tiencsinben, Peking tulajdonképpeni kikötőjében több tonna cianid-szódium robbant fel egy raktárban, jócskán több mint 100 ember halált okozva. Mivel a hatóságok állítólag az egész városközpontot evakuálták, így végül letettünk róla, hogy ellátogassunk Tiencsinbe. Amely pedig egy sajátos magyar vonatkozással is bír. Valószínűleg kevesen tudják, de az 1900-as boxer lázadás leverését követően, a Tiencsini kikötőben a többi európai nagyhatalomhoz hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchia is kapott egy koncessziós negyedet, így ez volt tulajdonképpen Magyarország egyetlen nemzetközileg is elismert gyarmata ;-) „Volt már Peking magyar falu” nyugtázhatja tehát elégedetten minden magyar utazó az egykori Osztrák-Magyar konzulátus épületénél ami szép szimbolikus végpontja lehet akár egy  transszibériai expedíciónknak is.  

1-austrian-concession.jpg

dscn2224.JPG

Szólj hozzá!

Címkék: Peking


2016.05.18. 22:07 Doctor Proctor

Mongolian Barbecue

Bár utazásunk spirituális csúcspontját alighanem az irkutszki megapáré és a bajkál tavi vadkempingezés jelentette, legtöbbünknek nem ért itt véget a móka. sőt bizonyos értelemben ezután következett csak a java – már ami a fizikai megpróbáltatásokat illeti egészen biztosan. A nyári egyetem búcsúestjét követően, a Bajkál tótól hat órát buszozhattunk vissza Irkutszkba fullmásnaposan, hogy elérjük az éjszakai vonatot, ami a tó megkerülésével az Autonóm Burjátföldi Köztársaság fővárosába Ulan-Udéba repít minket. Ha hihetünk az útikönyveknek Ulan-Ude büszkélkedhet a világ legnagyobb szabadtéri Lenin-fej szobrával, szerencsére az átszállás alkalmával ezt is sikerült megcsodálnunk. Ulan-Udétól kezdve kicsit csaltunk, ugyanis a transzmongóliai vonal helyett szégyenszemre inkább buszra pattantunk, hogy így tegyük meg a mintegy 12 órás utat Ulánbátorig Mongólia fővárosáig (vonattal csaknem kétszer ilyen hosszú lett volna). Az amúgy sem rövid utat, azért még sikerült megfejelnünk extra 4 óra várakozással az orosz-mongol határon, egy spanyol és olasz kolléga jóvoltából akiknek lejárt az orosz vízumuk – perszem meglepő is lett volna ha nem történik valami hasonló a nevezett nemzetek fiaival.

dscn1546.JPG

Mongólia teljességgel valószerűtlen ország. Oroszország és Kína közé beszorulva valódi méretei elsikkadnak a térképen, pedig önmagában majdnem akkora mint fél Európa. Mindehhez kábé hárommilió lakossal, akiknek a fele a fővárosban Ulánbátorban él. A távolságok óriásiak, infrastruktúra alig, átutazóban az volt a benyomásunk, hogy az ország szinte üres. Települések legalábbis alig vannak, a népesség nyaranta még mindig az állattartó, lovasnomád életformának hódol. Így a mongol sztyeppe hullámzó zöld végtelenségét csak nagyritkán pettyezik a nomád családok fehér jurtái. Háziállatból valószínűleg sokkal több van mint emberből: egyes számítások szerint a ló.ember arány 13:1, ez esetben felületes becslésünk szerint minden emberre fejenként legalább ötven birka jut. De látni bőven a háziállatként tartott kétpupu tevék és jakok csordáiból. Akármennnyi országát járom is be még a jövőben a világban közelítőleg sem fogok annyi ürgét és ragadozómadarat sem látni mint Mongóliában.

dscn1559.JPG

Persze hogy a lovasnomád idillt és az érintetlen természetet élvezhessük mihamarabb le kell lépni Ulánbátorból. A mongol fővárostól eleve nem vártunk túl sokat, de még ehhez képest is elég kiábrándító volt. A top undi városok sorában nálam beelőzte még Mumbait és Teheránt is, ami nem kis teljesítmény. A „Vörös Hősről” elnevezett város -  melynek tisztességes preszovjet neve Urga – az évi középhőmérsékletet tekintve egyébként a világ leghidegebb fővárosa. A nem túl csalogató klímáért cserében Ulánbátor építészetileg semmivel sem kárpótol. A városközpont szovjet kockaházak, meg néhány újabb építésű irodaház teljességgel stílustalan, egymásra dobált halmaza. A város fő turisztikai nevezetességeként számontartott Gandan kolostoregyüttes is inkább tűnik építkezési területnek, mint műemléknek vagy szakrális központnak (bár a központi szentélyben az ötemelet magas Buddha szobor azért odatesz). Láthatóan a város közművesítése terén is komoly hiányosságok vannak. A külsőbb negyedekben tipikus, hogy nem is házak állnak a telkeken, hanem jurták, de a központi részeken is mindenhol fedetlen szennyvízcsatornák kanyarognak. A toilett-higiéniának is egészen új dimenziói nyíltak meg, pedig a szibériai vasúti wc-k után nem gondoltuk hogy ez lehetséges. Mindenestre Mongóliában már nem az a kérdés, hogy guggolós-e a budi vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy van-e mibe kapaszkodni, vagy menthetetlenül beleesünk. az emberek egy része pedig ott intézni a nagydolgát ahol éppen rájön. Mindenestre amibe óvatlan turistaként többször is beleléptünk az nem kutyaszar volt.

11873697_10207432297109588_8912002569252335150_n.jpg

Még szerencse, hogy Ulánbátorban alig egy napot időztünk, hogy utána nekivághassunk egy ötnapos közép-mongóliai körutazásnak. A fővárostól, mintegy 50-60 km-re az aszfaltutak elfogytak is innen kezdve „földútnak” csak nagy jóindulattal nevezhető kiszáradt patakmedrekben zötykölődtünk felturbózott Barkaszainkkal. Kárpótlásul az extrém útviszonyokért egyre több házi és vadállat tünedezett fel. Először csak full alap lovak és birkanyájak, de aztán találkoztunk fürdőző tevecsordával, valamint életemben itt volt szerencsém először jakokhoz, sőt, hogy a cukiság faktor ki legyen maxolva, bébijakokhoz is!!!

dscn1753.JPG

Utazásunk célja egyébként az Orkhon Nemzeti Park volt, melynek fő ékessége az Orkhon vízesés önmagában is elég nagy szám: egy üdítő kis erdős oázis, a kissé már monoton dimbes-dombos fűtenger közepén, ahol végre lemoshattuk magunkról a kétnapos utazás porát. A vízesést a mongol nomádok úgy tűnt szakrális helyként is tisztelik. Legalábbis erre utalt a vízesés mellé  faragott kövekből, totemoszlopokból és rosszul kitömött állatokból rögtönzött meglehetősen szürreális összbenyomást keltő szabadtéri tárlat is, melynek rendeltetését nem igazán tudtuk mire vélni.

dscn1776.JPG

dscn1785.JPG

Mint a fentiekből is kitűnik az Orkhon Nemzeti Parkban és úgy általában Mongoliában inkább a természet és a mindenütt jelenlévő élővilág nyűgöz le, kulturálisan az ország nem túl sok tartogat. A tibeti buddhizmus a XVI. században kezdett tért hódítani errefelé, de a lámaista kolostorok többségét a kommunista periódusban, mikor Mongólia mint a Szovjetunió 16. „nem hivatalos tagköztársasága” funkcionált javarészt lerombolták. Az egykori legnagyobb kolostor komplexum az egykori mongol főváros Karakorum tégláiból épült Erdem Zuu is csak árnyéka korábbi önmagának (amugy Karakorum nem túl sokáig csak mintegy 60 évig volt fővárosa a mongol birodalomnak, aztán Kubiláj nagykán áthelyezte a székhelyét a mai Pekingbe).

dscn1867.JPG

dscn1897.JPG

A lepusztult buddhista kolostoroknál már érdekesebb megfigyelni a tradicionális lovasnomád kultúrát őrző lakosság mindennapjait, amire Mongóliában lépten-nyomon lehetőségünk nyílik. Ezt a hagyományos jurtás életformát a mongolok jelentős része meglepő módon tényleg komolyan gondolja: a berendezés még mindig az évszázados elrendezést követi, középen a tűzhely, balra a nők, jobbra férfiak fekhelyei. A jurta belső rácsozatát pedig mindig a vidám, napocskáét idéző narancssárgára festik. A nomád családok jurtái esetenként meglepően komfortosak napkollektorral, műholdas tévével felszereltek, néhány háztartásban a laptop is ott figyelt a háziszentély mellett. Persze hozzá kell tenni, hogy sok család csak nyaranta nomadizál a telet – amely Mongóliában akár hét hónapot is eltarthat – a nagyobb városi központokban vészelik át.

dscn1687.JPG

A mongolok egyébként – különösen az oroszokhoz képest – igen barátságos és közvetlen emberek, igen szívélyes viszonyt ápolnak az alkohollal is. Ulánbátorban az utcán nem ritkán az utca közepén keresztbe fekvő, teljesen KO részegekbe lehet szó szerint belebotlani. Az Orkhon vízesésnél a vidám helyiek csoportunk tiszteletére spontán módon egy kecskét is levágtak, így ízelítőt kaphattunk belőle milyen is egy igazi autentikus „Mongolian Barbecue” party. Egy óriási alumínium marmonkannába először is valamennyi  vizet öntöttek, majd feltüzesített köveket dobáltak. Ezt követően belekerült jópár krumpli és a szerencsétlen kecske darabjai. Majd végül nyakon öntötték az egészet egy üveg vodkával és a lezárt marmonkannát úgy ahogy van belelökték a tűzbe. Mivel az egész hamarosan úgy elkezdett sípolni mint egy gőzmozdony felrobbanás szélén álló kazánja, a végeredményt sajnos nem vártam ki, inkább fedezékbe vonultam. A mongol gasztonómia mérsékelten izgalmasnak nevezhető – legalábbis ha nem szeretünk napi háromszor faggyús kecskehúst enni birkahússal, hamar rá lehet unni. A mongol kumisz ugyanakkor sokkalta ihatóbb kirgiz testvérénél, talán az előbbit nem műanyag benzineskannákban érlelik. A jurtatetőn házilag szárított édes és sós sajtok pedig kifejezetten finomak (mint ebből is kitűnik a mongolok alapjáraton szinte kizárólag állati eredetű élelmiszert fogyasztanak).

dscn1851.JPG

Mongóliától Dzsingisz kán, Ulánbátortól nem messze található, nemrég elkészült emlékművével vettünk búcsút. Aki erre jár, semmi szín alatt ne hagyja ki, Ulánbátor környékén mindenképp ez a legnagyobb szám. Jelenleg a világ legnagyobb lovasszobráról van szó, amely minden valószínűség szerint a világ legnagyobb alumínium-hatású borításával rendelkező építménye is egyben. Mindenhol máshol egészen borzasztóan festene, de a mongol pusztaság közepén egészen megkapónak tűnt. Mindent összevetve Mongólia érdekes és egyedi úti cél, egyszer érdemes felkeresni, bár valószínűleg ha nincs a Transszib soha nem jövök el ide és nagy valószínűséggel nem fogok újra ellátogatni. Vonatokkal és buszozással egyaránt túladagolva, Ulánbátorból végül repülővel teleportálva tettük meg utunk utolsó szakaszát Pekingig.

dscn1923.JPG

Szólj hozzá!

Címkék: Mongólia


2016.03.06. 20:20 Doctor Proctor

Régi mániám vonattal végigmenni Szibérián (Kazanytól a Bajkálig)

Kazany után a következő jelentősebb város útvonalunkon a Szibéria kapujának is tartott Jekatyerinburg volt. A Nagy Katalin cárnő által alapított település a szovjet időkben a Szverdlovszk nevet viselte az egyik legelvetemültebb bolsevik Jakov Szverdlov után, aki 1918-ban lemészároltatta az őrizetére bízott cári családot. A városképileg meglehetősen ronda szovjet iparváros hírében álló Jekatyerinburg tehát korántsincs híján az érdekes történeti vonatkozásoknak. De sajnos csak egy órát adatott itt eltöltenünk, amit alatt kb. csak a pályaudvar előtti teret láttuk a városból. Szerencsére arra azért jutott időnk, hogy mindenki lefényképezkedjen jekatyerinburgi pályaudvar legnagyobb „attrakciójával”, az Európa és Ázsia határát jelölő emlékműnél. Bár a Nagy Katalin által kiötlött idea, miszerint az Urál – amihez képest a Pilis valóságos Himalájának tűnik – képezné bárminek is határát, mérsékelten meggyőző koncepciónak tűnik, erről azért persze én sem maradhattam le:

dscn1245.JPG

Jekatyerinburg: Európa és Ázsia határán

Jekatyerinburg után még csaknem 24 óra újabb zötykölődés várt ránk a tulajdonképpeni első szibériai megállónkat jelentő Tyumenig. Azért esett éppen Tyumenre szervezőink választása, mivel nemrégiben alakult itt meg a nyári egyetemünket bonyolító Aegee diákszervezet helyi tagszervezete (ún. antennája). Ezzel nem biztos, hogy a legszerencsésebben jártunk, valószínűleg Jekatyerinburg, Novoszibirszk, de valószínűleg Omszk is jobb választás lett volna a turisztikailag teljességgel érdektelen Tyumennél. Persze ha mondjuk szociográfiát szeretnénk róla írni, hogy milyen az „átlagos szibériai iparváros” akkor Tyumen eszményi helyszín. Képzeljük el, ha mondjuk Dunaújvárost körös-körül óriási olajmezők öveznék és a petrórubelekből, csillogó-villogóra ki lenne stafírozva az egyébként színtiszta szocreál városközpont. Tyumen – és általában az általunk érintett szibériai városok – egyébként meglepő módon határozottan jobb módúnak, rendezettebbnek és tisztábbnak tűntek mint az Oroszország európai részén fekvő települések. Azt, hogy itt nem pusztán szubjektív benyomásokról, vagy a 36 órás vonatozás keltette hallucinációkról van szó, szervezőink szikár statisztikai adatokkal is alátámasztották. Mint megtudtuk a szibériai olajkitermelés egyik vezető központjának számító Tyumen egy főre jutó GDP tekintetében a második leggazdagabb orosz városnak számít Moszkva után!

dscn1267.JPG

A Tura folyó rakpartjai

Ettől még azért ne rohanjunk azonnal Tyumenbe szóló repjegyeket foglalni…a látnivalók a városban néhány mutatóba megmaradt régi faházra, a kötelező hagymakupolás katedrális-kolostor kombóra és a felejthető folyóparta korlátozódnak. Tyumenben kaptunk egy kis ízelítőt a hamisítatlan szibériai nyárból is, ami a helyiek szerint egyébként rosszabb mint a tél. Télen általában nagyon hideg van, de viszonylag száraz az idő, ezzel szemben a hőmérséklet nyáron sem megy 15-20 fok fölé viszont egyfolytában esik (állítólag néha nagyon meleg, akár negyven fokos hőség is tud lenni,akkor meg a szúnyogok miatt nem lehet megmaradni). Maratoni hosszúságú városnézésünk alatt valóban végig ömlött nyakunkba az égi áldás, még a betervezett erdei kempingezés is elmaradt. Úgyhogy azt hiszem csapatunkból végül senki nem bánkódott különösebben, amikor másnap végre magunk mögött hagytuk Szibéria első kozák alapítású települését és nekivágtunk utunk leghoszabb 48 órás vonatozásának Irkutszkig a „Bajkál fővárosáig”.

11817157_502503913247405_3238609831995112531_n.jpg

Hangulatjelentés Tyumenből

Utólag visszatekintve egyértelműen tyumeni tartózkodásunk jelentette az utazás lélektani mélypontját. A Tyumen és Irkutszk közötti 48órás, laza 1500 km-es szakaszt szerencsére már nem a platzkartyij osztályon, hanem az egész emberi körülményeket biztosító couchette-vagonban tettük meg. A szélesnyomtávú vágányokon ringatózó szerelvény napközben mindenkit kellemes álomba ringatott, este az étkezőkocsikban előkerültek a kártyapaklik és a vodkásüvegek, óriási volt a hangulat. Néha meg-meg álltunk egy-egy istenháta mögötti településen ahol a helyi bábuskáktól kínálatából felfrissíthetük élelmiszerkészletüket: az örökös koreai instant tésztalevest mellé beszerezhettünk házikészítésű pirogokat, lekvárokat a legbevállalósabbak pedig rápróbálhattak a mérsékelten bizalomgerjesztő füstölt lazacokra. Úgy elröppent a 48 órányi utazás, hogy szinte észre sem vettük! Szerelvényünk az éjszaka közepén állt meg egy órára Szibéria legnagyobb városában a másfél milliós Novoszibirszkben, amely mint meg kellett állapítanunk ma már nem csekély számú toronyházzal és üveg-acél felhőkarcoló csodával büszkélkedhet. Az Ob folyó partján elterülő város éjszakai díszkivilágításban egészen valószerűtlenül hatott, mintha a szibériai nagy semmi közepéről egyenesen Manhattanbe vagy Hong-Kongba csöppetünk volna. A városban láthatóan a méret a lényeg: a városképet az óriási toronyházak és végeláthatatlan sugárutak uralják, ezenkívül a Novoszibirszk büszkélkedhet a világ legnagyobb operaházával, pályaudvara pedig még orosz viszonylatban is egyedülállóan gigantikusnak mondható.

dscn1304.JPG

A novoszibirszki gigapályaudvar

Novoszibirszk után Irkutszk nappali megvilágításban és az örökösen szemerkélő esőben kissé melankolikus hangulatot árasztott. A Bajkál tó „fővárosának” tartott település – szemben azzal amit a csalóka térképek sugallnak – valójában nem a tó mellett van, hanem attól még hatórányi(!) autóbusz útra. A város annak idején az orosz Távol-Kelet meghódításának előretolt bástyáját képezte ahonnan aranybányászok, mérnökök és prémkereskedők rajzottak ki a vadonba. Basset Digbyt a XIX . századi amerikai utazót a város az 1849-es aranyláz idejének San Franciscójára emlékeztette ahol "...aludni nem lehetett, mivel hajnalonta kilövöldöztek az ablakokból a rablók elriasztása céljából...". Szó mi szó az eddigi poroszosan tiszta és rendezett szibériai városok után Irkutszk volt az első hely ahol már érezhető volt némi "vadkeleti" jellegű lepukkantság főleg a pályaudvar környékén. Ezzel együtt, köszönhetően a várost átszelő Angara folyónak - tudtátok, hogy ez az egyetlen folyó amelyik ,amelyik nem be, hanem kifolyik a Bajkál tóból? – és városközpontban lévő parkoknak Irkutszk első látásra egész élhetőnek tűnt, noha építészetileg nem különösebben lenyűgöző.

dscn1366.JPG

Irkutszk city center

Irkutszk elsősorban azért maradt számunkra különösen emlékezetes, mivel Moszkva után ez volt a következő olyan város, melynek sikerült úgy istenigazából belekóstolni az éjszakai életébe – talán túlságosan is :-) Persze az Irkutszk és éjszakai élet szavak hallatán most nyilván sokan csóválják szkeptikusan fejüket, mi magunk is aligha gondoltuk volna, hogy az egész utazás legkomolyabb buliját sikerül majd abszolválnunk. Blogunkon sokszor megénekeltük már a keletiszláv partikultúra dicséretét, a férfiszemszögből nézve egészen fantasztikus mennyiségi és minőségi arányokat- de amit Irkutszkban tapasztaltunk, az még ogyesszai nyarakon edződött szemmel is egészen elképesztő volt. A mérsékelten csalogató elnevezésű Benzin clubban konkrétan mintha topmodell válogatásra castingoltak volna, a férfi-női arány csoportunk tagjaival együtt is körülbelül 1-10-hez volt (ez újból felvetette a kérdést, mint az ukrajnai bulikban is: hol vannak ilyenkor a helyi férfiak? Medvére vadásznak a tajgán? Kipusztította őket a fiatalkori heves alkoholizmus?) No de nem sokáig volt időnk ilyen meddő problémákon töprengeni, mivel rögvest megrohantak minket a helyi lányok, akiknek részéről az érdeklődés persze gondolom nemcsak személyünknek, hanem a schengeni vízum lehetőségének is szólt, de mégis: olyan bombázók szólították le (!) az embert akik idehaza a padlót sem törölnék fel velünk. Bár ami azt illeti a padló feltörlést azt sajnos pont sikerült – méghozzá majdnem szó szerint – bemutatnunk a tánctéren egy leányzóval akivel előtte talán az optimálisnál valamivel több vodkát fogyasztottunk. Sajnos pont a kritikus pillanatokról az emlékeim elég homályosak, úgyhogy nem tudom, hogy emiatt-e vagy pedig egyszerűen csak azért mert valami helyi maffiafőnök csaját sikerült kifognom, mindenesetre hirtelen kopasz biztonsági emberek tűntek fel körülöttünk, elragadták táncpartneremet és lecipelték a bejárathoz ahol bedobták egy rá várakozó fekete autóba ami padlógázzal elhajtott. A kurta-furcsa leányrablás akkor és ott meglehetősen felháborított, bár utólag vissza gondolva alighanem nagy szerencsém ,hogy nem engem vitt el az a bizonyos fekete autó…aznap este nem az enyém volt az egyetlen különös sztori: egy osztrák pajtásunk például esküdözött hogy őt három nem túl bizalomgerjesztő figura mindenhová követte az este folyamán, egy máltai haverunk pedig egy orosz lány jóvoltából egy Irkutszktól 50km-re fekvő tanyán kötött ki, ahonnan elég kalandos úton keveredett haza. Mindenesetre ezentúl én biztos hogy minden hétvégén csak Irkutszkba járnék bulizni, csak ne 7000 kilóméterre lenne tőlünk!

dscn1454.JPG

Sajnos az előző esti buliban nem készültek képek, így ezzel kell beérjétek

No persze a Irkutszk kapcsán a legnagyobb attrakciót – elviekben legalábbis – mégsem a buli, hanem a Bajkál tó jelenti. Alighanem a legkíméletlenebb kúra a másnaposság ellen, ha egy átbulizott éjszaka után másnap hatórányi buszozás majd három napnyi vadkempingezés vár ránk a szibériai vadon közepén. A tó partján lévő táborhelyünk nélkülözött minden komfortot. Az ácsolt gerenda alapokra rögzített katonai sátrakon kívül volt még egy régi lakókocsiból kialakított főző helyiség, meg a vízparttól távolabb néhány budi. Fürödni, fogat mosni lehetett menni a tóba. A kényelmetlenségekért viszont bőven kárpótolt a panoráma: a Bajkál tónál végre kitárultak a szibériai táj igazi felfoghatatlan dimenziói. Kell-e sorolnunk az adatokat? A világ legnagyobb és egyben legmélyebb édesvízű taváról van szó, egyes számítások szerint a egymagában Bajkál tó tárolja a világ édesvíz készletének 20%-át. A tó vize egyébként rendkívül tiszta, ivóyíz minőségű, olyannyira, hogy ásványvízként palackozzák is. A Bajkál tó környékén kapható palackozott vizek a Bajkál tó vizét tartalmazzák!

dscn1473.JPG

A tóban 27 sziget is található, hogy a méreteit felfoghassuk talán egy jó példa: a szigetek közül a legnagyobb az Olkhon sziget – pont ennek partjaival szemben volt a kempingünk – pontosan akkora területű mint a mi Balatonunk. Nem csoda, hogy a környező népek, köztük a részben még mindig sámánhitű burjátok a tavat szent helyként tisztelik. Az Olkhon szigeten található sámán sziklánál állítólag hódító hadjáratai megkezdése előtt, nem kisebb személyiség mint Dzsingisz kán szokott volt áldozatot bemutatni. A szigetnek a legváratlanabb helyeken felbukkanó, színes szalagocskákkal feldíszített „sámán fáktól” van is egy nem kevéssé Blair Vitch projectes jellege.

dscn1515.JPG

dscn1528.JPG

A kultikus jelentőségű Sámán sziklánál

Az egyébként meglehetősen kopár és elképesztően poros szigeten a szovjet időkben egy gulág munkatábor is funkcionált, amelynek helyén létesült strandon ma már leginkább a turisták mossák le magukról a dzsipes körtúrák porát. A Bajkál tóban való pancsoláshoz szükséges némi lélekjelenlét, a tó vize a legnagyobb nyári hőségben sem melegszik 14-15 fokosnál melegebbre. A legcélszerűbb a dolgot egy kis szaunázással összekötni. Szerencsére a tó partján mindenhol találhatunk a potom pénzért kibérelhető tradicionális orosz szauna kabinokból az ún. banjákból. A mi kempingünk mellett is volt egy belőlük: túlzás nélkül merem állítani, hogy utazási élmény szempontjából az egész út csúcspontját jelentették ezek az éjszakai szaunázások. A 100-120 fokos banjából kirohanva egyenesen a tóba lehetett belecsobbanni, aztán a vízből percekig bámulni az olyan kristálytiszta csillagos eget, amihez még csak hasonlót sem tudunk elképzelni bárhol itt Európában. A hangulat olyan szinten misztikus volt, hogy azon se lepődtem volna meg túlságosan, ha egyszer csak egy dimenziókapu nyílik a csillagos égen és bedzsezzel rajta a vörös ruhás Törpe a Fekete Barlangból... A banják az ott nyaraló oroszokkal való szocializálódásra is kiváló helyszínt kínálnak, a Bajkál tó partján -talán a Sámán szikla mágikus kisugárzásának hatására? - mintha még az oroszok is szinte már-már barátságosak lettek volna, bár ez lehet, hogy tényleg már csak képzelődés volt részünkről…folyt. köv.

 dscn1472.JPG

Tehenek várnak a sorukra a banjánál

Szólj hozzá!

Címkék: Transszibéria


2016.02.16. 21:23 Doctor Proctor

Oroszország három fővárosa

SZENTPÉTERVÁR

 

Bár eredetileg a transszibériai vasút tulajdonképpeni kezdőpontja Moszkva, a mi kis nyári egyetemünk Szentpétervárról indult, ami Moszkvánál sok szempontból egy barátibb belépőt jelent Oroszországba. Szentpétervár oroszhon alighanem legnyugatibb városa, nem csak földrajzi, hanem kulturális értelemben is. Sokan a legszebb orosz városnak tartják, így maguk az oroszok is akik Oroszország kulturális fővárosaként frankózzák, a sokszor leszólt Moszkva mellett. Eddig személy szerint két alkalommal volt szerencsém megfordulni Nagy Péter városában. Az első látogatás a felfokozott várakozásokhoz képest, kissé csalódást okozott. Úgy éreztem, hogy az építészetileg kétségkívül impozáns és figyelemreméltóan egységes belváros dacára, a városkép valahogy mégsem túl izgalmas. Köszönhető ez talán annak, hogy a város alapvetően egy rohadt nagy lapályra épült a Néva folyó egykori mocsaras torkolatára. Így nincs ami megtörné a horizontális struktúrák egyhangúságát így se hegyek, se dombok de még néhány felhőkarcoló se... A másik szopófaktort a klíma jelenti. A város éghajlatilag az emberi megtelepedésre egyik legcsekélyebb mértékben alkalmas helyre épült: a szentpétervári telek még orosz mércével mérve is legendásan borzasztónak számítanak, ahol mínusz 10-15 fokos nyirkos hideghez állandó szél és hónapokon át tartó teljes sötétség is társul (Moszkvában persze szintén kemény mínuszok vannak télen, de legalább száraz hideg és többnyire derült idő). Ezeknek a beszámolóknak minden további nélkül hitelt adtam, amikor első látogatásom alkalmával a július is orkánszerű széllel és vízszíntesen arcunkba baszó havasesővel lepett meg minket.

moscow11.jpg Talán éppen az időjárás tette, hogy második alkalommal már sokkal derűsebb színben tünt fel a város. Kivételesen meleg és ragyogó napsütés fogadott minket a széles sugárutak és a várost átszelő csatornák partjai megteltek kiülős helyekkel, a parkokban szerelmes párok andalogtak és madarak csiviteltek…már-már nem tűnt túlzásnak az amúgy meglehetősen elcsépelt „Észak-Velencéje” jelző sem, bár azért két cafe macchiatto között még elkél a pulcsi mielőtt esti gondolázásra indulnánk. Ezt amugy ki ne hagyjuk! A Néváról az éjszakai kivilágításban úszó paloták, katedrálisok és az éjféltől reggel hatig felnyitott hidak látványa szenzációs!

dscn1047.JPG

Pétervár másik vonzerejét alighanem sokak számára az jelenti, hogy a város a magaskultúra kifogyhatatlan tárháza. Egyedül az Ermitázs Múzeumban (az egykori Téli Palota) épületében is valószínűleg több napon át bolyonghat, aki az ilyesmire fogékony. Akit mondjuk hozzánk hasonlóan a képzőművészet és a múzeumok nem annyira kötnek le, azoknak két kirándulást tudnánk javasolni a város környéki egykori cári nyaralókba Peterhofba (Nagy Péter egykori nyári rezidenciája) illetve Carszkoje Szelóba (a tulajdonképpeni „Nyári Palota” ahol II. Miklós családja tartózkodott az 1917-es forradalom kitörésekor). Ami az épületeket illetti a hagyományos orosz építészet és az európai barokk találkozása, már-már szürreálisan giccses, aranyban és „hupikék törpikék” színben pompázó, óriási esküvői tortákra emlékeztető palotákat eredményezett. Az őket körülveévő parkok viszont tényleg zseniálisak. Peterhofban például a palotától egy szökőkutakkal szegélyezett több kilométer hosszú csatorna vezet le egészen a Balti tenger (pontosabban a Finn Öböl partjáig). Carszkoje Szelóban pedig a palotaegyüttest övező park tele van hintve mindenféle rejtélyes funkciójú pavilonokkal: van például egy aranyozott tetejű mecsetnek kinéző építmény, valamint egy piramis is (ez utóbbi mint megtudtuk, a cári család spánieljeinek a mauzóleuma!

dscn0984.JPG 

 

MOSZKVA

 

3 nap Szentpétervár után egy laza ráhangoló jellegű éjszakai vonatozás után 3 nap Moszkva következett. Míg Szenpétervárt orosz és külföldi ismerőseim körében is szinte egyöntetű rajongás övezte, addig Moszkva megítélése kapcsán már sokkal inkább megoszlottak a vélemények. Míg Pétervár a kultúra fellegvárának tartják, addig Moszkvában elsősorban a biznisz pörög és hát mitagadás, a várost első látásra valóban elég nehéz szeretni. A milliő Péervárhoz képest összességében sokkal kevésbé európai – ami persze önmagában még nem lenne baj – de nem is ázsiai, hanem hát leginkább…ööö…ronda. Vagy legalábbis fogalmazzunk úgy, építészetileg elég nagy a katyvasz: egy ékszerdoboz cukiságú ortodox kolostor fölé nagy valószínűséggel egy nyomasztó szocreál toronyház magasodik, másik oldalon éppolyan eséllyel találhatunk egy eklektikus bérházat, mint valami kilencvenes években emelt üveg-acél csodát stb. Mindez persze egy percig sem jelenti azt hogy Moszkva turisztikailag érdektelen hely volna, de a város mégsem rendelkezik olyan sűrített, átélhető történelmi atmoszférával amit mondjuk a méretileg hasonló ligában játszó városok közül Isztambul vagy akár Szentpétervár is áraszt magából.

dscn1080.JPG

Ez alól talán a Kreml – Vörös tér együttese képez üdítő kivételt ami tényleg nagyon nagy szám, éjszakai díszkivilágításban egyenesen fantasztikusan mutatnak a Vaszilij Blazsenyij színes hagymakupolái vagy éppen - a szocializmus korszakában Magyarországon is a szovjet hiánygazdaság szimbólumának számító – ma már luxusplázaként üzemelő GUM áruház épülettömbje. Néhány éve Lenin elvtárs múmiája is újra látogatható. Ezt 2012-ben sajnos kénytelenek voltunk kihagyni, úgyhogy most bepótoltuk. A moszkvaiaik között stabilan tartja magát a szóbeszéd, hogy valójában már hosszú évtizedek óta csak egy viaszfigurát őrizgetnek lent – akár így, van akár nem az biztos h teljesen úgy néz ki mint egy viaszfigura, bár közel száz év múmiáskodás után talán ez a legkevesebb ami felróható a vén bolsevik tömeggyilkosnak. Az már csak hab a tortán, hogy a Vörös tértől két sarokra egy, egy verbálisan hasonlóan nehézsúlyú,  élő legendával is sikerült összefutni:

dscn1095.JPG

dscn1071.JPG

Már csak Donald Trump hiányzik a gyűjteményből

 

Elég jól mutatnak legalábbis messziről – közelről már elég nyomasztóak - a sztálini szocreál építészet csúcsteljesítményének tekinthető, a moszkvai szlengben csak „Hét Nővérnek” becézett toronyház tömbök, melyek többek között az orosz külügyminisztériumnak vagy éppen a Lomonoszov Egyetem központi épületének adnak otthont (egy gyors közbevetés: az igazi szocreálnak tulajdonképpen köze nincs ahhoz, amit Magyarországon annak tartanak, tehát a hetvenes évek lélektelen, modernista kockaházépítészetéhez. A moszkvai szocreál a kiteljesedett sztálini birodalmi stílust jelenti, amely erőteljesen magán hordozza a harmincas évek amerikai felhőkarcolóépítészetének jegyeit. A népszerű anekdota szerint annak idején Sztálin egy chicagói képeslapot megpillantva döntött úgy, hogy neki is kellenek Moszkvába hasonló toronyházak. A végeredmény: kissé valóban megalomán de egyszersmind sajátos, mármár Gotham vagy Sin City feelinget hordozó épületek születtek).A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy azóta Moszkvának épült egy a hongkongi acél-üveg iskolát követő felhőkarcolókból álló üzleti negyede is.

moscow5.jpg

moscow6.jpg

Moszkvában ezen kívül vannak egész kellemes parkok is, az egyik legérdekesebb talán a VDNK (visztavka dosztizsenyij narodnogo kozuasztv) metrómegállónál található egykori szovjet expó komplexum, amelynek szökőkútjait és az egykori szovjet tagköztársaságokat reprezentáló pavilonjait, mintha egy begombázott népmesekönyv illusztrátor álmodta volna meg.

moscow8.jpg

Ennek közelében található egész Moszkva – de talán a világ – egyik legmenőbb múzeuma az Orosz Űrkutatási Múzeum. Érdekes módon életkorom előrehaladtával egyre kevésbé kötnek le a múzeumok – a szentpétervári Ermitázsból is elég hamar kimenekültem – itt viszont órákra elvesztem a kitömött Lajka kutya és társai a MIR űrállomás űrvécéje és űrsakktáblája és a csomó más érdekfeszítőbbnél, érdekfeszítőbb relikvia között.

moscow1.jpg

Végül, de nem utolsósorban pedig ott van a moszkvai metró, ami azontúl, hogy a moszkvai tömegközlekedés lelke, egyúttal a világ legnagyobb szürrealista műalkotása, monumentális szoborcsoportokkal, szemkáprázató kristálycsillagokkal, a húszas évek szovjet agitpropjának hangulatát tükröző falfestményekkel vagy éppen ortodox katedrálisok belső tereit idéző aranyló mozaikokkal. Moszkvában egyedül metrómegállók végiglátogatásával egész napokat el lehet tölteni.

moscow7.jpg

Szóval látnivaló az van bőven, ettől persze még 1 percig sem élnénk itt. Leszámítva a világ élvonalába tartozó metróhálózatot a felszíni közlekedés kibírhatatlan és kaotikus. A moszkvai „utca embere” pedig még orosz ismerőseink szerint is hírhedten bunkónak számít. Gasztronómiailag – Oroszország egészéhez hasonlóan – szintén elég siralmas a helyzet, főleg ár-érték arányt tekintve. Moszkvában még drágán is szinte lehetetlen egy normálisat enni, a legvállalhatóbb opciónak sok esetben a McDonalds számít. A szusirajongóknak viszont valóságos paradicsom a város. Az orosz újgazdagok és középosztály úgy tűnik kényszeres vonzódást éreznek a szusibárok iránt, átlagosan minden háztömbre jut legalább kettő a moszkvai belvárosban (mindezzel persze nem azt akarjuk állítani, hogy az orosz gasztronómia úgy ahogy van rossz lenne, de a tradicionális orosz ételek, olyan jellegűek, hogy inkább otthon elkészítve finomak. A vendéglátóhelyeken, főleg az étermekben még mindig a szovjet idők szelleme kísért: a pincérek a lehető legritkább esetben hajlandóak megszólalni angolul, órákat kell várni, az étlap teljesen áttekinthetetlen. Egy csomó helyen igazi szovjet hiánygazdaságot idéző módon még mindig dekagrammra mérik az adagokat, sőt az alkoholt is!!!).

 dscn1215.JPG

Azt a téves közvélekedést, viszont ehelyütt cáfolnánk, hogy Moszkvában milliárdosnak kell lenni, hogyha bulizni akar az ember. Minket leglábbis bőven vittek olyan belvárosi „student clubokba” és egyéb szórakozóhelyekre, ahol a vodkaárak legalábbis, teljesen megfizethetőek voltak. Amire inkább jobban oda kell figyelmi az az öltözködés. Moszkvában és a többi orosz nagyváros szórakozóhelyein – a Közép és Nyugat-Európában megszokottnál jóval szigorúbb „facekontroll” gyakorlatot alkalmaznak. Szóval nincs mese, ki kell fényesíteni a fekete lakkcipőket…a rossz hírünk, hogy a neandervölgyi mentalitású biztonsági őrök még ebben az esetben is hajlamosak köcsögösködni, főleg a kreol bőrű egyénekkel, amiről jómagam meg délolasz kollégám is mesélhetnénk tanulságos sztorikat…

moscow9.jpg 

 

KAZANY

 

Moszkva után, egy újabb éjszakai vonatozást követően, harmadik állomásunk Kazany volt. Aligha túlzás állítani, hogy számomra az út során érintett városuk közül Kazany okozta a legnagyobb pozitív csalódást. Nem tudom ki hogy van vele, nekem különösebb előképzettség nélkül, Kazany nevének hallatán nem feltétlenül a legkellemesebb asszociációim támadtak. Önkéntelenül is a sivár sztyeppe közepén veszteglő rozsdás vasúti vagonokra és elhagyott ipartelepkre asszociáltam. Tehát olyasfajta lehangoló, félig-meddig elnéptelenedett, posztapokaliptikus hangulatot árasztó iparvárosra számítottam, amiből azért jópár akad az egykori Szovjetunió területén.

dscn1122.JPG

Ehhez képest, mint kiderült Kazany Oroszország egyik legszebb történelmi városa és legélhetőbb metropolisza, melyet történeti és kulturális jelentősége okán Oroszország harmadik fővárosaként is emlegetnek. 1-1,5 milliós lakosságát tekintve valóban Oroszország harmadik legnagyobb településéről van szó, mely nincs hiány a nagyvárosi eleganciának , de messze nem az az őrültek háza mint Moszkva, és főleg télen sokkal kevésbé depresszív mint Szentpétervár. Szóval ha választani kéne, melyikben élnék a három „főváros” közül, habozás nélkül Kazanyra voksolnék.

dscn1186.JPG

Kazany egyben az Autonóm Tatárföldi Köztársaság fővárosa is. A Kazanyi Tatár Kánság egyike volt az Arany horda négy utódállamának (a másik három a Krími, az Asztrahányi és Szibériai kánságok voltak) melyet Retteget Iván moszkvai fejedelem igázott le. Kazany meghódításának jelentőségét mutatja, hogy ezután nyilvánította magát Iván „cárrá” azaz császárra és a tatárokkal szemben addig defenzívába szorult orosz fejedelemségek innentől váltak egy expanzív nagyhatalommá (a szóbeszéd szerint egyébként a moszkvai Vörös teret ékesítő, Rettegett Iván által építetett Vaszilij Blazsenyij székesegyház messzeföldön híres, színes hagymakupolái is a kazanyi tatárok levágott turbános fejeit szimbolizálják – mondjuk Rettegett Ivánból simán kinézzük).

dscn1109.JPG

Még mielőtt azonban Batu kán kutyafejű, nyereg alatt puhított húst rágcsáló leszármazottai után kezdenénk el kutatni, oszlassunk el sürgősen egy félreértést: a tatárok nem mongolok és egyáltalán nincs is kutyafejük! Sőt tulajdonképpen éppolyan áldozatai voltak a mongol hódításnak mint pár évtizeddel később a magyarok. A tatárok a Volga völgyét benépesítő török nyelvű nép, akik békés, letelepedett földművelő életmódot folytattak. Nagyjából akkor tértek át az iszlámra amikor a magyarok is felvették a kereszténységet. A hódító mongolok persze a virágzó tatár civilizációt sokkal csúnyábban legyakták, mint a közép-európát, ahol csak egy múló kis epizódnak számítottak. Az már más kérdés, hogy idővel, ahogy lenni szokott a magasabb civilizációs fokon álló meghódítottak lassan magukhoz asszimilálták a hódítókat. Dzsingisz kán utódai tehát néhány generáció alatt nyelvileg is eltörökösödtek, majd áttértek az iszlámra is, és innentől kezdve magukat is egyre inkább tatárnak nevezték.

dscn1131.JPG

Az orosz hódítást követően aztán a tatárok erősen el is szlávosodtak, mind nyelvileg mind genetikailag (szóval nyugi Kazanyban a Volga parti promenádon nyárestéként éppolyan jó nők korzóznak, mint a többi orosz városban). A tatár-muszlim identitás az utóbbi években állítólag egyfajta reneszánszát éli, aminek leginkább manifeszt jele a kazanyi Kremlben felhúzott meglehetősen ízléstelen mecset és férfiakon helyenként ünnepi kiegészítőként hordott kerek kis sapka volt (a nők viszont legfeljebb a mecsetben viselnek fejkendőt).

dscn1179.JPG

Kazanynak is megvan a maga történelmi várközpontja azaz Kremlje, aminek falai még mindig eredeti fehér színükben pompáznak (az megvan h eredetileg a moszkvai Kreml is fehér volt, csak a bolsevikok festették vörösre?). A Kazanyi Kreml lábainál húzódik a város XIX. századi historizáló és szecessziós bérházak által szegélyezett, meglepően „közép-európai” feelingű belvárosi sétálóutcája. A Volga partján pedig a tavalyi „vizes eb” tiszteletére egy fantasztikusan elegáns promenádod alakítottak ki teraszos bárokkal és éttermekkel, ahol esténként kint korzózik és koktélozik a kazanyi társadalom krémje. A hangulatot fokozta, hogy pont aznap ünnepelték az orosz haditengerészet napját, így a város megtelt, eleinte barátságosnak, majd egy picinkét már agresszívnak tűnő részeg orosz matrózok tömegeivel. Ezek után már csak azt sajnáltuk, h a kazanyi éjszakai életbe már nem sikerül belekóstolnunk, mert vonatunk robogott tovább az európai Oroszországot elhagyva Szibéria felé.

dscn1196.JPG

1 komment

Címkék: Transszibéria


2016.02.02. 21:08 Doctor Proctor

A nagy transszibériai expedíció

Régi adósságát törleszti blogunk az alábbi transszib útibeszámolóval. A „transszibériai vasút” kifejezés tapasztalataim szerint még az egzotikus utazások iránt legkevésbé sem érdeklődő elmékben is hajlamos felpiszkálni valamiféle kicsit olyan XIX. századi romantikus érdeklődést. A feltámadó kalandvágyat persze sokakban lelohaszthatja, hogy egy transszibériai út bizony még napjainkban sem tartozik az egyénileg könnyen leszervezhető projectek közé.

 dscn1297.JPG

Az első szopófaktort kapásból az jelenti, hogy egy transszibériai utazást bizony elég nehéz megoldani Oroszország érintése nélkül. Nálunk nagyobb támogatója kevés van a keleti nyitásnak, de azért azt be kell látnunk, hogy Oroszország Anyácskánál bizony nehéz kevésbé turista-barát desztinációt találni a világban. Kezdjük mindjárt a vízummal: egy EU-s állampolgárnak az orosz vízum megszerzésénél valószínűleg csak az észak-koreai, szaúdi esetleg a türkmén beutazási engedély megszerzése jelenthet nagyobb kihívást. A többoldalas, több mint húsz pontból álló vízumigénylő formanyomtatvány kitöltése még könnyed ujjgyakorlat, a meghívólevél és/vagy érvényes szállásfoglalás beszerzése még szintén megoldható, ha máshogy nem egy erre szakosodott utazási irodán keresztül. A csaknem húszezer forintos vízumkiállítási díj – csak összehasonlításképpen ennek a kínai vízum kevesebb mint a fele – és az orosz nagykövetséggel szerződésben álló partnereknél megkötni rendelt utasbiztosítás viszont már határozottan bosszantó, pofátlan lenyúlásnak tűnik. Hát még amikor kiderül, hogy az orosz konzulátus csak heti három napon, délelőtt 9-12 között tart nyitva, és a bejutáshoz már kb. reggel hatkor el kell kezdeni a többórás sorbanállást az utcán (!) tök mindegy, hogy épp január közepe és mínusz 20, vagy júliusi kánikula van. Ha igazán szerencsések és kitartóak vagyunk, a minimum négyórás sorbanállás után, az épületbe bejutva hamisítatlan brezsnyevi hidegháborús hangulat fogad, mind a belsőépítészeti designt, mind az ügyintéző tavarisok -  még orosz bürokraták mércéjével mérve is - elképesztően bunkó stílusát tekintve. első körben ráadásul mindenki csak egy sárga csekket kapott, amit a legközelebi postán befiztve, aztán lehetett kezdeni a sorbanállást előről.

2012-ben első oroszországi vízumigénylésemkor szilárdan el is határoztam, hogy első utam ide egyben az utolsó is lesz. De aztán 2015 tavaszán jött az ellenállhatatlan trasszib…az Ukrajna kapcsán felforrósodott hidegháborús hangulatban – micsoda képzavar! - bizony semmi jóra nem számítottam, azt hiszem jó okkal feltételeztem, hogy Putyinék a vízumkiadások terén is bekeményítenek a hanyatló nyugattal szemben. Ehhez képest – és erre számítottam a legkevésbé – konstatálnom kellett, hogy az Andrássy úton megnyitott új orosz vízumközpont bizony jelentősen gördülékenyebbé tette az ügyintézést. Minden nap nyitvatart, nincs sorbanállás, a papírokat persze ki kell tölteni, meg be kell csengetni a lóvét, de ennyi.

 dscn1302.JPG

Ettől persze még minden nehézség korántsem hárult el az expedíció utjából. Vegyünk a vonatjegyeket! Nos, a közvélekedéssel szemben, olyan, hogy „ a transszibériai vasút” tulajdonképpen nem is létezik. Ma már számos Szibériát részben vagy teljesen átszelő vasútvonal van, melyek közül talán a Szentpétervár (vagy Moszkva, kinek hogy tetszik) – Vlagyivosztok viszonylatot címkézhetnénk talán legtöbb joggal transszibériai vonalnak. De ennél ma már a turisták körében jóval népszerűbb a Pekingig tartó transzmandzsúriai és az ugyancsak Peking végpontú, Ulánbátort is érintő transzmongóliai vonal (mi magunk is ez utóbbit követtük utunk során). Nos egyénileg, külföldről jegyet foglalni ezen vonalak bármelyekére, szinte lehetetlen vállalkozás. Épp elég rémtörténetet hallottunk ahhoz a kizárólag cirill betűs, folyton lefagyó, bankkártyáról pénzt lehúzó, de jegyet nem adó online felületekről ahhoz, hogy ilyesmi komolyabban meg se forduljon a fejünkben. De ha még valaki nálunk lényegesen elszántabb és kitartóbb, egyszeri vétellel akkor is max. egy Moszkva-Vlagyivosztok jegyet foglalhat és akkor zötykölődhet több mint egy hétig a vonaton. Olyat ugyanis már nem lehet csinálni, hogy van egy Moszkva-Vlagyivsztok jegyem, de leszállok két napra várost nézni Jekatyerinburgba, aztán visszaszállok, majd megint megszakítom az utat Irkutszknál stb. Ebben az esetben ugyanis napra pontosan kiszámolva kell külön Moszkva-Jekatyerinburg, Jekatyerinburg-Irkutszk stb. jegyeket venni. Ehhez pedig az utazás előtt legalább félévvel már rendelkezni kell egy napra/órára pontosan lebontotta masterplannel, amitől eltérni spontán módon később sem lehet. A transszib vonalra – különösen nyáron – az utasok zöme már jó előre lefoglalja a helyét, így jellemzően csak hónapokkal előbb lehet jegyet venni, a helyszínen, aznap lehetetlenség.

dscn1250.JPG

Platzkartnyij osztály belülről

Mindez részben az orosz vonatok kialakításából is következik, mivel lényegében csak helyjeggyel lehet utazni. Az orosz vasutakon tulajdonképpen csak hálókocsis vagonok közlekednek. Pontosabban az első osztály az európai értelemben vett hálókocsi, általában kétszemélyes fülkékkel, vagononként egy-egy mosdóval. A másodosztály nagyjából az európai „couchettenek” feletethető meg, fülkénként négy lehajtható ággyal, általában még bőven vállalható körülményeket kínál. Az igazi poszt-szovjet szigorítás a harmadosztályon az ún. „platzkartnyij” részlegen kezdődik (mi főleg ezzel utaztunk). Itt is megvan nyomokban a folyosós fülkés kialakítás, de nincsenek elválasztó falak, tehát az egész vagon egy légtér. A „fülkékben” szintén négy lehajtható ágy van, illetve a fülkékkel szembeni folyosó részen is lehajtható oldalról kettő-kettő (mivel itt éjszaka is folyamatosan járkálnak fel-alá a wc-re, vagy dohányozni tartó utasok, aludni szinte lehetetlenség). A „plaztkarton” vagononként kb hatvan emberre jut egy wc, így folyamatos a sorállás, a higéniai kondíciókat el lehet képzelni…szóval itt már különösen edzettnek kell lenni ázsiai toalett ügyileg annak aki helyt szeretne állni. A legnagyobb gondot mégsem a klozet hanem a légkondi, pontosabban annak teljes hiányá okozza. Valamilyen érthetetlen oknál fogva az orosz vonatokon az ablakok nem nyithatóak, régebbi típusú vagonokban általában gondosan be is vannak szögelve. Az ennek okát firtató kérdéseket általában mindig azzal szerelik le, hogy a vagon „légkondicionált”, csak azt felejtik el hozzá tenni, hogy a légkondi érzékelhetően csak akkor működik amikor a szerelvény csúcssebességgel robog. Márpedig a transszib vonalakon a vonat gyakran fél-egy órákat is eltölt az egyes állomásokon, vagy csak simán vesztegel valahol a tajga közepén, a légkondi tehát az utazási idő kb 70 százalékában mégsem működik. Nyaranta a vagonokban a hőmérséklet simán felkúszik 40-50 celsiusra, ilyenkor a vagonban uralkodó bűz, zsúfoltság és az utasok hangulata óhatatlanul is a sztálini deportálásokkal kelt kellemetlen asszociációkat.

dscn1350.JPG

Fokozódik az esti hangulat az étkezőkocsiban

Persze azért nem szeretném szükségtelenül dramatizálni a helyzetet, hiszen egy ilyen utazás mégiscsak egy önként vállalt megmérettetés, és a vonatozásnak megvan a vidám oldala is. a nagy összezártság közepette, mindennél teljesebb keresztmetszeti képet kaphatunk az orosz társadalomról, óhatatlanul is szóba/barátságba/verekedésbe elegyedünk a vagonokban étkező/gyermekiket pelenkázó/kőkeményen vodkázó orosz családokkal. estéként az étkezőkocsi – melynek kevéssé bizalomgerjesztő kínálatából mi legfeljebb csak a vodkát mertük megkóstolni – valóságos bulijárattá lényegül át, ahol a kártyapaklik és a vodkásüvegek mellett, akár egy harmonika is előkerül, a vodkagőzös mámorban pedig bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet az egyszeri utazóval.

dscn1337.JPG

Kovis pornófanzáiákat idéző ikerpravodnyicák társaságában

Azért, hogy mégse szabaduljanak el teljesen az indulatok, a szerelvény rendjét egy a vonaton folyamatosan fel-alá járőrőz „vonatrendőrség” felügyeli. Bár ők csak kirívó esetekben avatkoznak be. A vagonban az élet és halál valódi urai a mindenható pravodnyicák (fordíthatjuk talán kalauznak) . Általában éltesebb, de anyagerős poszt-szovjet asszonyságokról van – az orosz vonatokon a kalauzok legritkább esetben férfiak – akiket az ötven fokban átizzadt nejlonblúz és harisnya összetéveszthetetlen aurája leng körül. A pravodnyicákkal mégis muszáj jóban lenni, mivel modoruk általában kérlelhetetlen, hatáskörük viszont jóval túlterjeszkedik az egyszerű jegyellenőrzésen. Ők osztják az ágyneműt, nyitják-zárják kulccsal a wcket a hosszabb megállók előtt/után, valamint forróvizet is tőlük lehet igényelni a reggeli teánkhoz vagy instant levesünkhöz (az orosz vagonok mindegyikében van ugyanis egy sajátos, óriási szamovár szerű henger, amiből a pravodnyica hozzájárulásával bármikor lehet forróvizet vételezni az út folyamán).

dscn1282.JPG

Szárítotthalat árusító nem barátságos babushka valahol Szibéria közepén

Ehelyütt érdemes talán néhány gondolatot szentelnünk az orosz népléleknek. Aki már járt a világnak ezen a részén, megtapasztalhatta, hogy az oroszok bizony nem kimondottan barátságosak a külföldiekkel. Sőt azok közül ahol jártam, talán az egyetlen ország (persze kulturálisan nagyon hasonló Belorusszia és Ukrajna mellett) ahol a helyiek a turistákkal is hajlamosak kimondottan barátságtalanok lenni. Mindez hatványozottan igaz, ha a helyi hatóságokkal vagy a szolgátató szektor (pl. vendéglátás) bármelyik szegmensével vagyunk kénytelenek kapcsolatba kerülni (márpedig turistaként általában kénytelenek vagyunk). Kétségtelen, hogy ennek az amugy sem túl szívélyes viszonynak az utóbbi években kiéleződött politikai feszültség sem tett túl jót. Szemben a közel-keleti országokkal ahol a politikai vezetés esetleges nyugatellenes irányvonala a zemebereket láthatóan egyáltalán nem hangolja az országba látogató nyugatiak ellen (sőt Iránban vagy Szíriában a háború előtt kb. celebeknek kijáró rajongásban részesült minden nyugati turista) Oroszországban a lakosság messzemenőkig osztja a nyugatellenes érzelmeket. Egy angolul elhangzott mondatért nemegyszer megkaptuk hogy „Fuck You America”. Mindennek persze nézhetjük a jó oldalát is: szemben a felszínesen spanoló mediterrán és közel-keleti népekkel, vagy a mesterkélt nyugat-európaikkal Oroszországban ha valaki véletlenül jófej velünk – ami nem sűrűn fordul elő – akkor jó okkal feltételezhetjük hogy ez viszont nem valamiféle  anyagi előnyszerzés reményében vagy éppen udvariasságból történik, hanem személyünknek szól (a keleti szláv nők dicséretét pedig már oly sokszor megénekeltük, hogy ezt a továbbiakban tekintsük evidenciának, akit a kérdéskör részletesebben érdekel kutakodjon az ukrajnai posztokban).

dscn1296.JPG

Vidám kis csapatunk

A transszibériai vasúton való utazásnak egyedül – bár kétségkívül úgyis roppant szórakoztató lehet – tehát elég sok buktatója van, éppen jobbnak láttuk egy nagyobb csoport védőernyőjében nekivágni az utazásnak. Erre kiváló lehetőséget kínált az Aegee nevű diákszervezet nyári egyeteme, amelyek terén már nem kevés tapasztalatot és felejthetetlen élményt szereztem amugy is. Szó se róla, a srácok példásan leszervezték a vízumtól kezdve a vonatjegyeken át az egész programot. Azon az apróságon túltenni magam, hogy a legidősebb résztvevőnél is cirka 10 évvel öregebb vagyok, mint külkeres bulikon edződött politológia oktatónak, már igazán gyerekjáték volt. Folyt köv.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: Transszibéria


2015.07.02. 13:43 Doctor Proctor

A tudomány szolgálatában - egy hét Kirgizisztánban

A tudomány művelése mégis kifizetődő lehet? – tettem fel magamnak a kérdést. Igaz a képet jelentősen árnyalja, hogy ez nem Dan Bilzerian Las Vegasba tartó magángépén merült fel bennem és nem is Snoop Dogg egyik medencés partyján miután közösen szippantottunk egy-egy utcát a rapper egyik hölgybarátja dekoltázsából…hanem a Turkish Airlines Isztambul-biskek járatán töprengtem el mivel a mellettem sztereóban szörcsögő-szipogó kirgiz asszonyság egész éjjel nem hagyott aludni. Akárhogyan is a gép fedélzetére az MTA egyik kutatóintézete jóvoltából kerültem, akik számukra írt két tanulmányért cserében megtámogatták részvételemet a biskeki EBESZ Akadémia egy konferenciáján. A jeles intézmény igazgatója, hazánkfia, Dunay Pál professzor akinek ehelyütt is szeretném köszönetemet kifejezni – hogy végre valahára eljuthattam a doktori disszertációm tárgyát képező egyik országba, a festői Kirgizisztánba.

kirgiz1.jpg

Mivel a kedves magyar olvasóknak, Kirgiizisztánról alighanem még annál is kevesebb dunsztjuk van, mint blogunk eddigi bármelyik helyszínéről így elöljáróban néhány alapinformáció, hogy a wikipédiára való folytonos kattingatás nélkül is megérthessük az alább következő remekbe szabott kis útibeszámolót.

kirgiz13.jpg

Szóval: az 1991-ben függetlenné vált Kirgizisztán (pontosabban Kirgiz Köztársaság) alighanem jó eséllyel versengett Tádzsiksiztánnal az egykori Szovjetunió legszegényebb és legelmaradotabb tagköztársasága címéért. A földrajzilag rendkívül izolált a tádzsikok, Üzbegisztán, Kazahsztán és Kína közé beszorított kis (igaz annyira nem is kicsi) ország területének nagy részén a Tien-San hegység 4-5000 méteres vonulatai emelkednek. Itt még a szovjetek sem vitték túlzásba az iparosítást, így a gazdaság még mai is jórészben a hegyi nomadizáló állattartáson – na meg persze az ország GDP-jének kb. 40%-át szolgáltató Kumtor aranybányán – nyugszik. A kirgizek szemmel láthatólag a mongoloid rasszhoz tartoznak, türk eredetű nyelvük lényegében azonos sztyeppi nomád fivéreikével a kazahokéval – tehát aki eddig Kirgizisztán kapcsán max. Boratra asszociált az nem is jár olyan távol a valóságtól. Vallásilag a nomád kirgiz törzsek a XVIII. század magasságában iszlamizálódtak, de elég felületesen, élőek maradtak a samanista hagyományok is, meg persze a szovjet ateista propaganda is megtette a magáét. Mint a kirgiz szupermarketek vodkaválasztékát látva örömmel konstatáltuk a kirgizek az iszlámnak az alkoholtilalomra vonatkozó tanításait legalábbis egész biztos nem veszik túl komolyan (bár állítólag az ország déli Fergána völgye eső részén gyökeresen más a helyzet, ott erősödik a hc iszlamista vonal). Viszont, hogy az esetleges további kérdéseknek elejét vegyük: a képeken alkalmanként felbukkanó csúcsos fehér föveget (az ún. ak kalpakot vagyis fehér kalapot) a kirgiz férfiak többsége láthatóan tényleg komolyan gondolja és hordja is.

kirgiz6.jpg

És hogy politikailag – vagy inkább politológiailag mi is olyan érdekes az országban? Hogy – hogy nem de a poszt-szovjet közép-ázsiai köztársaságok közül valamiért épp ez a szegény, regionálisan megosztot és politikailag instabil ország vált a legliberálisabbá, ahol – igaz két forradalom árán – de ma többé-kevésbé demokratikusnak tekinthető többpárti politikai rendszer működik – szemben mondjuk a nyersanyagokban gazdagabb és politikailag stabilabb de ugyanakkor sokkalta elnyomóbb Üzbegisztánnal vagy Türkmenisztánnal.

kirgiz2.jpg

A háromnapos biskeki konferencián bőven esett szó ilyen és ehhez hasonló kérdésekről, de ezzel ehelyütt nem szeretném a drága olvasókat traktálni. Elégaz hozzá, hogy remek hangulatú rendezvény volt, ahol a közép-ázsia szakértők nemzetközi élmezőnye is képviseltette magát. Így amikor a konferenciát záró kerekasztal beszélgetésen én is lehetőséget kaptam a megszólalásra kicsit úgy éreztem magam mintha VV Aurélió ha beültetnék egy stúdióbeszélgetésre Heller Ágnes, György Péter és Závada Pál közé. Ezzel együtt is vicces volt látni, hogy a doktorimban lábjegyzetként megannyiszor hivatkozott szerzők is valódi hús-vér emberek, egyikük például egy karót nyelt, örök agglegény kinézetű brit fiatalember, a másikuk a kirgiz tudományos élet, első ránézésre inkább sanghaji tőzsdecápának tűnő állócsillaga. Ja és még mielőtt elfeledném, a konferenciának nem várt módon a „kurvajó milf” kategóriába eső előadója is volt – egy természetesen ukrán származású egyetemi tanárnő személyében.

kirgiz3.jpg

Maga Biskek városa nem tartozik a földkerekség legszívderítőbb pontjai közé, ami nem is csoda, hisz a cári időkben még csak egy Pispek nevű katonai helyőrség működött is, a mostani város építészetileg teljesen a szovjet korszak terméke. Építészetileg értékelhető középület, műemlék nem is nagyon akad a városban, annak főútvonalát különösen nyomasztó beton szörnyszülöttek szegélyezik, kezdve a kirgiz parlamenttől a főpostán át a nemzeti múzeumig. A város egyetlen jópofa építménye Mihajil Frunzénak Biskek alighanem leghíresebb szülöttének az orosz polgárháború vörös parancsnokának múzeuma és szülőháza. A múzeum épülete tulajdonképp az eredeti szülőház köré épült betonkocka – ez a műfaj a Szovjetunióban úgy tűnik népszerű volt, Grúziában Sztálin szülőházánál is láttunk már ilyet. A kiállítás pedig valódi időutazással ér fel, a brezsnyevi idők óta tuti nem változott itt semmi , főleg nem a termeket felügyelő és a - fényképező jegyet váltó és ezért óvatlanul fényképezni merő – turistákat fegyelmező szigorú gyezsurnaják.

kirgiz10.jpg

A város összességében azért messze van az élhetetlentől, a közlekedés például ázsiai mércével egész kulturált, a városközpontban óriási parkok oldják a fojtogató szocreál atmoszférát és szinte minden utcáról látszanak a Tien-San fenséges hófödte vonulatai. Bónuszként: a helyi lakosok láthatóan mindent megtesznek városuk építése-szépítése érdekében. Városszerte különösen népszerű motívumnak tűnnek a hattyúk. Ezekből láttunk a városi parkokban sárból tapasztott, illetve használt gumiabroncsból házilag barkácsolt példányokat is.

kirgiz4.jpg

Biskek halvány nyomokban vendéglátó szektort és éjszakai életet is tartalmaz. De aki óriási bulinyaralást forgat a fejében azért ne váltson azonnal repülőjegyet – bár alkoholt minden sarkon lehet kapni és a még mindig közel 40%-os szláv népességnek köszönhetően alkalmanként jó nők is előfordulnak, de hétvégén taxisunknak így is legalább félórás telefonálgatásába került nyitvatartó bulihelyet találnia. Szóval a csajozás miatt nem feltétlenül érdemes idejönni. Ahogy a gasztrokultúra sem képesi erős oldalát a városnak - mint, ahogy a poszt-szovjet térségben általában sehol sem. Amit mégis említésre méltónak találunk, hogy végre sikerült megízlenünk az ősmagyarok és hozzájuk hasonló lovasnomád népek legendás italát, a nyeregalatt puhított hús mellé fogyasztott, kancatejből erjesztett kumiszt. Az italt a város számtalan pontján árulják az anyagerős poszt-szovjet vidéki asszonyságok. Sajnos a kumisznak tényleg, olyan borzasztó az íze, mint a híre, kb. csak az indonéz posztokban megénekelt durjánhoz tudnám hasonlítani (kb. mintha a megsavanyodott tejet felöntenénk egy jó adag gázolajjal - persze nem kóstoltam még gázolajat, de nagyjából így képzelem). Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben berúgni sem igazán lehet tőle, mert körülbelül 3% alkoholt tartalmaz.

kirgiz11.jpg

Ami miatt viszont valóban  érdemes idelátogatni azok Kirgizisztán természeti szépségei. Kezdjük azzal az általános iskola alsó tagozatosai körében is köztusott ténnyel, hogy itt található a Jisszik-Köl a világ legnagyobb hegyi tava, az andoki Titicaca után. hozzávetőlegesen tizenötször akkora mint a Balaton, vize enyhén sós, ezért télen sem fagy be – innen a neve is, ami kirgizül „Meleg Tavat” jelent. Ez azért némileg túlzás, az 1600 méteren fekvő tó nyáron is csak kb. 15 fokosra melegszik fel. Nem tudjuk ez-e az oka, mindenestre a turisztikai infrastruktúra – két nyugati színvonalat úgy ahogy megütő „resorton” kívül – lényegében nem létezik a tónál, sőt más infrastruktúra sem nagyon. Döbbenetes volt éjszaka a tó partján állva látni, hogy a túlparton egyetlen település fényei sem pislákolnak. Lehúzta a rolót a szovjet időkben még üzemelő atomtengeralattjáró és torpedó tesztelő katonai bázis is, talán ennek köszönhető, hogy nem raboltak el minket a tóból kimászó mutáns békaemberek.

kirgiz12_1.jpg

A maga módján megkapó volt a Jisszik-Köl sajátos kissé holdbéli hangulata is, de azért az igazi attrakciót a hegyek tartogatták. A Jisszik-köl keleti csücskében fekvő Karaköl városából zúztunk fel a Lonely Planet és Bede Márton ajánlásával is bíró Yak-tours ügynökség által biztosított UAZ terepjáróval, egy patakmederrel is felérő hegyi úton a festői szépségű Arashan völgybe. A táj Közép-Ázsiától szokatlan módon, kimondottan alpesi jelleget öltött. Pontosabban az Alpok utoljára akkor lehetett ennyire érintetlen, mielőtt Hannibál átkelt rajta az elefántokkal. A hegyoldalakon fenyőerdök, a völgyben smaragdszínű alpesi rétek és rohanó hegyi patakok, melyeket a környező négyezres csúcsokról leszakadó gleccserek táplálnak.

kirgiz7.jpg

A hegyi pásztorok jurtáin kívül két spártai felszereltségű menedékház van összesen a völgyben. Az érintetlen természetnek persze megvannak a maga árnyoldalai is: mindenképpen ilyen amikor elektromos áram és vizesblokk hiányában az éjszaka közepén a patakpartra kell lebotorkálni ha az embernek szorító szüksége támad. Ugyanakkor egyedülálló plusz feature volt a helynek, hogy a völgyben természetes melegforrások fakadtak, így a patak mellett álló disznóól szerű faviskók valójában termálmedencéket rejtettek. Ezeknek különös hasznát láttuk az elkövetkező két napban amikor egy hóvihar csapott le a völgyre és az orrunkig sem lehetett látni, nemhogy túrázni, ahogy eredetileg terveztük. A termálvizes medencékben vodkaalmát kortyolgatva viszont így is kellemesen eltelt az idő.

kirgiz9.jpg

Kevesen tudják egyébként, hogy Kirgizisztán egy sajátos magyar történelmi vonatkozással is bír. A kazah határhoz közel fekvő Tokmak városában tengette utolsó éveit Rákosi Mátyás, az 1956-ban a Szovjetunióba „gyógykezelésre” száműzött sztálinista diktátor. Rákosi és jakut származású felesége folyóvíz és WC nélküli lakótelepi lakásukban állítólag nem viselték túl jól kényszerű kirgíziai tartózkodást. Pedig ha tudták volna, hogy tőlük alig néhány órára ott az Arashan völgy! (akit esetleg bővebben érdekel a téma, egy elég tűrhetű dokumentumfilm a RTL Klubtól: https://www.youtube.com/results?search_query=rtl+klub+r%C3%A1kosi+kirgiziszt%C3%A1n )

kirgiz5.jpg

2 komment

Címkék: Kirgizisztán


2015.02.12. 22:05 Doctor Proctor

Irány Irán! part 02.

Mint ahogy az előző posztból is kitűnik Iránban – mindenfajta nyugati értelemben vett szórakozási lehetőség hiányában – igazából nem is lehet mást csinálni, mint végiglátogatni a nevezetességeket. Kezdjük az elején!

 1972442_10152304901817135_1085850531350070336_n_1.jpg

Teherán: rosszabb indítást aligha lehetne elképzelni egy országban, mint amilyet Iránba a teheráni belépő jelent. Teherán a világ egyik legélhetetlenebb nagyvárosa, mondom ezt úgy, hogy már olyan ázsiai városszörnyeket is megjártam mint Jakarta vagy Mumbai. Ám míg az előbbiben akad legalább néhány szemrevaló felhőkarcoló, az utóbbiban pedig kurvajókat lehet enni, addig Teheránban az életveszélyes közlekedési káoszért, a városra telepedő szmogért, állandó zajért és elviselhetetlen klímáért nem sok minden kárpótol. A város eleve emberi megtelepedésre lapvetően teljességgel alkalmatlan helyre épült: a Kaszpi partjai mentén futó Albroz hegység 4000 méteres vonulatának esőárnyékos oldalára, ahol a kopár hegyoldalak egy lakhatatlan sós sivatagba mennek át. A városban minél lejjebb megyünk délre fizikailag, szociálisan is annál alacsonyabb státusú régiókba jutunk, de például a közlekedés az elvileg gazdag Észak-Teheránban is éppolyan kibírhatatlan mint bárhol máshol a városban. Teheránban van legalább egy-két kétségkívül érdekes múzeum (pl. a sah egykori palotái, vagy a mostani Nemzeti Bankban őrzött a híres-neves pávatrónt is gyűjteményében tudó egykori kincstár) ezek azonban lehetetlen nyitvatartási idejükkel borzolják az egyszeri turista idegeit. Akinek mindenképp el kell töltenie két-három napot a városban, annak tudjuk ajánlani Khomeini ajatollah monumentális – bár még félkész – mauzóleumát, az egykori amerikai nagykövetség épületét, melynek kerítése a kortárs iráni politikia propagandaművészet grandiózus szabadtéri tárlataként is funkcionál, illetve a város fölé magasodó Tochal hegyet, mely a világ negyedik legmagasabbra (3800m) vivő sífelvonójának is otthon ad – sajnos ez ottjártunkkor éppen nem üzemelt, de a felvonó aljáról így is nagyszerű kilátás nyílt az épp ésszel nehezen befogadható méretű metropoliszra.  Óvva intenénk mindenkit viszont Teherán „Normafájától” a város legnépszerűbb kirándulóhelyének számító Darband szurdoktól, ahol a látkép már rég élvezhetetlen a guberált hulladékfémből összetákolt teraszoktól, melyek alatt a szeméttel teledobált patakmederben bűzlő szennyvíz csordogál. Bónusz: itt találkoztunk a legborzasztóbb állapotban lévő kóbor kutyával is, amit életemben valaha láttam, szerencsétlen teljesen kopasz volt, viszont a füléről szó szerint fürtökben lógtak a kullancsok.

dscn0148.JPG

Qom: az út előtt volt aki kimondottan eltanácsolt, minket a tizenkét imámos iráni síitizmus második legszentebb városától, mondván, hogy a hiperkonzervatív vallási központban úgy sem fognak minket beengedni a mecsetekbe. Ezzel szemben még a főszentélybe is simán bejutottunk – csak fényképezni nem lehetett bent – amelynek aranykupolája és minaretjei nagyon rendben voltak, különösen éjszakai kivilágításban. Szóval Qomot szerintünk nem érdemes kihagyni, bár Teherán után valószínűleg bármilyen hely megkönnyebbüléssel ér fel.

 10615595_10152304907142135_5139530387379375672_n.jpg

Kashan: egyértelműen az egyik top destination. A kis oázisváros középkori struktúrája szinte teljesen intakt maradt, az egész belváros tele van tradtitonal guest houseokkal, egykori hamamokkal, mecsetekkel. Viszont a sivatag közepén van, úgyhogy itt volt az egész úton az egyik legmelelgebb és itt fáztunk meg rohadtul a légkonditól.

10479686_10152304907857135_8870417022755334166_n.jpg

Iszfahán: vagyis perzsásan írva Eszfahán. A középkori Perzsia fővárosa, Irán leginkább promózott történelmi városa. Egy életre szóló túladagolást lehet szerezni türkizcsempés mecsetekből és a középkori főtér a Naks-e Dzsahan is igencsak rendben van, de aki – mint pl. én – olyasfajta egybefüggő középkori bazárnegyedre számít mint pl. Kairóban a Khal-el Khalili az bizony csalódni fog. Eszfahán alapvetően egy modern arculatú nagyváros, ráadásul utunk egyik legfrusztrálóbb csalódását is itt kellett elszenvednünk. A negyvenfokos hőségben való egész napos mászkálást követően már szinte főnyereményként vártuk, hogy teázhassunk egyet a középkori hídjairól híres Zajande folyó partján, vagy még inkább a „33 lyukú” Si-o-Se híd boltívei alatt. Aki látott már Iránról szóló úti filmet, könyvet annak gondolom megvan ez a kép:

siosehbridge_fr-fr1062149073.jpg

Na sürgősen felejtsük el, mert a valóság ezzel szemben ilyen:

1606904_10152304911297135_8199123384346365662_n.jpg

És erről persze a Lonely Planet sem ejtett egy szót sem: hogy a folyó már nyolc éve kiszáradt, de még ha valakinek lenne is kedve teázni a poszt-apokaliptikus radioaktív sivatagra hajazó kiszáradt folyómeder mellett, akkor sem teheti meg, mivel az Ahmedinedzsád kormányzat idején az utolsó működő teázókat is bezáratták a folyóparton és a hidak alatt. Úgyhogy maradt a bírkózás a wifivel és a nyolcvanas évek Bambi cukrászdájának ízvilágát idéző süteményekkel az egykori Sheraton udvarán, Iszfahán egyetlen kiülős helyén.

10615622_10152304911492135_2736352222059940181_n.jpg

Siráz: az elmaradhatatlan türkizcsempés nagymecseten és az itt is elég kiábrándító kínai gagyisággal teli bazáron kívül maga a város nem sok látnivalót rejt. De környéken van néhány kötelező látnivaló: Nagy Kürosz sírja, ahol már világhódító Nagy Sándor is turistáskodott, a sziklába vájt Akhamenida királysírok. És persze – persze értitek muhaha – Perszepolisz. A kor előrehaladtával valahogy egyre kevésbé lelkesedem az antik romvárosok látogatásáért, pláne ha azok a gyakorlatban térdig sem érő „falakat” jelentenek, ami alapján teljesen reménytelen elképzelni, hogyan is festhetett egykoron a helyszín. Perszepolisz azért ennél nagyobb szám, főleg, hogy a domborművekről visszaköszön a fél gimnazista kilencedikes törikönyv. Vagy inkább a domborművek köszönnek vissza a törikönyvről? A megoldást meghagyom a nyelvtannáciknak. Perszepoliszban azért azt hiszem ezzel együtt a legmenőbbek azok a falakba vésett XIX. századi graffitik voltak, amelyek között megtaláltuk például honfitársunkét, gróf Széchenyi Andorét is.

10583792_10152304913112135_1294444025936786968_n.jpg

 

Jazd: amikorra a sivatagi klímájáról rettegett Jazd városába érkeztünk, már szerencsére enyhült valamelyest az augusztusi hőség. Így az éghajlat egész elviselhető volt, amugy pedig a nagyobb iráni vársosok közül nekem egyértelműen Jazd tetszett a legjobban. Teheránnal, Iszfahánnal vagy Sirázzal ellentétben itt viszonylag intakt módon megmaradt a belváros történelmi arculata, a város környéki hegyek pedig itt már-már szürreálisan kopárak, valamiféle nehezen megfogalmazható holdbéli hangulatot kölcsönözve a tájnak. Amúgy Jazd környéke is tele van érdekes látnivalókkal, amik közül a város körüli hegyek tetejét elfoglaló egykori zoroasztriánus madhabok azaz a „Hallgatás Tornyai” voltak személyes kedvenceim (aki nem tudná miről van szó, ezek egykori „temetkezési helyek, de a zoroasztriánus valásnak pont az volt a lényege, hogy a halottakkal nem szabad sem a tüzet, sem a földet beszennyezni, így ezekbe a sajátos tornyokba, vagy inkább teraszokra rakták ki a holttesteket, hogy ragadozómadarak takarításk el a maradványokat). Az iráni madhabok már nem működnek, de például Mumbaiban van még 1 funkcionáló – lásd az indiai posztot. De errefelé található Irán egyetlen még működő zoroasztriánus kegyhelye is, vagy éppen a meybodi „galamb torony” ami gigantikus galambdúcként működött valaha.

10561545_10152304915552135_3850573851224654730_n.jpg

Alamut völgy: Jazd után a klasszikus perzsiai „történelmi kör” befejezése után visszamentünk Teheránba, de szigorúan csak 1 éjszakára, majd a hazaútig hátralévő három napot a fővárostól északnyugatra, az Albroz hegység vonulatai között fekvő Alamut völgyben töltöttük el. Teherán és az Alamut völgy között útba esik Kazvin városa, amelyet Iránban mindenhol csak mint a „buzik városát” emlegetnek. Többen is figyelmeztettek minket félig tréfásan – félig komolyan, hogy ne időzzünk sokáig Kazvinban, de ha mégis, semmi esetre se hajoljunk leejtett pénztárcánk után. Sejtelmünk sincs mivel vívta ki Kazvin sajátos hírnevét a többi iráni város között ahol éppúgy lehetetlen csajozni -  de nem is akartuk kideríteni. Úgyhogy kazvini megállás nélkül vágtunk neki az Alamut völgybe tartó, 2500 méteres hágón átvezető szerpentinnek. Az utazást egy kis szerecével épphogy - de tényleg épphogy - sikerült túlélnünk (lásd előző poszt). Az Alamut völgy mindenek előtt az asszaszinok kastélyairól híres: Az asszaszinok félig-meddig legendás bérgyilkos rendjét a keresztes háborúk idején állítólag valóban ebben a - egy sajátos síita szekta uralma alatt álló - völgyben képezték ki. A kastélyokból mára lényegében semmilyen értékelhető rom nem maradt, de a völgy maga rendkívül pihentető környezetnek bizonyult, a sivatagi napok után, az élénkzöld cseresznyefa ligeteivel és rizsföldjeivel, valamint a völgyben mindenhol fellelhető bizarr sziklaalakzatokkal, amelyek kicsit a törökországi Kappadókia vidékéhez tették hasonlatossá a tájat. Egy háromhetes iráni út végére mindenkinek csak ajánlani tudjuk a környéket!

156059_10152304920082135_3560625872188357846_n.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: Irán


2015.02.05. 17:14 Doctor Proctor

Irány Irán! part 01.

Blogunk kollektívája régi adósságát törleszti az augusztusi iráni tripről végre-valahára elkészült útibeszámolóval. Nem túlzás azt állítani, hogy összes úticélunk közül Iránnak vágtunk neki a leginkább felfokozott várakozásokkal. Elutazásunk előtt Iránról alapvetően kétféle véleményt lehetett hallani. Egyiket általában a teljesen tájékozatlanok részéről – akik ha halottak egyáltalán az országról – azt valamiféle tálib terroristafészeknek képzelik. Ezzel szemben a kicsit tájékozottabbak, vagy akik már jártak ott konkrétan szétfrankózták a helyet „mint ahol a világ legbarátságosabb emberei élnek”, „megelevenedik az Ezeregyéjszaka világa” és hasonlók…Nos mondanom sem kell, tapasztalataink alapján az igazság valahol a kettő között található. Irán nem a Talibán uralta Afganisztán, de attól is elég messze van h a világ legjobb helye legyen. Mielőtt a konkrét látnivalókra rátérnénk, néhány praktikus információ.

 10576994_10152304912277135_6163003087542210492_n.jpg

Vízum, kiutazás: Mint a legtöbb világtól inkább elzárkózó diktatórikus országba, úgy az Iránba való utazás is a vízum megszerzésével kezdődik. Az iráni vízum beszerzése nem egy nagy kaland, pláne nem – a külön posztot még mindenképpen megérő – orosz vízum beszerzésének brezsnyevi bürokratikus tortúrájához viszonyítva. A Stefánia úton található iráni nagykövetség konzuli osztályán persze várakozni kell egy kicsit - de legalább kényelmes bőrfotelekben, nem pedig az utcán sorban állva – majd utána elbeszélget velünk a nagykövetség egy Ahmedinedzsád elnökre megtévesztésig hasonló munkatársa. Ezután ha becsengetünk némi készpénzt, pár nap múlva már mehetünk is vissza a vízumért. Ezután már csak a repjegyeket kell megvenni, a legegyszerűbb Turkish Airlines isztambuli átszállással. Teheránba pedig itthonról is sikerült szállást foglalni (ez amúgy Iránban nem általános: a többi városból már általában nem válaszoltak emailes megkeresésünkre).

10635780_10152304903127135_1382847496615082101_n_1.jpg

Hatóságok: az Iránnal kapcsolatos legalapvetőbb para, hogy mégiscsak egy iszlamista politikai diktatúráról van szó, ahol elvileg már azért is bajba keveredhet az egyszeri turista, ha a jóféle – közel-keleti utazásokhoz amugy elengedhetetlen - bélfertőtlenítő kisüstivel teli laposüvegre bukkannak a zsebében. Nos örömmel jelenthetem, hogy minket nem ítéltek nyilvános korbácsolásra, és a daruskocsiról történő akasztást is megúsztuk. De még csak közúti ellenőrzésekbe, vagy utcai igazoltatásokba sem botlottunk. Igaz nem is provokáltuk semmivel a hatóságokat. Iránban az utcákon érzékelhető rendőri jelenlét amúgy semmivel sem erősebb, mint bármelyik európai országban, cserében viszont Irán is dicsekedhet a közel-keleti – még működő – diktatúrák jellemző erényével a kiváló közbiztonsággal. Tehát bárhol lehet akár éjszaka is mászkálni, sehol nem kötnek belénk stb. Bár többen figyelmeztettek rá, de agent provocateurokba sem botlottunk, tehát nem környékeztek meg minket alkohol vagy fű eladásával, igaz mi sem érdeklődtünk különösebben ilyesmi iránt. A mindenütt jelenlévő Khomeini portrékat és idézeteket leszámítva az iráni társadalom egyébként meglehetősen apolitikusnak – vagy inkább apatikusnak? – tűnik. Nem viszik túlzásba a politikai propagandát sem. Iszfahánban láttuk ugyan, hogy a pénteki nagyima idején a libanoni Hezbollahnak gyűjtenek adományokat, ugyanznap este pedig ugyanitt láttuk a Forradalmi Gárda egy kisebb felvonulását, de ez kb. annyira volt ijesztő mint egy Pörzse Sándor nélküli Magyar Gárda alakuló gyakorlat a Hősök terén…Mindent összevetve a helyi játékszabályokat betartó nyugati turistáknak nincs mitől tartaniuk.

 10345574_10152304905202135_5481281549942567227_n.jpg

Emberek: akikkel az út előtt konzultáltunk, kivétel nélkül az iráni emberek páratlan szívélyességét emelték ki az ország legnagyobb vonzerejeként. Nos, az iráni emberek tényleg nagyon barátságosak – és szerencsére ezalatt nem azt az elviselhetetlen turista lehúzó tolakodást kell érteni, mint amit mondjuk Egyiptomban vagy Törökország turistásabb részein tapasztal az ember. Az irániak ebben a tekintetben kicsit a polgárháború előtti szíriaikra hasonlítanak, érdeklődőek, de kicsit félénkek is még a nyugatiakkal szemben. Persze azért az utca emberével megvitatható értelmes topikok száma erőteljesen korlátozott, mindenesetre aki nem óhajtja napjában tizenötször lefolytatni a „Hello Mr. where are you from?” és „Are you married?” című társalgásokat az megúszhatja, van menekvés. Aki viszont szóba elegyedik a helyiekkel néha elég furcsa kérdésekre számíthat. Tőlünk a kashani Fin Gardenben – Irán egyik leghíresebb közparkjában – egy kedves diáklány arról érdeklődött, hogy tényleg minden európai elektromos sokkolót tart-e magánál. Az USA-ról tett legelső megállapítása pedig az volt, hogy ott „a nagy, értékes állatokat sem lopják el a tulajdonosaiktól”…ezt azóta sem tudjuk igazán hová tenni. Talán azzal lehet összefüggésben, hogy Iránban elviekben tilos a kutyatartás (mivel az iszlámban a kutya tisztátalan állatnak számít).

 10653519_10152304908957135_5976049781569524753_n.jpg

Szállás: kezdünk elérni a problémás tényezőkhöz. A szállások Iránban nem kimondottan olcsóak. A világon ma már olyannyira elterjedt hostel műfaj itt nem igazán létezik, helyettük az olcsó szállodákat lőttük be. Ezeknek különösen elterjedt altípusát képezik az ún. „traditional guest house”-ok, általában régi karavánszerájokból, gazdag kereskedők egykori házaiból kialakított hotelek. Ezek általában nagyon hangulatosak, de azért nyáron érdemes lecsekkolni, hogy van-e a szobákban légkondi, mert tanúsíthatom, hogy a ventillátor nem elég. Ami a szaniter részleget illeti: az iráni szállodákban általában vannak angol wc-nek látszó tárgyak, de ezek a legritkább esetben funkcionálnak rendeltetésüknek megfelelően. Általában az első komolyabb használatot követően eldugulnak, jobb esetben viszont található mellettük egy hagyományosabb guggolós konfiguráció is, melyet ha lehúzni nem is, de leöblíteni legalább sikerült a mindenhol fellelhető remekül kézreálló kis seggzuhannyal. Az alábbi oktatóvideót csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.

 

 Kaja: az országot illető várakozásainkhoz képest, személy szerint engem ezen a fronton ért a legnagyobb csalódás. Iránt naivan egy Törökországhoz hasonló kulináris paradicsomként képzeltem, ahol majd minden sarkon lehet válogatni a jobbnál-jobb kebaposok, shawarmások, frissen facsart narancslevesek stb. között. Ehhez képest gasztronómiai tekintetben Irán egy szomorú kelet-európai szocialista ország képét nyújtotta valamikor a hetvenes évekből. A kaja választék lényegében a csirkés és birkás kebapra szorítkozik. De kebap alatt véletlenül sem a dürümök, piták és tálak Törökországban tapasztalható lenyűgöző változatosságát kell értenünk, hanem csak és kizárólag csirke vagy birkanyársat, minden esetben egy tál töküres, ízetlen rizzsel. Ami az igazán kemény, hogy a Lonely Planet által ajánlott topéttermekben – ahová egy szerencsés pénzváltási kaland miatt igen kedvezőre fordult anyagi helyzetünk jóvoltából juthattunk el - is kb. ennyi a választék. Ezek azok a helyek, ahol a hetvenes években a sah idejében még patakokban folyt a pezsgő és táncmulatságokat tartottak, a forradalom óta viszont csak szürkén kornyadoznak, mint a kádár kori Magyarország államosított szállodái. Iránból egyébként nem csak a normális éttermek, de a nyugati jellegű szupermarketek is lényegében hiányoznak. Nem tudom, hogy ez a nemzetközi embargónak tudható-e be, mindenestre jó minőségű élelmiszerhez szinte lehetetlen hozzájutni: a kenyér mindehol száraz, ízetlen kartonpapír állagú, a kis boltokban pedig ezenkívül csak agyoncukrozott édességeket, kőolajipari melléktermékekből desztillált üdítőket meg szotyit lehet kapni. Normális húst, tejterméket, zöldséget-gyümölcsöt alig. Viszont minden ellenkező híreszteléssel szemben Coca-Cola van.

10645277_10152304906632135_7872506230433285939_n.jpg 

Közlekedés: Iránban a közlekedés életveszélyes. Ez nem csak holmi szófordulat, hanem a kőkemény valóság. Ennek azt hiszem ékes bizonyítéka, hogy éppen Teheránba való megérkezésünk napján zuhant le a városra egy polgári utasszállító repülőgép, melynek odaveszett mind a negyvenvalahány utasa. Az állandó alkatrész hiánnyal küzdő belföldi repülőjáratokra felülni, tehát tényleg életveszélyes, de a közúti közlekedés terén sem sokkal jobb a helyzet. Nehéz eldönteni, hogy a szubvencionált üzemanyagáraknak köszönhető vagy egyszerűen annak, hogy a tesztoszteron túltengésben szenvedő iráni fiatalok – egyéb szórakozási lehetőségek híján – csak a vadállati módon történő vezetésben tudják levezetni fölös energiáikat, de a közlekedési morál egészen elképesztő. Az iráni nagyvárosokban például teljesen általános jelenség, hogy a motorosok teljes sebességgel felhajtanak a járdára a járókelők közé. A gyalogátkelőhelyeken a zöld jelzés mit sem számít, a gyalogosok rendszerint egymást bevárva 15-20 fős csoportokban egyszerre rohamozva tudnak csak átkelni egyik oldalról a másikra. A kocsiban sem lehet azonban az ember biztonságban. Minket például az Alamut völgybe vezető hegyi szerpentinen konkrétan majdnem felnyársalt egy tag aki velünk szemben padlógázzal fordult be egy teljesen beláthatatlan hajtűkanyarba, kocsija tetejről tízméterre előre lelógó vasgerendákkal. Viszont kárpótlásul olyan olcsó a benzin, hogy bátran utazhattunk Teheránból a 350 km-re fekvő Iszhfahánba is taxival.

 1546067_10152304903567135_1744029486003648441_n.jpg

Haverok, buli, pia: Talán ezt kérdezték a legtöbben, úgyhogy bármilyen hihetetlen, de igaz: Iránban tényleg sehol nem lehet alkoholhoz hozzájutni. Pontosabban pult alól biztos lehet, de amint fentebb írtam ezt a részét annyira nem erőltettük a dolognak. Végül is mi értelme inni ott, ahol az ember ezt úgyis csak szállodai szobája magányában teheti és utána nincs semmi nyilvános szórakozóhely ahová lemehet…Mert ami igazán bosszantó volt: Iránban nemcsak bulihelyek nincsenek, de nyilvános teázók vagy kávézók is alig. Az utazás előtt úgy képzeltük, hogy az estéket – buli híján – majd hangulatos középkori árkádok alatt, teázókban és vízipipás helyeken lazulással töltjük. Nos, ha voltak is valaha ilyenek, ezek mára mind bezártak, lényegében csak a nagyobb szállodákban és bevásárlóközpontokban lehet még egy kettőt találni, frusztráló módon mindig szinte csak zárt térben. Kiülős, nyitott helyek szinte egyáltalán nincsenek, egy olyan országban, ahol különben nyáron csak este, szabadég alatt van elviselhető hőmérséklet. Így esténként jobb híján mindig kénytelenek voltunk visszatérni szállásunkra ahol olvasással, igen hosszú intellektuális eszmecserékkel, valamint a működő wifi kicsiholásáért folytatott hiábavaló küzdelemmel múlattuk az időt. A teheráni felső tízezer legendás medencés-bikinis házibulijaiba sajnos nem kaptunk meghívót, de biztos mi csináltunk valamit rosszul.

10639621_10152304912607135_2342769551864623558_n.jpg

Folyt köv.

Szólj hozzá!

Címkék: Irán


2013.09.10. 12:53 Doctor Proctor

A Kazantip nyomában II. - élménybeszámoló egy lekésett fesztiválról

kazantip07.jpg

Előre figyelmezetünk mindenkit! A most következő élménybeszámoló erősen szubjektív és a Kazantipet illetően biztosan nem reprezentatív: azt ugyanis gyakorlatilag lekéstük. Mielőtt kedves Olvasóink kajánul felröhögnének magukban, hogy mekkora lúzerek vagyunk, azért emlékeztetnék mindenkit, hogy Ukrajnában minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet. Eredeti tervünk az volt, hogy két warming up estét töltünk el Szevasztopolban, majd utána átmegyünk 4 estére a Kazantipre. Végül az első néhány túl jól sikerült szevasztopoli bulinak köszönhetően az arány megfordult: 4 estére Szevasztopolban ragadtunk és két este maradt a Kazantipre. A szevasztopoli éjszakákat már egy korábbi posztban méltattuk, most erre több szót nem is vesztegetnék, úgyis mindenki a Kazantipre kíváncsi és  itt jött az igazi kelet-európai csavar a történetben: a minden hivatalos, annak tűnő vagy annak nem tűnő fake oldalon, de még a szervezők által adott belépőkártyán is (!) egyértelműen július 31-től augusztus 14.-ig hirdetett fesztivál valójában már augusztus 10.-én véget ért! Megtartották a záróbulit, utána még pár napig ugyan állnak a színpadok és installációk, de ekkor már fellépők nincsenek, a résztvevők nagyobb része is hazamegy és csak a legelszántabb partyzombik bolyonganak afterpartyról-afterpartyra az amúgy is posztapokaliptikus hangulatú díszletek között.

kazantip05.jpg

Chill out hangulat

Mi erről – mármint, hogy a buli igazából véget ért, mielőtt megérkeztünk volna először egy kedves orosz lánytól értesültünk – aki 1ébként tombolán nyerte a belépőjét! – miközben a Jevpatorijából Popovkára tartó marsrutkán zötykölődtünk másnaposan, amugy sem a legfergetegesebb hangulatban. Először félreértésnek, majd rosszízű tréfának véltük az egészet, pláne, miután a bejáratnál a teljes többszöri belépős „vízum” árát legombolták rólunk a „Kazantip partyköztársaságba” való belépésünk fejében. Túlesve az orosz-ukrán karhatalmi szervekhez méltóan szigorú beléptetésen azonban látnunk kellett, hogy bizony tényleg bezárt a bazár: a nagyszínpadot rendkívül demoralizáló módon már bontották, meztelen csajból sem láttunk többet mint a délegyházi tavak naturista strandján egy közepes hétvégén, ráadásul napnyugta után ők is eltűntek – amit nem is vehettünk rossz néven, tekintve, hogy esténként a Krím nyugati részén uralkodó sztyepp-félsivatagi klímának megfelelően, baromi hideg lett. Hát igen a Kazantip már csak ilyen egy fesztivál: a napijegyek hamarabb fogynak el, mint a hetijegyek és nappal több ember bulizik, mint éjjel. A viszonyokat jól példázza, hogy éjszaka a legnagyobb partyzó sűrűség amugy a fesztivál területén kívül, egy bulihelyként és pizzériaként is funkcionáló fodrászüzletben (!) volt

kazantip04.jpg

Még töretlenül lelkes...

A fellépők elszalasztása miatt legalább nem bánkódtunk különösebben: amugy sem vagyok az az arc aki kimondottan egy-egy fellépő miatt menne egy fesztiválra, és töredelmesen bevallom Alexey Orlov, Thugfucker vagy éppen DJ SS neve nem mondott túl sokat (najó ez utóbbi azért felkeltette kiváncsiságunkat). Annyi azért, még így  az elmúlt buli romjain bóklászva is átjött, hogy a Kazantip feelingje kb. olyan lehet mintha a Balaton Soundot összemixelnénk Ozorával. Ami persze már önmagában is feloldhatatlan oximoronnak tűnik, de télleg kb. ez a helyzet: a goások világát idéző pszichedelikus installációk között a Balaton Sound közönségére kisértetiesen emlékeztető kigyúrt, party-jugend frizurás moszkvai aranyifjak szeletelnek a minimál ütemekre.

kazantip001.jpg

...és kissé kiábrándult fesztiválozó

Az élmény szürrealitását a környezet a végletekig fokozza: Popovka környéke teljesen valószerűtlenül nyomasztó táj, kb. a kiszáradt Aral tó vidéke festhet így, vagy még inkább a Tatooine bolygó a birodalmi csillagrombolók támadása után. Asztalsimaságú szikes pusztaság, ahol a talajt vékony sóréteg fedi, néha pedig, ha nem vigyázunk, valami dögletes szagú kátrányos trutyiba süpped a lábunk, miközben a távolban hajó és kocsironcsok sziluettjei remegnek a délibábos hőségben. Maga a fesztivál alighanem egy korábbi katonai létesítmény területén működik: azt csak találgattuk, vajon mire szolgálhattak eredetileg azok a furcsa hatszög keresztmetszetű betonfolyosók, amiken keresztül a beléptetés folyt. Erre a kicsit X-aktás, kicsit Star Wars-os feelingre egyébként remekül rájátszottak a szervezők: a fesztivál egyik részén az épületek mintha tudatosan Mos Eisley űrkikötőjét idézték volna, egy másik szekcióban  azt vettük észre, hogy tulajdonképp minden installáció óriási rovarokat formáz.

kazantip03.jpg

Marsbéli táj

 

Mindezek után már azon sem lepődtünk volna meg jobban, ha  a szovjet nukleáris kísérletekeből hátramaradt emberevő mutáns medúzák inváziója vetett volna véget hirtelen az afterpartyknak, mint, hogy az utolsó esténken még egy magyar honfi és sorstársunkba is sikerül belefutnunk. Pedig kizártnak tartottuk, hogy rajtunk kívül lesz még valaki, aki több mint 1000km-t utazik azért, hogy lekéssen egy fesztivált. De lám  a kazantipes dezinformáció még  nálunk jóval professzionálisabb Ukrajna experteken is kifogott. "Na sebaj, korántsem mi voltunk az első hódítók akikre vereséget mértek a végtelen ukrán sztyeppék" vigasztalódhattunk volna a történelmi párhuzammal - ha éppen eszünkbe jut, miközben a popovkai naplementét bámultuk és rezignáltan kortyoltunk egyet vodka-almánkból.

kazantip08.jpg

Végezetül néhány praktikus infó azoknak akik esetleg jövőre megpróbálkoznak a Kazantippel, nehogy úgy járjatok mint Mi:

Utazás: a kevésbé elszántak biztosan elvéreznek rajta. A Krímben Szimferopolig el lehet jutni repülővel, onnan vonat vagy busz Jevpatorijáig, ahonnan marsrutka vagy taxi Popovkára. Evileg létezik valami shuttle-taxi is közvetlenül Szimferopolból Popovkára, de nem sikerült kiderítenünk, hogy ez milyen feltételekkel vehető igénybe.

Szállás: a fesztivál területén belül NEM lehet sátrazni, ami azt jelenti, hogy aki több napra jön, annak Popovkán kell partmant, vagy szobát bérelnie, egyébként nem túl vészes árakon. Van 1 kemping szerűség is, de az nagyon nem festett bizalomgerjesztően.

Belépő: Belépőt elővételben nem lehet venni,csak a helyszínen. Kétfajta belépő van: a „one-entry visa” amivel addig vagy bent ameddig akarsz, de csak egyszer lehet vele be – és értelemszerűen ki – menni. A teljesárú  „multi-entry visa”val annyiszor mehetsz be és ki a 2 hét alatt ahányszor csak jólesik. Mivel a fesztivál területén belül nem lehet sátrazni, ezért aki több napra jön, annak igazából csak a teljesárú „multi-entry visa” játszik. A „One-entryk” egyébként is elfogytak mire odaértünk.

Line-up: lekéstük, de amugy sem érdekelt túlságosan. Akit ez a része mozgat itt lecsekkolhatja kik voltak idén a fellépők: http://kazantipa.net/en/lineup

Partyarcok: 80%-ban oroszok-ukránok, de vannak külföldiek is. Találkoztunk hollandokkal, kanadaiakkal, csehekkel, sőt magyarokkal is.

Csajozás: mi persze ezzel nem is próbálkoztunk :-) de azt hallottuk h utóbbi időben már kb. 70% a hímek aránya a Kazantipen. Ukrajnáról beszélünk, uhogy a lányok persze nagyon szépek, de aki elsősorban emiatt jön, annak szvsz nem érdemes kimondottan a fesztiválra jönnie...Szevasztopolban, vagy Ogyesszában erősebb felhozatalt találni.  Az orgiás híresztelések gyanúnk szerint alaposan túlhypeoltak, nekünk legalábbis nem volt ekkora szerencsénk.

kazantip6_1.jpg

És persze WARNING!!!! A régebben egyhónapos, idén kéthetesre  (júli 30.-aug 14.) hirdetett fesztivál, valójában csak 1 hétig tartott szombattól-szombatig (aug 3.-10.). Hogy jövőre milyen hosszú lesz, azt derítsétek ki Ti :-)

Szólj hozzá!

Címkék: ukrajna kazantip


2013.09.08. 21:14 Doctor Proctor

A Kazantip nyomában I. - élménybeszámoló egy lekésett fesztiválról

„Hamarosan megnyitja kapuit Európa egyik legnagyobb fertőjének számító fesztiválja, az ukrán Kazantip, ahol a nyilvános szexuális közösülés nem csak, hogy nem bűn, de még kötelező is. Az olcsó vodkától lerészegedett, erkölcsi normákkal egyáltalán nem rendelkező libsi fiatalok gyűjtőhelye a Kazantip nevezetű beteg fesztivál. A drogosok, szexőrűltek, deviánsok, hedonisták kánaánja.”-olvashattuk a nyáron kedvenc szélsőjoboldali portálunk ajánlóját.http://www.deres.tv/20130724/kazantip-europa-legmocskosabb-fesztivalja-18  Alighanem ez adta meg a végső lökést, hogy valóra váltsuk a Szumpapu blog utazókommandójának régóta dédelgetett álmát és hátat fordítva a hanyatló Nyugatnak ellátogassunk Kelet-Európa per pillanat legnagyobb szabású – de egész biztosan leginkább hypeolt – nyári bulijára, a legendás Kazantip fesztiválra.

kazantip2.jpg

Akik nem vágnák miről van szó, azok kedvéért leírnám mi milyen előzetes ismeretek birtokában vágtunk neki a kalandnak: a Kazantip valamikor a kilencvenes években underground goa fesztiválként indult és annyira alternatív volt, hogy azután Ozorát alighanem a péntek esti Bed Beachnek vélnénk. Állítólag kerek egy álló hónapig ment a buli a tengerparton, melynek végén rituálisan elégették a rendezvény – szigorúan csak fából és egyéb organikus anyagokból készült  - díszleteit. A Kazantipnek egyébként  nem Tatársztán fővárosa Kazany ad otthont – mint azt az elnevezés alapján sokan gondolnák, hanem a kezdetektől fogva az Ukrajnához tartozó Krím félszigeten kerül megrendezésre. Az eredeti helyszín Kazantip falucska mellett – igen, innen a név! – egy elhagyott nukláris erőmű volt, a fesztivált azonban már hosszú évek óta nem itt, hanem a Krím nyugati részén – Jevpatorija közelében, ha ez mond bárkinek bármit is – egy Popopvka nevű településen tartják. Az évek során a fesztivál jelelntős mértékben kommercializálódott és mára lényegében a moszkvai és pétervári yuppiek Balaton Soundjává vált. A régi hippi idők szabad szellemisége azonban állítólag még így is tovább él: a Kazantipen nem csak, hogy nem szokatlan teljesen meztelen bulizókkal találkozni, de a nyilvános koitusz sem ritka dolog és a legszélsőségesebb promiszkuitás jótékony szelleme lengi be az egész fesztivált. Ennek nyomán nyilatkozott úgy Timo Maas holland sztár DJ is, hogy a Kazantip a legnagyobb „crazy shit” amit életében látott.

kazantip3.jpg

Bár jómagam már egyre inkább kiöregszem az efféle bulikból ez alkalommal még engedtem nagy tudású kollégám, Zoltán rábeszélésének és úgy döntöttünk, hogy a saját szemünkkel lesz a legcélszerűbb meggyőződni a Kazantipet övező legendák valódiságáról. Az elhatározás tehát valamikor tavasszal megszületett a gyakorlati megvalósítás azonban számos akadályba ütközött: a schengeni vasfüggöny innenső oldalán ugyanis igen nehéz – sőt az utólagos tanulságok ismeretében azt is mondhatnám egyenenesen lehetetlen – bármiféle hitelt érdemlő információt beszerezni a Kazantip kapcsán olyan gyakorlati kérdésekben:

  1. Lehet-e interneten keresztül vagy bármilyen más módon elővételben jegyet venni?
  2. Ha csak a helyszínen lehet, reális veszély-e, hogy elfogynak a jegyek?
  3. Milyen közlekedési eszközökkel lehet eljutni a fesztivál helszínére?
  4. Lehet-e a fesztivál területén sátrazni? (ennek azért van jelentősége, mert akkor 2-3 napra elég lehet a feleannyiba kerülő 1X belépős jegy a többször belépős helyett) Vagy ha nem van-e Popovkán legalább egy elfogadható kemping?
  5. Miért nincsenek fennt ezek az infók a fesztivál honlapján?!
  6. MIÉRT NINCS AZ EGÉSZ KIB*SZOTT FESZTIVÁLNAK EGY NORMÁLIS HONLAPJA? (vagy legalább fb oldala)

 kazantip 4.jpg

Hogy az utolsó kérdés megválaszolásával kezdjük: van neki honlapja, ami azt illeti túl sok is...és elég nehéz eldönteni, hogy ezek közül, melyik a hivatalos és melyik fake. Csak, hogy a helyzet súlyosságát érzékeltessük, pár éve például a google keresési listában igen előkelő helyen tűnt fel egy olyan honlap, amelyik teljesen komolyan azt promózta, hogy abban az évben az egész Kazantip Portugáliában (!) kerül megrendezésre. Nyilván ezt az orosz és ukrán közönség nem szopta be, de, hogy azóta is hány holland buliturista kutat a Kazantip után a Portó és Lisszabon közötti partszakaszon abba bele sem merünk gondolni...Így végül mi is másod-harmadkézből kapott félinformciók birtokában, valamint két – később teljesen feleslegesenek bizonyult -  sátorral felszerelkezve voltunk kénytelenek  belevetni magunkat a krími nyár forgatagába. Folyt köv.

Szólj hozzá!

Címkék: ukrajna kazantip


2011.11.06. 22:56 Doctor Proctor

Migri-migiri Málta!!!

Drága Olvasók! Mint tudjátok, a Szumpapu blogot a Szigorú Keleti Csapatásnak szenteljük. Ennek jegyében alapvetően csak politikai diktatúra, drogkereskedelem, szexturizmus, gyermekprostitúció és polgárháború sújtotta vidékekre vagyunk hajlandóak utazni. Olyan civilizált és dögunalmas helyekre mint Párizs, Berlin vagy Prága mi  már csak elvből sem megyünk. Most az egyszer azonban, köszönhetően egy nyári egyetemes ismeretségből fakadó meghívásnak, kivételt tettünk és a fejlett nyugati civilizáció egyik aprócska, ámde annál szilárdabb bástyája, Málta felé vettük az irányt – és nem bántuk meg!

 

A Máltával kapcsolatos egyik legmeghatározóbb tényre szlovén barátunk, Dejan hívta fel figyelmemet a Ryanair Velence-Valetta járatán: ha veszünk egy átlagos sebességgel (kb. 6-800km/h) közlekedő utasszálító repülőgépet, akkor annak nem egészen egy percbe kerül átrepülnie a sziget fölött. A pilótánk szerencsére úgy tűnik nem bambult el, így gond nélkül landoltunk. A reptérről máltai spanunk Aaron fuvarozott be minket: - A reptér a sziget déli részén van… néhány perc és átérünk az északira – tódította! Hát igen: először a legmeglepőbb az volt, hogy a sziget tulajdonképp milyen kicsi. A legnagyobb távolság két pontja között légvonalban 24 km! Gyakorlatilag egy nagyobbacska szikla az egész, természetes ivóvíz pl. egyáltalán nincs rajta, cserébe viszont ma már gyakorlatilag az egész be van építve: Málta jelenleg Európa legsűrűbben lakott országa!

Méretéhez képest viszont tényleg baromi sok látnivaló található itt. Nem is csoda: a sziget ősídők óta lakott, a máltai arcok előszeretettel villognak vele, vannak a piramisoknál 3000 évvel régebbi sziklatemplomaik. Tolták aztán itt a főníciaiak, kathagóiak aztán persze jöttek a rómaiak is. Névadó Druszám Szent Pál pl. Róma felé menet, itt szenvedett hajótörést, ennek emlékét egy külön katedrális is megörökíti. (Kissé offtopic de igen büszke vagyok rá: névadó druszám, Szent Pál  ugyebár szintén igen nagy utazó volt, és Máltával együtt immár érintettem élete összes fontos állomását: voltam a törökországi Tarsosban ahol született, Rómában ahol lefejezték, Damaszkuszban ahol megtért és mostmár ott is ahol hajótörést szenvedett! Azért ez már nem gyenge – respekt és tisztelet Szent Pálnak!)

A sziget legismertebb urai persze a Szentföldről majd Rodoszról elűzött johannita lovagok voltak, akiket azóta máltai lovagrendként is ismernek, holott mint Aaron barátunktól megtudtam, a máltaiak igazából utálták őket, mivel brutálisan sanyargatták a szegény máltai népet. A johanniták 1565-ben visszavertek egy óriási oszmán ostromot, végül is 1798-ban Napóleon űzte el őket, akit a máltaiak szintén utálnak, mivel kirabolta az egész szigetet. A hódítók közül messze a legjobb emlékezete a franciákat elkergető briteknek van (még szép: ki ne szeretné azokat akik franciákat kergetnek el!).

A brit hatás napjainkban is igen erős: eleve tele van a sziget angol nyugdíjasokkal, de baloldali a közlekedés is, illetve a londoni stílusú piros telefonfülkék és postaládák vannak használatban. A briteknek köszönhető az is, hogy Málta binki-bunker vonalon is kiemelkedően erős: eleve jól el voltak látva már a középkor alatt is mindenféle természetes és mesterséges birli-barlangokkal, de a II. világháború alatt az egész szigetet gyakorlatilag egyetlen óriási légvédelmi erőddé alakították. Ennek köszönhető, hogy máltán állítólag bárhol kezdenek el építkezni, tuti hogy vmi elfeledett járatra vagy üregre bukkannak. Mint Aaron dokufilmes papája – aki forgatott is erről egy filmet -  mesélte, ma a Valletta alatti binki-bunkereket leginkább Málta számottevő sátánista közössége használja feketemisézés céljaira.

A britek azonban nemcsak a sziklákba, de a máltaiak mentalitásába is belevésték magukat. Ennek köszönhetően, és dacára az éghajlatnak a máltai nem egy tipikus mediterrán társadalom. Úgy tűnt szoktak például dolgozni is, és bár létezik olyan máltai nyelv, az iskolázott emberek anyanyelve Máltán az angol. Mint azt tapasztalhattuk a fiatalok bulizási  és ivási kultúrája is a mediterrán – „elkortyolgatunk egy pohár vörösbort a teraszon” stílus helyett sokkal inkább a brit – számunkra sokkal szimpatikusabb -  „saját hányásunkban fetregünk ordítva” iskolához áll közelebb.

Máltán a szórakozóhelyeken is kicsit olyan érzésünk volt, mintha egy végtelenített, egész évben zajló  házibuliba kerültünk volna: úgy tűnt a helyiek közül kb. mindenki ismer mindenkit, sőt már mindenki dugott is mindenkivel. Első esténken rögtön sikerült is egy „Everything but clothes” partyba csöppennünk, ami azt jelenti, hogy mindent lehet felvenni csak ruhát nem. Elég hülyén is éreztük magunkat normálisan felöltözve a sok törülközőbe, fásliba, szemeteszsákba, újságpapaírba, sőt CD lemezbe(!) csomagolt arc között. „Itt minden második pasi buzi!” – állapította meg hangjában őszinte sajnálkozással szlovák útitársnőnk, széttekintve a szemmel láthatóan valóban meglehetősen „gay-friendly” máltai éjszakában. Én igyekeztem inkább a csajokra koncentrálni, ami nem volt nehéz: minden előzetes várakozásunkkal szemben ugyanis a máltai csajok határozottan jók. Pedig minden előfeltétel adott ennek az ellenkezőjéhez: mediterrán népesség, ráadásul még egy kis sziget, tehát beltenyészet is. A Szumpapu Humángenetikai és Fajnemesítő Intézetének munkatársai azóta is megfeszített igyekezettel próbálnak ésszerű magyarázatot találni, de alapvetően teljesen értetlenül állunk a jelenség előtt. Talán a johannita lovagok kavartak be annak idején, vagy a brit pilóták? Netán ez már a líbiai gyrososok öröksége?

Ezzel együtt máltai hétvégénken a legnagyobb szám mégsem a buli volt, hanem az idő! Igaz túl nagy szerencsénk nem volt, mert két nap is esett (ami Máltán elég durva, hiszen egy évben összvissz kb. 10-szer ha esik). Amikor viszont sütött a nap, akkor simán strandidő volt! Így történt, hogy volt szerencsém október végén is a tengerben fürödni. Mondjuk a víz már elég hideg volt, a part pedig sziklás, 5 perc alatt kétszer is majdnem odakúrt egy óriási sziklafalhoz a hullámzás, úgyhogy inkább sürgősen kimásztam. Ennek ellenére itthon,nem kevés nosztalgiával gondolok vissza alighanem jódarabig utolsó tengeri fürdőzésemre, pláne hogy visszatérve az Európai kontinensre az első dolog ami történt velem, hogy kurvára megfáztam. Azért tudják ezek a k*cs*g brit nyugdíjasok, hol kell tölteni a novembert!

 

Szólj hozzá!

Címkék: málta


2011.10.02. 20:40 Doctor Proctor

A Nabucco túlsó végén

A következő kulturális hipertérugrást, immár szerencsére nem marsrutkában, hanem busszal, az azeri határátkelés során valósítottuk meg. Itt sajnos már nem engedik előre az európaiakat, sőt több mint három órát várakoztattak minket a senki földjén. Már ez alatt három dolog feltűnt: 1. Azerbajdzsánban valszeg Grúziánál is jópár fokkal melegebb lesz (ami ily módon közelíti az elviselhetetlent). 2. Az átlag azeri random arcok jóval barátságosabbak, mint akár örmény, akár grúz kollégáik (persze azért a spanolási együttható jócskán elmarad a közel-keleti szinttől, de ez talán nem is akkora baj). 3. A klotyó helyzet egyedül Azerbajdzsánban annyira katasztrofális, mint azt a Kasukázustól általában is vártuk, de itt is csak vidéken.

A főváros Baku ezen a téren is kellemes csalódást tartogatott: odaérkezésünk előtt szörnyűséges szovjet ipari centrumot vizionáltunk, bűnöző arcú olajmunkásokkal és elviselhetetlen hőséggel. Ebből csak az elviselhetetlen hőség volt igaz. Különben a három kaukázusi főváros közül messze Bakuban a legjobb a közbiztonság, itt él és dolgozik a legtöbb külföldi, az infrastruktúra fejlesztésére pedig csak úgy döntik az olajmilliárdokat. Összességében Baku tehát egyáltalán nem ronda, sőt: a parányi muszlim óváros mintaszerűen fel van újítva. A belváros XIX. századi épületei bárhol lehetnének Közép-Európában, leszámítva, hogy egyetlen közép-európai városban sem lennének ennyire jó állapotban. Kissé kijjebb megkezdődött az első dubaji stílusú felhőkarcolók építése, le is fényképeztünk egy-két szemrevaló példányt. Végezetül a Kaszpi partján kiépített tengerparti sétány egyszerűen világbajnok, szebbet eddig még sehol nem láttam (jó-jó tudjuk, hogy a Kaszpi igazából nem is tenger, de erre most fittyet hányunk és továbbra is így nevezzük).

Na de azért az olajexport sem csupa játék és mese. Amennyire megszépítik Bakut az olajdollárok, annyira elrondítja az ország összes többi részét az olajkitermelés. Az Abseron félsziget, amely a XX. század elején a globális olajtermelés csaknem 50%-át szolgáltatta(!) egy igazi infernó: itt aztán tényleg mintha Tarr Béla személyesen szállt volna partra, hogy poszt-apokaliptikus filmet rendezzen. Kormot okádó kémények, rozsdásodó vagonok, büdös szájú-aranyfogú taxisofőrök amerre a szem ellát a remegő hőségben.
A legrosszabb vicc alighanem maga a Kaszpi tenger. Bár a szervezők –akik sajnos ellentétben a grúz lányokkal, itt korántsem voltak a helyzet magaslatán – egészen az orosz (pontosabban dagesztáni) határig elvittek minket beachelni, de ebben sem volt sok köszönet. A „beachen” homok helyett gyakorlatilag föld volt, pontosabban sár, így max. bivalyok módjára dagonyázhattunk volna, de végül erről is letettünk amikor konstatáltuk, hogy a közeli falu szennyvize tőlünk 20 méterre, egyenesen a strandra ömlik.
 
A beachnél már az is nagyobb poén volt, amikor (feltehetően a kormány által előírt kötelező programpontként) elvittek egy kisvárosba, ahol a jelenleg hivatalban lévő elnök (Ilhan Aliyev) kedves édesapjának ( Heydar Aliyev, az előző elnök természetesen) életművének szentelt múzeumot ill. róla elnevezett emlékparkot látogattuk meg. Ilyen emlékpark és múzeum egyébként állítólag minden azeri településen van. Heydar Aliyev körül láthatólag minden erővel egy olyasfajta személyi kultuszt próbálnak kialakítani, mint ami Törökországban Atatürköt övezi. Mindenestre, Azerbajdzsánban már majdnem annyi köztéri Aliyev ábrázolás van, mint amennyi Atatürk Törökországban (márpedig az ugye nem kevés!). A múzeum semmi különösebbet nem nyújtott azon kívül ami egy ilyen propagand intézménytől elvárhatunk. Az Aliyev emlékpark viszont egy egészen elképesztő szürrealista műalkotás volt: műanyag fák, műanyag zsiráfok és műanyag elefántok bukkantak fel a legváratlanabb helyeken, a park középpontját pedig egy gigantikus szamovár (!) szobor uralta. Még jó, hogy nem álltunk semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt (amúgy sem szoktunk), mert így is úgy éreztük magunkat, mint Alíz Csodaországban.
Bár a szervezők valamilyen érthetetlen oknál fogva nem akartak minket elvinni, mi azért lecsekkoltuk a Lonely planet által méltán magasztalt kubusztáni iszapvulkánokat is. Igaz Bakutól délre, egy effektív sivatag közepén fekszenek – ottjárttunkkor épp 48 fokot mértek – mégis érdemes hozzájuk kilátogatni. Eredetükről meglehetősen vad teóriákkal állt elő, a minket szállító – és sajnos nagyon büdösszájú – taxissofőr. Ami érdekes, hogy nem vulkanikusak, hanem hideg bennük az iszap, de ettől még nagyon korrektül bugyognak.
Kubusztán után visszatértünk Bakuba, ahol véget ért a nyári egyetem, bár úgy alakult, hogy én még pár napig Bakuban maradtam – egyedül. Bár a phd-s kutatási tervekből természetesen semmit nem sikerült megvalósítani, azért legalább feltárult előttem az azeri főváros néhány olyan dimenziója, amelyről a nyári egyetem alatt nem alkothattam képet.
Jutott idő például kicsit alaposabban lehesszelni az azeri csajokat. Azerbajdzsánban – bár az azeriek szintén siíták – ezen téren elhanyagolható a szomszédos Irán befolyása: fejkendős nőt elvétve látni csak az utcán. Ettől azonban sajnos még, bár ezt fáj kimondanunk, az azeri lányok sajnos büntető módon csúnyák. Ebből fakadóan, az ember a bulira sem érez olyan leküzdhetetlen motivációt, mint mondjuk Ukrajnában. Ennek ellenére, mivel utolsó bakui estéim épp hétévégre estek, gondoltam egyet és bekevertem egy jó üveg vodka almát, amit aztán elszopogattam a világbajnok tengeri promenádon. Ezután bevetettem magam a bakui éjszakába. Ehhez tudni kell, hogy Baku belvárosában gyanúsan sok „disco” hirdeti magát. Mint azt megállapíthattam ezek az üzemegységek alapvetően két típusú helyet fednek: 1. a Bakuban dolgozó angolszász olajipari menedzserek + helyi csúnya de agyonsminkelt prostituáltak által látogatott pubok. 2. Sötét üresen kongó helyek, ahol tényleg diszkózene üvölt, és bennt pár sminktelen de változatlanul csúnya prosti lézeng, angolszász olajipari menedzserek nélkül, viszont nagyon rémisztő fejű jegyszedők társaságában.
Hát igen, valószínűleg nem Azerbajdzsán a legoptimálisabb célország ha valaki kurvázni szeretne – merengtem másnap alkonyatkor a Promenádon, miközben a vöröslő nap a Kaszpi tengerbe hanyatlott.
 

Szólj hozzá!

Címkék: azerbajdzsán kaukázus


2011.10.02. 20:00 Doctor Proctor

Sztálin bor és Unikum

Két dolgot nem szeretnék még egyszer átélni az életben: 1. Marsrutkában végigzötykölődni a Jereván és Tbiliszi közötti utat. 2. Marsrutkában végigzötykölődni a Jereván és Tbiliszi közötti utat. A marsrutka a harmadik világban széleskörben elterjedt „iránytaxik” poszt-szovjet térségbeli változata. Ukrajnától Moldován és a Kaukázuson keresztül Vlagyivosztokig mindenhol fellelhető. Alapvetően egy kisbuszt kell elképzelni, melyet különféle extra padokkal és ülésekkel úgy spéciznek fel, hogy az eredmény egy dimenziócsapda lesz: a kivülről lehetségesnek tartott befogadóképességét sokszorosan meghaladó számú ember zsúfolódik a belső térben. A marsrutkának menetrendje ill. pontos menetideje nincs: akkor indul amikor teljesen megtelik a kisbusz, márpedig ahhoz tényleg jó sok embert össze kell szedni: mi laza öt órát várakoztunk az indulásra a jereváni „buszpályaudvaron”, miután érzelmes búcsút vettem Ica nénitől és Druszámtól.

Ezután a menetidő alapvetően attól függ: a marsrutkának hányszor forr fel a hűtővize, még hány alkalommal próbálunk utasokat levadászni a dimenziócsapda számára, valamint, hogy   sofőrünk hányszor tesz kitérőt, hogy biznisz-pajtásaival pacsizzon ill. rokonait meglátogassa. A poszt-szovjet marsrutkáknak mindezeken felül különösen perverz vonása, hogy nem nyitható rajtuk egyetlen ablak sem. Így gyakorlatilag egy hatvan fokos konzervdobozban ültem végig nyolc órát miközben térdemen egy 15 éves örmény parasztfiút lovacskáztattam.
 
Mindezen hangulati alapozás ellenére, Grúziába való megérkezésemkor az első benyomás igen kedvező volt: a határon az EU-s állampolgárokat automatikusan az örmények és a grúzok elé engedik a sorban :-) A későbbi tapasztalatok tükrében is azt mondhatom: ha választanunk kell, hogy a három elbszott kaukázusi ország közül melyikbe száműzzenek minket, ne sokat habozzunk és Grúziát válasszuk!
 
 
Tájképileg valószínűleg ez a legszebb és legváltozatosabb ország, a főváros Tbiliszi is tulajdonképp egész élhető, sőt kimondottan szép városnak tűnt (ugyanezt Jerevánról már nem mernénk ilyen kategorikusan kijelenteni). Jerevánnak, dacára annak, hogy állítólag a világ egyik legősibb városa, gyakorlatilag nincs óvárosa, de régi épületei sem nagyon. Ezzel szemben Tbilisziben van folyó, középkori citadella a hegytetőn, meg egy egész pofás, kissé törökös hangulatú történelmi belváros, kávézókkal, árnyas kis parkokkal és középkori templomokkal: minden ami kell! A grúz fiatalság is igen nyugatias öltözködésű: itt szerencsére pl. alig találoztunk a Jerevánban igen népszerű orosz típusú, fehér, hegyesorrú makkoscipővel ill. az Ukrajnában hódító műanyag hálóatléta – tengerészsapka kombóval. Utunk során egyértelműen Tbilisziben láttuk a legtöbb jó nőt is. Tbiliszi tehát simán hozza azt a nívót, amit mondjuk egy kelet-európai vagy balkáni nagyvárosban tapasztalunk. Ja és bocs: még Mcdonalds is van!
 
 
Az egyetlen tényező, melyet tekintve Tbiliszi hátrányosan jön ki a Jerevánnal való összehasonlításból (legalábbis nyáron) az a klíma. Míg Jerevánban köszönhetően az 1000 m-es tengerszintfeletti magasságnak legalább éjszaka lehűl a levegő, addig Tbilisziben éjjel-nappal egyformán nehezen elviselhető párás hőség van. Na de aki ennyit sem bír ki az télleg pussy!!!
 
Aegee-s kispajtásaink amúgy derekasan kitettek magukért amikor a progit összeállították: itt is meg volt a kötelező napi kolostor dózis, ezenkívül büntettek minket grúz borok kóstolásával, sőt még raftingoztunk is (ami óriási fless). Egy régi álmom is teljesült: felzúztunk az egykori szovjet katonai főúton a (még mindig aszfalt burkolat nélküli és láthatólag továbbra is tankokra optimalizált) Russian Military Highwayen egész az orosz határig, ahol a Kaukázus több mint 5000 méteres fő vonulata is húzódik. A határ előtti utolsó falu Kazbegi: kolostora a háttérben a örökké havas Mount Kazbeggel méltán az egyik legtöbbet fotózott pontja az egész Kaukázusnak, a legutóbbi Lonely Planet kiadás címlapján is ez szerepel.
 
 
Ezt már csak azzal lehetett fokozni, hogy ellátogattunk „minden idők leghíresebb grúz emberének”, Joszif Visszarionovics Sztálinnak a szülővárosába: Goriba. Gori már Sztálin idejében és most is jó eséllyel pályázhatna a „tök tipikus grúz kisváros” megtisztelő címére, ha lenne ilyen. A város főterén egész tavalyig állt egy szépen csillogó, alumínium borítású Sztálin szobor, amire a helyi lakosok igen büszkék voltak (mint ahogy magára Sztálinra is). A szobrot végül is az antikommunista indíttatású Szaakasvili kormányzat emberei az éj leple alatt távolították el.
 
 
Napjainkban is működik viszont Goriban a világ valószínűleg egyetlen Sztálin múzeuma. A múzeum erősen leharcolt állapotban van, a központi költségvetésből valszeg nem sok támogatást kaphat, ennek ellenére mind nagyobb érdeklődés övezi a külföldi turisták részéről. Talán ennek is köszönhető, hogy meglepően korrekt angol nyelvű idegenvezetést kaptunk, és megcsodálhattuk többek között Sztálin halotti maszkját, T-34-es alakú olvasólámpáját, valamint külföldről kapott ajándékait, így pl. egy budapesti Szabadság-szobor makettet is! A múzeum kertjében található még egy egész alakos Sztálin szobor, ill. itt van egy óriási márvány mauzóleum szerűségbe belefoglalva Sztálin szülőháza! A múzeumhoz tartozó szuvenír boltban pedig természetesen kapható sztálinos kulcstartó, Sztálin mellszobrocska valamint exkluzív csomagolású Sztálin bor, amelyik nyilván felülmúlja még a kultikus Zsukov bor színvonalát is…
 
 
Ha már alkoholnál tartunk, itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy fejet hajtsunk a grúz ivási kultúra mindent túlhaladó dimenziói előtt. A sör itt is, akárcsak az ukránoknál, amolyan üdiőitalnak számít. A bort általában húzóra isszák, de a tömény is fogy rendesen. A nyri egyetemen rendezett European Nighton, ahol a nemzeti ételeket és italokat vonultattuk fel, egészen váratlan sikert arattunk az Unicummal. A grúzok egyszerűen teljesen ráktattantak: öt forma 15 perc alatt bepuszilta az egész üveget. Büszkén jelenthetem: hamarabb fogyott el mint bármi más!!! Az illetékeseknek lehet, hogy nem ártana elgondolkodni az export lehetőségeken. Addig is éljen soká a grúz-magyar barátság! Folyt. köv.

2 komment

Címkék: grúzia kaukázus


2011.09.21. 21:03 Doctor Proctor

Látogatás az Orákulumnál

Tavaly nyáron Törökországban konkrétan karnyújtásnyira álltunk az örmény határtól, de Grúziától sem jártunk sokkal messzebb. Mégis skippelnünk kellett az útitervből mind2 országot – többek között mivel pl. a török-örmény határ mind a mai napig le van zárva – frusztrálódtunk is rendesen. Én már akkor megfogadtam: legközelebb Dél-Oszétiáig tuti hogy meg sem állunk, de legalábbis a Russian Militray Highwayt szigorúan lezúzzuk. És lőn: idén nyáron egy Kaukázusi trippel lepte meg magát a szumpapu utazós kollektívája. Mivel Olenka könnyelműen kiírta magát csapatunkból, Owieczka pedig végképp a drogok és a nők rabszolgája lett, így ez alkalommal is Druszámmal vágtunk bele a Nagy Keleti Szopójátékba…bár más útitársaink is akadtak hamarosan, erről bővebben mindjárt.

Útitervünk szikár vázát egy az Austrian-Airlines amúgy nem létező budapesti irodája által felkínált, meglepően olcsó Bécs-Jereván, Baku-Bécs konstrukcióra alapoztuk. A terv szerint az örményországi egy hét után én Jerevánból busszal (vagy valahogy) átcsapatok Tbiliszibe, majd onnan immár egy Aegee Nyári Egyetem keretében Bakuba, ahol még a tudományos  kutatás oltárán is kívántam áldozni a Nemzetközi Kapcs. Doktori Iskola isteneinek.

Az Austrian Airlines menetrendszeri Bécs-Jereván járatán még Strauss keringői szóltak lágyan, a légitársaság magazinjából vidám Mozart kugelek és barátságos Ferenc Jóskák mosolyogtak ránk. A jereváni reptér nemrég felújított fogadócsarnoka is még kellően megtévesztő volt, a sok gránátalma poszterrel. Aztán kiléptünk a fogadócsarnokból a jereváni hajnalba és visszakézből csapott arcba a poszt-szovjet valóság.

Jártunk már ugye pár országban, mégis kijelenthetem, nem sok kevésbé bizalomgerjesztő hely létezik, mint egy kaukázusi város repterének környéke hajnali négytájban. A jereváni reptér mellett konkrétan egy óriási, félbehagyott építkezések által közrefogott, félig non-stop bolhapiacként, félig a hely taxismaffia pacsizóhelyeként működő poros placc található. Az emberek közül pedig kivétel nélkül mindenkinek kibaszottul BŰNÖZŐFEJE van (ez amúgy a Kaukázusban mindenhol elmondható). Persze mint kiderült az örmények a világ legjámborabb népe, a légynek sem tudnak ártani – legfeljebb a karabahi azerieknek – de ezt mi akkor még nem tudtuk, meg ha tudtuk volna valszeg akkor sem nyugszunk meg túlságosan.

A taxismaffia karmaiból végül is Laci, a háromfős jereváni magyar emigráció egyik oszlopos tagja (a Matenadaran levéltár részidős munkatársa és Tarr Béla tolmácsa!) mentett ki minket. Laci vezetésével különösebb komplikációk nélkül eljutottunk az ORÁKULUMHOZ, avagy Ica nénihez a háromfős magyar emigráció spirituális vezetőjéhez (egyben szállásadónkhoz). Ica néni hajdanában kárpátaljai magyar lányként került a Külker főiskolára (amikor még valóban létezett külkereskedelem), majd külkeresként Moszkvába, ahol igen baráti viszonyt alakított ki az alkohollal ill. egy örmény úriemberrel. Az örmény úriember később Ica néni férje, majd a ’70-es években az Örmény SZSZK gazdasági miniszterehelyettese lett. Kb. a Szovjetunió felbomlásának idejére datálható h Ica néni gazdasági miniszterhelyettesből a jereváni keresztanyává lépett elő, aki a karabahi háború idején rajta tartotta kezét a legfontosabb élelmiszerszállítmányokon. Miután leszámolt a konkurens maffiózókkal visszavonult, bár aranyat érő összeköttetései megvannak, ma már leginkább csak a Jerevánba tévedt magyarokat istápolja (a jereváni magyar emigráció harmadik tagja, Kriszta egy erdélyi magyar származású némettanárnő, akivel nem sokat találkoztunk mivel épp akkoriban jött össze egy Örményországban forgató francia dokumentumfilmessel).

Ica néni nem árult zsákbamacskát: reggel 5 órás érkezésünkkor egyből egy üveg vodkával köszöntött minket, aminek sajnos az optimálisnál nagyobb részét voltunk kénytelenek ténylegesen is lenyelni és csak egy kis részével tudtuk inkább a fikuszt megkínálni. A reggeli vodka után pedig egyből elzavart minket várost nézni, mondván később már túl meleg lesz (ebben is, mint csaknem mindenben, igaza volt).

A reggel hatórás városnézést, tehát már eleve kissé szétcsúszott állapotban indítottuk, az igazi kultúrsokk azonban csak ekkor várt minket: az első dolog amibe Jereván utcáin a hajnali szürkületben sikerült belebotlanunk Tarr Béla legújabb remekművének a Torinói Lónak a plakátja volt! Mint kiderült a MESTER egy háromnapos filmfesztivál keretében büntette az örmény főváros népét, tolmácsa pedig valóban Laci barátunk volt! Majdnem egy autogrammot is sikerült összehozni a Mestertől Gerhardt kolostoránál, de sajnos ezt a randit lekéstük.

Jereván belvárosát amúgy az ötvenes években épült sztálini-birodalmi stílusú középületek uralják, ami nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik. Sőt köszönhetően, annak hogy mindent a közelben bányászott szürkés és vöröses-rózsaszínes tufával burkoltak, a város arculata kellemesen egységes. Mivel Jerevánt és Örményországot úgy tűnik elkerülte a többi poszt-szovjet országban tomboló felhőkarcoló és bevásáslóközpont építési láz, így ebbe az összképbe nem nagyon zavar bele semmi. Még egy nyavalyás McDonalds vagy Burger King sincs a városban, de a forgalom is meglepően nyugis, a harmadik világbeli standartokhoz mérten. Az örményeket hajlamosak vagyunk folyton nyüzsgő-bizniszelő népségnek képzelni, ehhez képest Jerevánban a megnyugtató punnyadtság hangulata hat át mindent és mindenkit.

A legpörgősebb, helyek alighanem napjainkban is az egyházi központok. Gondolom a kereszténységnek az örmények identitásában betöltött központi szerepéről már halott mindenki eleget. Tény h a legtöbb embert egy kupacban, mi is Echmiadzinban a katholikosz vasárnapi miséjén láttuk. Az egész eseménynek kicsit olyan hangulata volt, mint egy közepes rangú szicíliaia maffiózó temetésének, a sok pacsizó, meg pusziszkodó sötét alak miatt. De lehet hogy csak azért támadtak ilyen komor asszociációink, mert az örmény papok viselete, erősen emlékeztet a Sith lovagok jelmezére. Szerzetesekből és kolostrokból Örményországban nincs hiány. Igazából a kolostorok jelentik a turistalátványosságok egyetlen létező típusát: van kolostor a városban és vidéken, hegytetőn és folyókanyarban. Van olyan kolostor ami barlangban van, és olyan kolostor is amiben egy barlang van. Van kolostor ami mellett forrás fakad, és olyan is, amelyikből forrás fakad.

A vallási életnél, a partylife jóval kisebb kaliberű. Bár igazából nem is erőltettük a dolgot túlzottan, miután első este Jerevánban hosszas keresgélés után, végül csak egy „perzsa bulit” sikerült kifogni. A perzsa buli, konkrétan tényleg perzsa: az irániak mivel otthon nem tehetik meg, ide Jerevánba járnak át bulizni. Meg kell hagyni ezerrel pörögtek úgy is, hogy a tánctéren lévő 50 emberből kb. három volt (dagadt és ronda) nő. Derekasan fogyasztottak a pultnál kapható, és a vodkánál jóval brutálisabb izű rejtélyes töményből is: gondolom ennek hatására, a tánctéren a fickók egy idő után mintha egymásra is kezdtek volna rámászni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább lelépünk.

Bár Druszám állítólag a későbbiekben jó buliba is eljutott, én már akkor nem voltam ott. Mikor ő még a libanoni örmény arcokkal pörgött a jereváni éjszakában, én útban voltam egy marsrutkában Tbiliszi felé…folyt köv.

 

Szólj hozzá!

Címkék: örményország kaukázus


2010.09.23. 15:46 Doctor Proctor

Ukrajna III. - Ogyessza, Moldova, Transzdnyisztria

Felvetődik a kérdés hogy a Krím félszigeti partylife-t lehet-e még fokozni? A válasz természetesen Ogyessza!!! 10 évvel ezelőtt még a város egy lepukkant szocialista ipari kikötő volt, ahol a híres Patyomkin lépcső aljában rozsdás vagonokat rakodtak az 1905-ös matrózlázadás résztvevőinek leszármazottai… Bár a vagonok és az undormány teherpályaudvar még mindig megvan, azonban örömmel jelenthejük: Ogyessza kezdi visszanyerni régi fényét. Elvégre valaha az  Orosz birodalom legelegánsabb üdülővárosának számított, amelynek messze földön híres Operaházában az előadások után a cári gárdatisztek a balettáncosnők cipőjéből vedelték a pezsgőt. A gárdatisztek helyett mostmár alighanem Gazprom közép és felsővezetők villognak a nőikkel az Arkagyiján azaz Ogyessza tengerparti bulinegyedében. Itt 5-6 óriási ibizai stílusú diszkó komplexum van egymás mellé pakolva, szerencsére ibizai helyett továbbra is ukrán árakkal.

Ha valaki egy szép várost akar látni, plusz bulizni is szeretne mindezt ráadásul tengerparton (bár nappal az ukrán beacheket inkább felejtsük el) akkor a tippünk mindenképpen Ogyessza lenne. Mindazonáltal aki meg akarja játszani a dolgot ne totojázzon sokáig: a közönséget és a tendenciákat elnézve 3-5 év múlva Ogyesszában aligha vagánykodhatunk majd magyar pénztárcánkkal.

Ogyesszának túl azon, hogy úgy összességében a legélhetőbb ukrán városnak tűnik, van még egy óriási előnye: innen már tényleg csak egy ugrás Európa egyik legegzotikusabb országa MOLDOVA! Ha érintetlen tájakat és különös szokású embereket akarunk találni nem kell ám az indonéz szigetvilágig utazni! Itt van Budapesttől légvonalban alig 600km-re, beszorítva Ukrajna és Románia közé ez a nyamvadt kis földsáv, amiről az európaiak többsége nem is tudja hogy egy önálló ország. Már amennyire az. Az önálló moldáv államiság története inkább egy szar poénnak tűnik, amin legkevésbé valszeg az ott élők tudnak röhögni. Mindenestre nem tanulságok nélküli gyorsan végigpörgetni a sztorit, melyből azért legalább annyit mindenképp elégedettséggel leszűrhet a magyar olvasó, hogy a minket a XX.század folyamán szarrá szopató románok is térdeltek azért az oboa kényelmetlenebbik végén.
 
 
A megértést nem könnyíti meg, hogy a Moldova vagy Moldávia néven emlegetett ország mellett létezik Romániának is egy Moldva nevű (mégpedig a legszegényebb keleti) vidéke. A kettő valaha úgy a XV-XVI. század környékén (ennek most tunyák vagyunk utánanézni egy töri könyvben) egy Stefan cel Mare vagy valami hasonló nevű csávó uralma alatt egybetartozott a Moldáv Fejedelemség részeként. Ez a Moldáv Fejedelemség című cucc aztán cakkumpakk az Oszmán Birodalom vazallusa lett, egy rövid időre tán be is kebelezték. Ami a történetünk szempontjából lényegesebb, hogy aztán jöttek az oroszok, leverték a törökök arcát és a Prut folyóig tolták ki a saját birodalmuk határát. A Prut és Dnyeszter közötti területet – tehát a tulajdonképpeni mai Moldova területét – azóta nevezik Besszarábiának is (amit a neve alapján mi azelőtt valahova a Közel-Keletre képzeltünk). Na szóval a sztori lényege, hogy a Prut és Dnyeszter közti földsávért, amit javarészt román nyelvű népesség lakott, innentől kezdve folyamatosan vetélkedett egymással Románia és Oroszország.
 
Mondjuk a vetélkedés 1917-ig kicsit túlzás, eddig ugyanis masszívan cári fennhatóság alatt állt a terület. Az I.vhb. után aztán a románok (a kurvaanyyuk) ezt is megkapták Erdéllyel együtt, és Besszarábia 1940-ig román királyi közigazgatás alá tartozott. Aztán a Molotov-Ribbentropp paktumban ismét az oroszok, pontosabban ekkor már a Szovjetunió érdekszférájához sorolták Moldovát, a románok kénytelenek is voltak átadni, csakúgy mint Észak-Erdélyt. Ment is ám az anyázás rendesen de nem sokáig, mert alig egy év múlva a Barbarossa hadművelet keretében a románok elfoglalták egész Moldovát sőt Ogyesszát és a Fekete-tenger partvidékét is. A román hadsereg által Ogyesszában és környékén elkövetett vérfürdők egyébként az egész világháborúban az egyik legkeményebbek voltak. Na de aztán Sztálingrádnál ismét fordult a kocka, 1944-ben a szovjetek ismét elfoglalták az egész hóbelevancot. Moldovából szovjet tagköztársaságot szerveztek, a városokba betelepítettek jó sok ukránt, meg oroszt. Sőt Sztálin bácsi azzal is variált még az etnikai arányokon, hogy bizonyos a Denyeszer folyótól keletre eső, tisztán ukrán-orosz lakta területeket - melyek soha nem tartoztak a történelmi Besszarábiához - is a Moldovai Szovjet Köztársasághoz csatolt.
 
A románul beszélő lakosokkal azt igyekeztek elhitetni, hogy ők nem is románok, hanem egy önálló nép (a moldávok), bevezették náluk is a cirill ábécét. A project egyébként hosszútávon elég sikeres volt, a SZU felbomlásakor a moldáv lakosok nagy része egyáltalán nem örült a függetlenségnek, továbbra is kommunista kormányt és elnököt választottak maguknak. Az oroszok és ukránok persze még így is paráztak, hogy az önálló országként teljességgel életképtelennek tűnő Moldova majd Romániához csatlakozik, ők meg jól megszívják. Ezért a Dnyeszter keleti partján fekvő oroszlakta területek kikiáltották a függetlenségüket Dnyeszter-melléki Köztársaság néven. Ezután következett egy kis polgárháború. Ennek végül is az vetett véget, hogy az oroszok odavezényeltek egy „békefenntartó” tankhadosztályt, a terület azóta is de facto orosz enklávé. A vicc az egészben az volt, hogy a béna kommunista moldáv kormány igazából sokkal jobban parázott az ellenzéki román nacionalistáktól mint az oroszoktól és nyugatbarát helyett folyamatosan oroszbarát külpolitikát folytatott.
 
Ebből lett aztán végképp elege tavaly a moldovai ifjúságnak akik – Európában alighanem már egyedüliként – még azt hiszik, hogy az EU meg az USA valami baromi fiatalos, frankó helyek. Tavaly ki is robbantottak valami forradalom félét, amiben végül is megbukott a komcsi elnök. Tehát a többi lepukkant balkáni országhoz hasonlóan valszeg Moldova is az euroatlanti integráció útjára lép, innentől már nem követjük a történetet, biztos baromi unalmas lesz.
Úgyhogy beszéljünk inkább a párékról, meg a csajokról. Moldovában kb. olyan most a hangulat mint Magyarországon a rendszerváltás idején. Az egyetemista fiatalok közül mindenki baromi lelkes, optimista. Ezerrel rá vannak kattanva a mindenféle EU-s diákszervezetekre, mint amilyen az AEGEE is amivel kinnt voltunk. A legjobb az egészben, hogy miközben óriási nagy nyugatbarát és román nacionalista hangulat van, kultúrálisan teljes mértékben az orszokhoz és ukránokhoz hasonulnak (bár ezt magukról valszeg nem így gondolják). Ez igaz mindenekelőtt a nők öltözködési szokásaira és kinézetére, amely – szerencsére – semmivel nem marad el az ukrán színvonaltól. A lakosság amúgy teljes mértékben kétnyelvű, mindenki egyformán jól beszél románul és oroszul. (Egyébként eléggé sokkoló, hogy a fejletebbnek gondolt Románia mennyivel koszosabb és zűrösebb mint Moldova, vagy akár Ukrajna. A különbség mindennél élesebb mondjuk Kisinyov és Bukarest között. Akármilyen csóró hely is az előbbi, éjnek évadján is nyugodt lélekkel lehetett részegen botorkálni az elhagyott utcákon, ezzel szemben Bukarestnek már a főpályaudvarán is kóbor kutyák falkái portyáznak és üvöltöző cigók lövik magukat heroinnal).
 
 
A fentieknek köszönhetően egyébként a moldáv szervező lányok rendkívül lelkesen álltak hozzá a nyári egyetemhez. Becsületükre legyen mondva tényleg egész jó programot állítottak össze ahhoz képest, hogy az országban gyakorlatilag nincs az égvilágon semmilyen látnivaló. A fővárosban Kisinyovban (Chisinau) még igazán grandiózus szocreál épületek sincsenek, a környékén van vmi barlangkolostor meg skanzen de azt valszeg jobb lett volna átaludni. Az ország nemzeti múzeumában pedig nyakkendő és instant kávé gyűjtemény csodálható meg. Viszont hazánk regionális középhatalmi státusát jelzi, hogy Chisinauban van Budapestről elnevezett kereskedelmi központ.
 
Ha van vmi érdekes Moldovában (már persze a csajokon kívül) az alighanem az Európában egyedülállóan érintetlen falusi tájak és életmód. Mindehhez tudni kell, hogy Moldovában a szovjet időkben sem hajtottak végre számottevő iparfejlesztést, az országnak azt a feladatot szánták, hogy élelmiszerrel lássa el az ukrán iparvidékeket. Ennek van nyilván jó és rossz oldala egyaránt. A rossz, hogy gyakorlatilag máig sem létezik moldáv gazdaság. A helyiek még mindig azzal vagánykodnak, hogy övék Európában a legalacsonyabb GDP, kisebb mint Albániában (bár állítólag igazából már nem). A jó viszont, hogy a moldáv falvakban még mindig lovaskocsikkal járnak, él a népművészet és baromi finom görögdinnyét meg paradicsomot termesztenek. 
A leginkább nem létező moldáv gazdaság legütőképesebb ágazata egyébként mind a mai napig a bortermelés. Na igen kérném szépen nem mintha én értenék a borokhoz – bár azért annyira értek amennyire kell: VADÁSZ!!! – de azt hiszem megkockáztatható a megállapítás: a szovjet elvtársak a bortermelésben is inkább a mennyiségre, mint a minőségre mentek rá. A jófajta moldáv nedűk alulról közelítik a kultikus Zsukov bor színvonalát, miközben isszuk hallani a sercegést amint marják a fogzománcot. VISZONT, és ez nem tréfa: Moldáviában találhatóak a világ legnagyobb borospincéi!!! Óriási földalatti szovjet komplexumok ezek, melyekben mind a mai napig teherautókkal közlekednek és stratégiai csapásmérő atomrakéták tárolására valszeg éppolyan alkalmasak lennének mint borospalackokéra.
 
A vidék mellett Moldovában a másik érdekes dolog, az tulajdonképpen Moldávián kívül van: Transzdnyisztria avagy a Dnyeszter-melléki Köztársaság. Bár Transzdnyisztria fővárosa Tyiraszpol voltaképp egy önmagában teljesen érdektelen város, annak azért tagadhatatlanul megvan a maga borzongató varázsa, ha egy nemzetközileg el nem ismert szakadár állam fővárosában jár az ember. Az érzés hatványozódik ha még más szakadár államoknak mint például (Abházia és Észak-Oszétia) a transzdnyisztiriai nagykövetségei is utunkba akadnak.
Transzdnyisztria egyébként ahogy már említettük gyakorlatilag egy orosz enklávé, a lakosai orosz állampolgársággal bírnak. Bár valóban tele van szórva még szovjet emlékművekkel, azok a magyar újságcikkek melyek Transzdnyisztriát mint a kommunizmus szigetét próbálják meg láttatni alapvetően téves képet rajzolnak. Transzdnyiszriában igenis virágzik a kapitalizmus, mindenekelőtt Igor Szmirnov elnök és családja körében. De az oroszok láthatólag amúgy is döntik ide a lóvét, talán hogy bebizonyítsák a moldávoknak, jobban járnának a Gazprom rubelekkel, mint az euroatlanti integrációval. Mindenestre Tyiraszpol egyáltalán nem azt a depresszív posztszovjet feelinget hozza amit várnánk, láthatólag sokkal rendezetebb és nagyobb jólétben élő város mint Chisinau.
 
Végezetül még arról is meg kell emlékeznünk, hogy a moldovai tripen az emelkedett hangulatról a bor és transzdnyisztria mellett ez alkalommal a csúcsszuper társaság is gondoskodott. Túl azon, hogy a moldáv szervező gárda egy igen erős mezőny volt, valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a résztvevők is csupa jó arcok voltak. Sztorizhatnék most épp a perverz poénokat nyomató holland sráctól kezdve, a masszív vodka függő lengyel arcokon át az enyhén buzigyanús de egyébként kurva nagy arc azeri gyerekig sok mindenkiről. De hát igazából az ilyeneken ott kell lenni. Bea, Györgyi jól mondom? Na szóval reméljük lesz még ilyen, ha máskor nem jövőre és akkor ismét jelentkezik kedvenc travelblogotok. Holiday OFF, hétköznapi sucks ON.

3 komment

Címkék: ukrajna moldova transzdnyisztria


2010.08.31. 21:10 Doctor Proctor

Közkívánatra: Ukrajna II. - A Krím

A Krím Ukrajnán belül is egy teljesen külön világ. A déli partvidékén húzó hegyeknek köszönhetően egyedülálló, mediterrán jellegű mikroklímája van. Egyes részein állítólag még a banán is megterem! – bár ezt szovjet szakértők állították, úgyhogy nem hisszük el. A lakossága száz százalékban orosz, fanatikus putyinista régió. A XVIII. századig itt volt az Oszmán Birodalom vazallus államának tekinthető, nagyhatalmú Krími Tatár Kánság központja. A krími tatárokból nem sok maradt, mivel Sztálin azzal vádolva, hogy a háború alatt a németekkel kollaboráltak en bloc áttelepítette őket Kazahsztánba, mostanság kezdenek el visszaszivárogni az utódaik.
A Krím felefedezésére az egyik legjobb kiindulópontot Szevasztopol kikötője nyújtja. Építészetileg már-már mediterrán hangulatú város, megspékelve pár gigantikus szovjet hősi emlékművel. Az utcákon elég sűrűn bele lehet futni egyenruhába és tányérsapkába öltöztetett orosz kadétiskolás osztályokba. Nem csoda hisz még mindig Szevasztopolban állomásozik az orosz Fekete-tengeri Flotta, az idén pont akkor jártunk Szevasztopolban amikor a flotta parádéját tartották. Mivel az előző napi páré után kicsit későn sikerült felkelni, a parádéról majdnem lecsúsztunk, de azért  még sikerült lőni egypár képet, a hajókról is, meg a kedves közönségről:
 Szevasztopoltól nem messze esik Balaklava, itt található az egész Krímen az egyik legjobb beach, plusz mostmár látogatható a pár éve bezárt, korábban szupertitkos balaklavai szovjet tengeralattjáró bázis. Bár tengeralattjárókból sajna egy darabot sem hagytak mutatóba, azért érdemes megnézni meg vannak egy az egyben a száraz, nedves meg javítódokkok, plusz van egy ukrán viszonylatban kiemelkedően jól berendezett múzeum, ahol láthatunk szovjet harcidelfin felszerelést, és azokon a kézikocsikon tologathatjuk egymást pajtásainkkal amelyekkel annak idején a nukleáris robbanófejeket rakodták. Benedek Máté barátom erre mondaná, hogy fless.
Ha ez még mind nem volna elég átugorhatunk Jaltába is, ami amolyan ukrán Siófok, itt összpontosul a partyélet, valamint a menőbb orosz oligarcháknak is rendszerint Jalta környékén van a nyaralójuk. Itt található II. Miklós cár egykori nyári rezidenciája a Livagyija palota, ahol 1945-ben a jaltai konferenciát is tartották, bár ekkor már nem Miklós volt a vendéglátó...Ha pedig kicsit beljebb merészkedünk a tengerpartról a félsziget belsejébe mindenképp érdemes felkeresni Bahcsiszerájt, a krími tatár kánság egykori fővárosát. Nagy Katalin és Sztálin valamint a közöttük eltelt időben uralkodó cárok tettek róla, hogy a krími tatárokból nem sok maradjon, ennek ellenére Bahcsiszeráj még mindig egy aprócska darab Törökország Ukrajna közepén. Meglepően jó állapotban tekinthető meg a krími tatárok egykori palotája, még mecsetek is vannak müezzinnel. Egy kicsit vissza is jött az isztambuli nosztalgia.
Na jólvan de essék szó akkor végre arról is ami miatt IGAZÁBÓL érdemes ellátogatni a nyáron a Krím félszigetre. A PÁRÉ egyszerűen hatalmas, Nyugat-Európa legfeljebb a kilencvenes évek nagy diszkóhullámában Ibizán láthatott ekkorát. A Krímen napjainkban kaphatjuk meg ugyanezt, az ibizai árak körülbelül egyötvened részéért. A pia árak egészen egyszerűen nevetségesek: egy elegáns szórakozóhelyen pl. egy vodkanarancs kb. 150 forintba kerül, és ez alatt ukrán vodka narancsot értek, amiben nemcsak narancslé meg jégkocka van mint az itthoni verziókban. Szóval az ukrán riviérán még egy magyar politológusi fizetéssel is embernek érezheti magát az utazó...Persze azért itt sem minden fenékig vodka. Ukrajnában a vendéglátás még mindig jelentős mértékben magán hordozza a szocializmus korszakának mentalitását. Pontosabban szakértőink ádáz vitát folytatnak róla, hogy a jelenség magyarázatát a kommunizmus örökségében vagy a különösebben részletes körülírás nélkül „szláv bunkó stílus”-nak nevezhető attitűdben kell-e keresnünk. Egészen konkrétan arról van szó hogy basznak a fejünkre. A szórakozóhelyeken még nem annyira vészes a helyzet, de pl. egy étterembe beülni Ukrajnában igazi, minden türelmünket próbára tevő, interkultúrális kihívás. Itt ám nem elég csak úgy leülni az asztalhoz, de bőszen integetni is kell, hogy – úgy jó esetben 20 perc után – kijöjjön a pincér. Aztán megint várhatunk vagy egy órát a kajára, ami 1.) a legritkább esetben lesz az amit kirendeltünk 2.) előszeretettel játsszák el azt is, hogy a főételt (pl. hús) kihozzák, majd a köretet csak félórával később. Amennyire levettük a helyi vendégeket ugyanebben a bánásmódban részesítik, bár érzésünk szerint azért nem járt pluszpont, ha látták hogy külföldiek vagyunk... A pia viszont olcsó, vagy ezt mondtam már?
Az árak mellett, a másik tényező ami miatt az ukrán bulik vitathatatlanul bajnokok...Nos ehhez már nálam rátermettebb tollforgatókhoz kell folyamodnunk. Idézzünk hát az egykor méltán népszerű, és blogunk egyik szellemi forrásvidékének tekintett Matula magazinból:
“...Ezzel el is érkeztünk Kijev és egész Ukrajna legnagyobb vonzerejéhez, a kurva jó nõkhöz. Unalomig ismert tény, hogy Kucsma elnöknek két igazán piacképes termék van a birtokában: a világ bármely táján jó pénzért bevethetõ katonasága és elképesztõ mennyiségû, életét szegényen tengetõ, ezért prostitúcióra könnyen rávehetõ nõje. Ám a szegénység csak egyik oka annak, hogy Ukrajna a világ egyik legnagyobb kurva és pornószínésznõ telepe. A jelenség okát majd Czeizel Endre fogja nekünk kideríteni, de néhány, DNS-vizsgálatok nélkül, szabad szemmel megállapítható tényt azért felsorolunk:

 

  • Az ukrán nõk tudják, hogy a smink hasznos dolog.
  • Az ukrán nõk lába hosszú, mellük nagy, de legalábbis formás.
  • Az ukrán nõk nem híznak el, még a szülés után sem.
  • A keleti szláv nõk arca egyszerûen szép, ezzel biztos a Jóisten vigasztalta e szerencsétlen sorsú népet.
  • Ha Ukrajna végül mégis az európai utat választja az oroszországi helyett, és emiatt a nõk elkezdenek emancipálódni, a helyzet gyorsan romlani kezd majd, de ez még minimum húsz év.
 
Annyira szépek az ukrán nõk, hogy a férfiember egy idõ után valami mélységes letargiába zuhan, gyomra összerándul, és a tehetetlenség keríti hatalmába. Fõleg azért egyébként - mielõtt még Fenék Tibi társasutazás szervezésébe kezdene -, mert szinte lehetetlen velük kommunikálni, ha az ember nem beszél ukránul vagy oroszul, de legalább lengyelül. Ha viszont értik az angolt, érdemes nem bevallani, hogy magyarok vagyunk, egyrészt mert nem biztos, hogy tudják, hol van az ország, másrészt meg, ha tudják, akkor is jól leszarják...”.
Az idézet minden sorával egyet tudunk érteni, az egész zseniális útibeszámoló egyébként olvasható itt:
Mi pedig a következő és egyben utolsó résszel, az ogyesszai és moldáviai kalandokkal folytatjuk. Maradjatok velünk, érdemes!

 

Szólj hozzá!

Címkék: ukrajna


2010.08.31. 20:33 Doctor Proctor

Közkívánatra: Ukrajna I.

A most következő ukrajnai útibeszámolóval régi adóságunkat törlesztjük. Már sokszor jártunk itt és végre sikerült rá időt szakítani, hogy meg is írjam. Mivel ebben a posztban, több trip tanulságait összegezzük, így most kivételesen nem a lineáris történetvezetés technikáját alkalmazzuk és nem is kronologikus sorrendben haladunk. Alapvetően az idei Lviv-Krím félsziget és a tavalyi Ogyessza-Moldova nyári egyetem élményeit kísérlem meg valahogy egybeszerkeszteni, természetesen az elmaradhatatlan szociokultúrtörténeti kitekintővel.

 

Nos tehát egy (pontosabban mindjárt kettő) jó ok amiért feltételnül érdemes Ukrajnába utazni:

 

Na de ne vágjunk a dolgok a elébe. Szóval itt van nekünk ez a baszott nagy északkeleti szomszédunk, ami mintha nem is lenne. Ausztriába ugyebár már régóta rendszeresen jár a magyar, ha másért nem hát síelni, de újabban már tankolni meg bevásárolni is. Horvátország is szinte belföld, az Adria az igazi magyar tenger nem a Balaton (pláne mióta az előbbi gyakorlatilag olcsóbb). Keletre menni azért már neccesebb, de ugye Romániában is mindenki járt már, az erdélyi részen egész biztos, sőt a székelyföld egyfajta össznemzeti zarándokhely lett. Akik nagyon bevállalósak azok pedig a Balkánra is kicsapnak, az Exit fesztivál pédául már itthon is kezd egész felkapott lenni, akik pedig még délebbre merészkednek felfedezhették, hogy Szarajevó mekkora MENŐ.

 

Na de kinek jut eszébe Ukrajnába menni? Kárpátaljára még esetleg, de közel sem lett olyan népszerű úticél mint a Székelyföld, és legfeljebb annyit hallhatunk róla azoktól akik ott jártak, hogy mennyire lepukkant (valóban az). A Kárpátokon túli Ukrajna viszont mintha nem is létezne, még Kurdisztánba, vagy Szíriába is nagyságrendekkel több magyar turista utazik mint ide. Ha Ukrajna kerül szóba,  idehaza az emberek 99%-a elhagyott posztapokaliptikus szocialista ipartelepeket vizionál, ahol a meddőhányók meg a rozsdás vasúti vagonok között alkoholista homelessek tántorognak illetve maffiózók kergetik egymást óriási páncélozott limuzinokban. A posztszovjet közhelyek közül az élet – ahogy az már lenni szokott – párat megerősít, jópárra alaposan rácáfol.

A szocialista ipari díszeletek például valóban erőteljesen jelen vannak, annyi különbséggel, hogy itt nem zárták be a gyárakat, tehát azok továbbra is dübörögnek -  és környezetet szennyeznek ezerrel. A kilencvenes évek maffia világa viszont már teljes egészében a múlté, szóval aki a bűnözéstől parázik azt megnyugtathatjuk, hogy kifogástalan a közbiztonság, sőt igazából Ukrajna ma már leginkább egy rendőrállam. Persze mint minden rendőrállamban, úgy itt is a legnagyobb maffia az tulajdonképpen maga a rendőrség, ezért aztán külföldi rendszámú – akár saját, akár bérelt -  autóval  nyomulni Ukrajna útjain nem tanácsos: a rendőrök tuti lemeszelnek minket és biztosra vehetjük, hogy ez esetben nagyon is nyugat-európai árszínvonalú kenőpénzzel kell kiegészítenünk, nagyon nem nyugat-európai színvonalú fizetésüket (lásd Lembergi trip vol2.).

 

Szvsz Ukrajnával kapcsolatban a legnagyobb szopófaktort – ami miatt tuti, hogy az ország egyhamar nem lesz népszerű úticél – a közlekedés jelenti. Mint az imént írtam kocsival nem jó ötlet menni: az utak szarok, a rendőrök korruptak, a határátkelés pedig elképesztően kurva nagy SZÍVÁS. Nem túlzás kijelenteni: új Vasfüggöny ereszkedett Európára. Akkor is így van ez, ha most épp a Vasfüggöny nyugati oldalán vagyunk. Ukrajnából visszajutni a schengeni határon át pl. még sosem sikerült négy óránál rövidebb várakozás alatt. A csepészett cigi és vodka után kutató vámosok a testüregeken kívül tényleg mindent és mindenkit nagyon alaposan átkutatnak. Ami ennél jóval érthetetlenebb, hogy ugyanilyen hosszú szopatásnak nézünk elébe akkor is, ha Magyarországról lépünk be Ukrajnába: mégis innen-oda ki akarna bármit is csempészni???

A vonat már egy nyugisabb opció, csak éppen idegörlően lassú. Budapestről-Lvivbe csak éjszakai vonat megy, a tizennégyórás útból legalább négy megintcsak a határon telik el, amikor is éjfél és hajnali öt között a vagonokat éktelen krampácsolás közepette átrakják a széles nyomtávú vágányokra. No chance for sleeping. Mindehhez még vegyük hozzá, hogy nyaranta az orosz típusú vasúti vagonokban minimum 50 fok van, mivel a légkondi csak akkor működik ha mozog a vonat, az ablakokat pedig nem lehet lehúzni (mindez pl. egy 24 órás Szevasztopol-Lviv viszonylatban nagyon kellemes).

Szóval aki Lvivnél messzebb pl. a Krímbe utazik, annak – és mostmár magamnak is – a nem túl vészes árakat kínáló ukrán Aeroszvit légitársaságot ajánlanám.

 

Ha viszont valahogy sikerül leküzdenünk a távolságot, akkor csupa kellemes meglepetés vár ránk. Lviv (oroszul Lvov, lengyelül Lwów, Monarchia korabeli nevén Lemberg) pl. egyből egy nagyon hangulatos hely. Tulajdonképpen egy 100%-ban lengyel város volt, melyet csak a II.vhb után csatoltak a Szovjetunióhoz. A városmagja szerecsére egy az egyben intakt maradt, gyönyőrű Monarchia korabeli ill. még korábbi reneszánsz épületekkel, és hatalmas templomokkal. Szvsz simán alázza az agyonsztárolt Krakkót. Nem nagy titok, hogy emellett Lviv Ukrajnának a leginkább nyugatias szemléletű városa. Ami azt illeti igazából az egyetlen ukrán nagyváros Ukrajnában. Az ukrán nemzetfejlődés még annál is kudarcosabb project, mint külker médiaszakosokkal politológia vizsgát iratni. Ukrajna lakosságának a hivatalos statisztikák szerint is legalább a fele orosz. Orosz többségű az egész kelet-ukrajnai iparvidék, a Fekete-tenger partvidéke a Krímmel együtt, de még a főváros Kijev is (az ukrán és az orosz nyelv állítólag tényleg különbözik egymástól, bár ez nekem nem tűnt fel, de hát én ugye még lengyelül sem tanultam meg egy szót sem...).  Ha léteznek ma egyáltalán olyanok, hogy ukránok azok valahol Lvivben és környékén tömörülnek.

Itt robbant ki ugyebár 2005-ben a  ún. narancsos forradalom, amely a nyugatbarát Juscsenko elnököt juttatta hatalomra (azóta már ismét oroszbarát, pontosabban orosz elnöke van az orsázágnak Janukovics bácsi személyében – a szerk.). Meglehetősen nagy a helyi kultusza pl. még az ún. Ukrán Nemzeti Hadseregnek, ennek az antikommunista partizánszervezetnek, mely a II. Világháború alatt párhuzamosan harcolt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg ellen, de leginkább zsidókat és lengyeleket gyilkolt. Van is egy vicces kocsma Lvivben, ami egy az egyben úgy van berendezve mint egy erdei partizán bázis, és csak Slava Ukraina! felkiáltással lehet bejutni. Szubjektív meglátásunk: a ukrán nemzetállam felépítésének hiábavaló projectje helyett az országot sürgősen fel kellene osztani. Kelet-Ukrajna lehetne az oroszoké, Lviv és környéke csatlakozhatna Lengyelországhoz, mi pedig csak úgy jófejségből visszakaphatnánk Kárpátalját, mégse kelljen mindig külföldre mennünk síelni.

 

Bár idén arrafelé nem jártunk, de itt vetném közbe, hogy Lvivből laza 12 órás vonatozással Kijevben is el lehet jutni. Aki még nem járt arra, mindenképpen iktassa be, mivel Kijev megdöbbentően impozáns város. Széles sugárutakkal, óriási középületekkel és gyönyörű aranykupolás templomokkal. A Dnyeper partján lévő Lavra barlankolostorok pl. mindenképp kihagyhatatlanok, vagy egy tucat gyönyörű ortodox templom van itt egy kupacban, a templomok alatt lévő barlangokban pedig ott figyelnek a szerzetesek múmiái. De a Lavra melletti alumínium borítású II. vhb.-s emlékmű sem piskóta:

 

Na jólvan az igazi partyarcok azonban nyáron nem Kijevben mennek, hanem a zseniális Krím félszigetre. Erről szól majd a következő fejezet.

 

Szólj hozzá!

Címkék: ukrajna


2010.07.15. 00:34 Doctor Proctor

Búcsúzás helyett

Eljutottunk hát idáig is Pajtások: nincs más hátra mint, hogy számvetést csináljunk egy újabb nagy trip végén. Ami azt illeti ezzel most kicsit bajban vagyok. Mármint a kőkemény tanulságok levonásával. Egy Darmasiswa ösztöndíj... na ott élesváltás volt! Mintha egy másik bolygóról tértünk volna haza. Isztambul után azért ennyire nem volt drasztikus a visszailleszkedés...A Facebook üzenőfalat sem sírjuk tele éjjelelnte, igaz nem is fogytunk 15 kilót...

Azért nem volt rossz ez a félév, biztos sokkal érdekesebben telt, mintha idehaza gályáztunk volna ugyanezen idő alatt. Köszönet mégeccer a Szponzoroknak!

Ami egész biztosan megmarad az a szíriai, meg a kurdisztáni trip! Azt hiszem nem kell különösebben bizonygatni, hogy bár volt közben néhány húzósabb kalandunk – illetve alighanem pont ezért – ez a két út felejthetetlen élmény marad.

 Isztambult sem bántuk meg, továbbra is fenntartom, hogy az ELTE-BTK kínálatából választható Erasmus helyszínek közül toronymagasan ez a legérdekesebb. Na de azért állandó lakóhelynek nem cserélném be. Dzsakarta és Mumbai után ismét meggyőződhettünk róla, hogy egy 15 milliós város az nem embereknek, legfeljebb hangyáknak kínálhat elfogadható életfeltételeket. A közlekedéstől konkrétan agyfaszt lehet kapni, gondoljunk csak bele mennyi időt vehet el az ember életből,  ha csak az, ameddig a Taksimon a metrókocsiktól eljutunk a felszínig, legkevesebb  tíz percet vesz igénybe...Isztambulban ehhez járulnak még a domborzati viszonyok, akárhová is akarunk eljutni hegyeket kell megmászni!!! Ecseteltem már ennek a szépségeit a Meciyideköyről szóló posztban, lényeg az hozzá, hogy miután az ember egy átlagos nap végén hazavergődött (3 perc metrózás, 2X10 perc gyalolglás a metrómegállókban(!) majd 20 perc hegymászás, mindezt júniusban már 35 fokban), kétszer is meggondolta, hogy este még visszamásszon a citycenterbe egy várhatóan közepesen szar buli kedvéért. Ha az albiban nem lett volna olyan rohadt büdös és nem kezdenek el támadni a skorpiók, valószínűleg sokkal ritkábban szánom rá magam erre...Másrészt azért néha egy-egy szikrázó napsütéses délelőttön nem volt rossz, csak úgy poénból átkompozni a Boszporuszon, vagy a naplementét nézni a partról vízipipázgatva. Van azért feelingje  Isztambulnak meg kell hagyni, kár hogy ha ott élünk akkor esélyünk sincs erre időt szakítani...

Ezzel együtt az isztambuli Erasmusból egyértelműen Isztambul volt a nagyobb szám. A legendás Erasmus feelinget valahogy nem sikerült elkapni...Ha most gonosz akarnék lenne, persze mondhatnám, hogy az egész isztambuli Erasmus nem szól másról, mint hogy az átlagosnál bénábban kinéző nyugat-európai csajok és az átlagosnál kanosabb török csávók próbálnak valami numerát összehozni egymással...Na de Ad 1: nem vagyok gonosz.  Ad 2: voltak jó erasmusos csajok is, sőt még jó erasmusos angol csajt is láttunk! (ezért már tényleg plusz pont jár). Ad 3: nehogy már egy magamfajta 30 éves vén fasz kezdje el ekézni, hogyan buliznak a mai fiatalok. Mennék el inkább dolgozni!!!

Komolyra fordítva a szót, azt hiszem tényleg semmi alapom kétségbevonni , hogy akik azt hangoztatták, hogy ez az Erasmus életük legnagyobb bulija, és azóta is alig bírnak lejönni a Facebookról, valószínűleg tényleg jól érezték magukat. Ráadásul ezen emberek közül jópárnak,  ez volt életében az első nagy nemzetközi esemény, amikor tényleg hatalmas élmény, hogy kinyílik az ember előtt a világ. Én már a hátam mögött jópár Aegee eventtel, meg persze egy indonéziával az egész Erasmus life-ot nem éreztem, olyan hű de nagy számnak. Igazából egy jobban sikerült Aegee-s nyári egyetemen, több jó buli adódik két hét alatt, mint itt félév alatt...Persze azért az Eramsus kapcsán nem árt tartózkodni a nagyívű általánosításoktól. Nyilván ahány város, annyi Erasmus élmény.

Isztambul talán olyan szempontból, nem a legszerencsésebb, hogy a város wazze, tényleg óriási és abszolút lehetetlen benne összefogni még az egy egyetemre járó embereket is. Így aztán nagyon sok múlik azon, hogy az elején milyen társasághoz csapódik az ember. Nem volt különben a bilgis arcokkal semmi komolyabb probléma, de valahogy talán hiányzott a megtermékenyítőleg ható összezártság...

Ezenkívül Isztambul, bizony be kell látnunk elsősorban nem a bulik városa. Ennek számos aspektusáról (piaárak, muszlim csajok) stb. már ejtettem szót. Amit talán nem árt mégegyszer kihangsúylozni:  Isztambulban bizony a buli - de legalábbis a szórakozóhelyek  -  a gazdagok és szépek kiváltsága. Ez elég hülyén hangzik, de ettől még igaz. Nálunk itt Magyarországon mindenki előszerettel rinyál arról, hogy milyen nagyok a vagyoni különbségek, meg mennyi a sznob...Miközben ténylegesen a vagyoni különbségeket tekintve még mindig a magyar az egyik leginkább egalitárius társadalom a világon. Ezt a szórakozóhelyeken is le lehet mérni:  pl. a Romkertbe is, ami elég sznob helyként van elkönyvelve, bárki emberfiát beengednek, méghozzá  ingyen. Isztambulban, hogy egy férfiembert egy hasonló kaliberű helyre beengedjenek ahhoz Ad 1: jól kell kinéznie (Face control! Face control!), Ad 2: kell vele legyen egy  jó nő is Ad 3: és még így is vagy 30 eurót kell kicsengetni. A többieknek maradnak a taksimi transzvesztiták.

Végül de nem utolsó sorban nem használ az isztambuli Erasmusnak az sem, hogy a túlnyomó többséget itt tényleg a  nyugatiak teszik ki. Csakhogy tovább súlykoljuk az egyébként empírikusan rendkívül megalapozott utóítéleteket: azt sokszor és sokadjára leszűrhettük, hogy a föld legszerencsétlenebb nemzetei minden kétséget kizáróan az angolszászok. Merőben szubjektíve ámde tévedhetetlen ítéletünkkel mi közülük is az amerikaiaknak osztanánk ki a Marschlakó Lajos díjat. A németek és egyéb germánok oltásának a II.vhb. óta nem túl nagy a sportértéke, megjegyzem örök ellenfeleik a franciák semmivel sem jobbak náluk –  ők egyébként jelenleg a legelvetemültebb alterosok az egész világon.  A skandinávok túl sok vizet nem zavarnak, számukra az élet központi problámája – egyben kizárólagos beszédtémájuk – a homoszexuálisok társadalmi integrációja. Latinokból Isztambulban nem volt túl sok, itt a bulizós, csajokra nyomulós szegmenst a törökök reprezentálták. A törökök egyébként igen pozitív arcok, részegen sem agresszívek, ami viszont szembeötlő hiányosságuk: elképesztően tudatlanok. Legyenek akák fiúk, akár lányok teljesen nyilvánvaló, hogy a nyomtatott betűtől úgy félnek mint ördög a tömjénfüsttől. Ezért aztán a velük megvitatható témák köre is kimerül abban, hogy kozmetika (lányok),  foci és csajok (fiúk), mennyire kurvára barátságosak vagyunk mi törökök (uniszex – és egyébként tökéletesen igaz).

A tapasztalatok tükrében azt kell mondjam, hogy jelenleg Európa szellemi elitjét bizony a közép-európaiak (csehek, lengyelek, magyarok stb.) képezik. Talán ez még annak köszönhető, hogy a szocializmusból relatíve magasabb színvonlú közoktatást örököltünk át, amit még máig sem sikerült teljesen szétcseszni?...Fene tudja, mindenestre messze innen a legtájékozottabbak és szellemileg leginkább nyitottak az emberek. Ám ami még ennél is lényegesebb erény: a fenti nációk közül lényegében a közép-európaiak az egyetlenek akik bírják a piát. És persze egyedül a magyar lányok bírnak bulizni...meg plafont letépni.  Szóval merjünk nagyok lenni!

Na hát mi ebből a tanulság?  Az, hogy Isztambulba egyszer reméjük még visszatérünk! Jó nyarat mindenkinek, aki velünk tartott fél éven át!  Amint újabb nagyszabású útra megyünk, ismét jelentkezünk! Tudjátok: a blog nem ér véget, legfeljebb szünetel!

                     Pali, Olenka, Owieczka 2010

 

 

4 komment

Címkék: törökország erasmus isztambul


2010.07.01. 17:04 Doctor Proctor

Kurdisztáni betyárkodás II.

Most, hogy visszaolvastam döbbentem rá, hogy az előző posztban, úgy sikerült írni Kelet-Törökországról, hogy egyszer sem szerepelt a kulcskifejezés: kurdok. Pedig bizony, akárhogy is forgatjuk Törökország keleti egyharmadának lakosságát mégis ők teszik ki. Persze közép-európai legyen a talpán aki egymástól egy törököt meg egy kurdot megkülönböztet, összekeverni őket mégsem tanácsos, mivel úgy utálják egymást mint a szart. A legnyilvánvalóbb különbség talán nyelvi. A kurd nyelv – ellentétben a törökkel vagy az arabbal – indoeurópai eredetű, a perzsa igen közeli rokona, de hangzásra meglepő mértékben hasonlít pl. az oroszra. A túlnyomó többségükben szunnita muszlim kurdok egyébként meglehetősen zavartalanul legeltették birkanyájaikat az Oszmán Birodalom hosszú évszázadai alatt. Az, hogy ők tulajdonképp egy önálló nemzet lennének csak onnantól kezdve ötlött fel bennük, hogy az I.vhb. után a kemalista török nemzetállam elkezdte beléjük verni, hogy ők bizony mostantól kezdve törökül beszélnek. Pedig a jelenlegi Törökország területén óvatos becslések szerint is legalább 20-25 millió kurd él, további 12 millióan vannak Irakban, de még Iránban is található belőlük 2-3 millió valamint Szíriában is pár százezer. Ami ebben a négy országban közös, hogy a kurdokat mindegyikben elnyomás sújtotta. A legkeményebben nyilván ott ahol számarányukat tekintve a legtöbben voltak: Törökországban és Szaddám Huszein Irakjában. 2003-ban a Szaddám rezsim megdöntését követően Irak északi kurdok lakta része egy de facto önálló állammá vált – erről még az alábbiakban bővebben. Ettől a törökországi kurdok helyzete azonban semmit nem javult, hanem éppenséggel talán még romlott is. Ha hinni lehet a nemzetközi sajtónak, a totális kurd parában szenvedő török hadsereg évekkel ezelőtt komolyan mérlegelte, hogy lerohanják és megszállják az iraki Kurdisztánt, megelőzve ezzel mindenfajta potenciális kurd szeperatizmus kialalkulását a török területeken.

Bár ez a totál-brutál forgatókönyv végül is nem valósult meg, Törökország délkeleti Irakkal határos vidéke, félig-meddig ma is amolyan törvényen kívüli övezet, ahol időről-időre fel-fellángol a gerillaháború. Amolyan igazi török vadkelet – ez persze elég hülyén hangzik, de ennél jobban nem tudnám érzékeltetni: valalmi olyasmi mint a vadnyugat, csak persze közel-keleti meg XXI. Századi köntösben. Még a táj is olyan mint a spagetti westernekben. Kopár sziklacsúcsok, szűk kanyonok bennük vadul rohanó folyókkal. Az utakon katonai ellenőrőzpontok, a levegőben harci helikopterek köröznek, de még a szimpla rendőrök is minimum tankkal közlekednek. Ez érthető  olyan vidéken, ahol viszont  a szimpla pásztorok is  minimum kalasnyikovval közlekednek. Nem tudom megállni, hogy ne vonjak megint párhuzamot Szíriával, meg Libanonnal. A jelenlegi szitu ott sem piskóta, de azért mégis átjön, hogy évezredeken át az emberi civilizáció egyik központja volt. Ezzel szemben a kurd területek mindig is periferális vad határvidéknek számítottak, és ez bizony bőven lejön a helyi arcokról is.

Na most akkor, hogy jó ötlet volt-e pédául stoppolni egy ilyen vidéken, azon mi is csak akkor gondolkoztunk el, amikor már bennt jártunk a tuti közepében és késő volt visszafordulni. Konkrétan egy Chatak nevű kurd faluban – na jó kisvárosban esteledett ránk valahol egyharmad úton Van és az iraki határ között. Mint kiderült aznap este onnan már nem lehetett eljutni sehová, a körénk gyülekező gyerekek, akik teljesen bekészültek tőle, hogy szőke embereket látnak, kezdtek már igazán idegesítőek, sőt egy lehelletnyit – de épp csak nyugtalanító mértékben – agresszívak lenni. Ahogy az már ilyen szitukban lenni szokott a városka egyetlen szállodája valami pimaszul, pofátlan módon magas árat kért a szobákért.  Végül Pavel elindult, hogy akkor ő felveri a sátrát, én mondtam hogy ez talán nem lenne a legnyerőbb ötlet. Jó úton haladtunk affelé, hogy komolyan összeszólalkozzunk, amikor is egy helyi kiscsávó mentette a szitut, azzal, hogy felajánlotta aludjunk az ő kertjükben. Bár mint kiderült az ajánlat nem volt annyira önzentlenül gáláns, mint először tűnt, kapva kaptunk rajta.

Ez a vendéglátás, meg az utazó kisegítése valalmi hihetetlen erős norma lehet a muszlim világban, mert soha nem szegik meg. A család (sofőr fater, anyuka plusz nyolc gyerek) először nagyot nézett amikor beállítottunk hozzájuk, de aztán egyből előkerültek a teák, majd később egy pár csirkét is levágtak a kertjükből és hatalmas vacsorát csaptak a tiszteletünkre. Pavel szerencsére valamennyire megértette magát törökül, mi leginkább csak a család original vani macskájával (fehér szőr, kék és és sárga szem) tudtunk kommunikálni. Az este végére igen jó hangulat kerekedett, ennek ékes bizonyítékaként előkerültek a családi fegyverek is a szekrényből, sőt a kert végéből még a hegygerincen mászkáló gerillákat is lehetett látni – már persze ha télleg azok voltak. A család az egyik szobából is kihurcolkodott így végül, hiába szabadkoztunk, a házban aludhattunk. Már kezdett kicsit sok is lenni a vendégszeretetből, reggel pedig három percre is elég volt egyedül hagyni Olenkát a kiscsávóval ahhoz, hogy szabályszerűen ráugorjon  és megpróbálja lesmárlolni!!! Úgyhogy azért amikor feltűnt a főúton az első minibusz és bevágódtunk a hátsó ülésre, tagadhatatlanul megkönnyebbültünk.

Az éjszakához képest a határátlépés már igazán nem volt nagy kaland. Törökországból Irakba teljesen simán megy – nem úgy mint visszafelé. A hírek alapján Irak nem tűnik valami nagy turistaparadicsomnak...nem is az. Az ország déli kétharmadában még mindig kvázi polgárháborús helyzet van, Moszul és Bagdad különösen veszélyes állítólag. Az északi részen viszont a kurdok gyakorlatilag teljesen önállósodtak. A határon is Kurdisztán van kiírva és nem Irak, a kurd zászló, Barzani kurd elnök és...igen George W. Bush portréja van kirakva mindenhol. Hát igen nem sok ilyen hely van, pláne nem a Közel-Keleten ahol  népszerű a srác, de a kurdok történetesen tényleg neki, meg kedves édesapjának köszönhetik a függetlenségüket. Meg az olajukat. A Moszul környéki olajmezők nagy része a kurdoknak jutott, akik hasonló okokból szeretnék rátenni a kezüket Kirkuk városára is. Az olajdollárokból aztán egész tűrhetően menedzseli az országot a Barzani klán, ráadásul a háborúk Iraknak ezen a részén viszonylag kevéssé károsították a még Szaddám idejében kiépített – és egyébként kiváló – közlekedési infrastruktúrát (a ’70-es években Irakban az életszínvonal még jóval magasabb volt mint mondjuk Magyarországon). Szóval aki valami hihetetlenül lepukkant, romos koszfészekre számít az meg fog lepődni. Ami azt illeti az iraki Kurdisztán első látásra lényegesen fejlettebbnek tűnik, mint a határ túloldalán Törökország. Ami pedig igazán durva: ez a háborúkból épp csak kikeveredett, nemzetközileg el sem ismert entitás pofátlanul drága is merészel lenni!!! Nem elég, hogy drága de közlekedni gyakorlatilag csak taxival lehet.

Bár a stoppolástól már kezdtünk - nem kicsit - besokallni, az olajtermelő országhoz képest meglehetősen húzós taxi tarifák miatt ismét kénytelenek voltunk bedobni magunkat. Pontosabban Olenkát.  Hát igen, errefelé egy szőke csaj garancia a sikerre. Egész egyszerűen nem volt rá példa, hogy öt percen belül ne álljon meg vki satufékkel mellettünk. Innentől kezdve viszont a lelkes delikvensek általában megállás nélkül próbáltak szóval tartani minket úgy, hogy egy szót sem értettünk kurd nyelven. Ráadásul a dolog általában sosem ért véget annyival, hogy simán csak kiraktak volna minket ott ahol azt kértük. Minimum egy ebédmeghívásnak, de volt hogy egész estés vendégségnek kellett eleget tennünk.

A Lonely Planet által szétfrankózott Amadiya hegyi faluban- ahol az ég egy adta  világon semmilyen látnivaló sincs, de még a tájkép sem valami nagy szám – egy egész konszolidált családnál volt szerencsénk ebédelni. Aztán viszont öt órán át zötykölőtünk mindenféle szerpentin utakon egy félig kiszáradt vízesésig, ahol ismét sikeresen ránk esteledett. Nem volt mit tenni, sofőrünk népes családájánál kellett töltenün az éjszakát. Minden megvolt: kajahegyek, földön ülés, fényképezkedés aranyos kisgyerekekkel, sztorizgatás. Ami érdekes: a közel-keleti családoknál láthatólag egyáltalán nincs bebútorozva a lakás. Az óriási házban a szobák gyakorlatilag tök üresek, csak szőnyegek vannak a padlón, meg plazmatévék a falakon. Nekünk is a tetőteraszon ágyaztak meg éjszakára, ami tekintettel a dögmelegre és a gyönyörű csillagos égboltra remek választásnak tűnt. Az éjszaka közepén a köztem és Pavel között alvó Olenka viszont arra riadt fel, hogy a házigazda –aki este még a kislányát mutogatta nagy büszkén, és akinek lennt aludt a felesége – taperolja, mint valami hülye pornófilm bevezetőjében. Szerencsére a csávó nem vadult be teljesen, visszavonult még mielőtt Olenka sikított volna. Olenka ezek után engem is felébresztett, és gondolom nem meglepő, hogy nem aludtunk reggelig túl sokat. A házigazda csávó  nem mert előjönni, úgyhogy még egy reggelivel lefosztottuk a családot, aztán sürgősen elhúztunk Erbilbe. Innentől kezdve nem stoppoltunk, és csak hotelben aludtunk.

Erbil a szabad Kurdisztán fővárosa főként a már tényleg elviselhetetlen meleg miatt maradt emlékezetes. A várost az olajjövedelmekből kezdik valamennyire kipofozni, épült egy hatalmas park, a főteret meg telenyomták ízléstelen szökőkutakkal. Van itt is egy az aleppóihoz hasonló, de annál egy kicsit kisebb, kicsit bénább citadella, ahonnan szintén pár éve paterolták ki a lakosokat (de az üres házak itt még állnak). Erbil mindezzel együtt is egy erősen kihagyható pukkant város, amely saját lakóinak jellemzését idézve „...tíz éve még úgy nézett ki mint Afganisztán...”és helyenként még most is tagadhatalanul visszaköszön ez a feeling.

Talán mint a fentiekből is kiderül az iraki Kurdisztán, bár az útlevélbe ütött pecséttel még jó darabig lehet majd menőzni, igazából nem túl sok valódi attrakciót rejteget az utazóknak. Az egyetlen hely amit itt tényleg érdemes lett volna önmagáért is felkeresni a Lalesh volt a jeziditák kultikus központja. Na ki hallott már a jeziditákról...? Aki nem járt még Irakban azok közül gondolom nem sokan... Van jópár agyament vallási csoport a Közel-Keleten. Kezdve a hászidoktól, a síitákon és drúzokon át a maronitákig. De mind közül alighanem a jeziditák a legkülönösebb társaság...

Egy olyan szektáról van szó melynek követői csak itt lelhetőek fel Irakban, és kizárólag a kurdok közül kerülnek ki.A muszlimok és a keresztények ördögimádóknak tartják őket. Minek tartják akkor saját magukat? Erről hitelt érdemlő információt elég nehéz kapni, mivelhogy a jezidik tanításai elvileg titkosak. A vallásuk minden valószínűség szerint elég nagy katyvasz lehet, mindenből belekutyultak valamennyit, még a lélekvándorlásban is hisznek. Amit az interneten fel lehet róluk lelni az alapján a következő a szitu a jezidik szerint: tényleg Lucifer a menő srác, ő a leghatalmasabb angyal. Úgy néz ki, ahogy a Jelenések Könyve szerint is a szeráfok (az angyalok legmagasabb rendje): szárnyak fedik a testét, a szárnyakat viszont szemek borítják! Nem csoda, ezek után, hogy a jezidik a pávát tisztelik szent állatként. Na most ez a Lucifer tényleg fellázadt az Úr ellen, de ezután 8000 évig bűnhődött a pokolban és azóta ismét ő a kedvenc. A poklot ezután bezárták, a bűnösök lelke állatokba vándorol. Valami ilyesmi. A másik verzió szerint azért imádják a gonoszt, mivel Isten ha jó, úgyis megbocsát, az ördögnek viszont nem árt hízelegni..ügyes,mi?

Akárhogy is van, mindenesetre Lalesh tényleg nem egy mindennapi hely. Bár első ránézésre, úgy néz ki mint egy falu, tulajdonképpen nem az. Csak két család él itt, ők gondozzák az épületeket amik tulajdonképpen síremlékek és szentélyek egyben.A jezidi szentélyekbe  csak mezítláb szabad belépni. Bennt egy csomó helyen korommal voltak bekenve a falak. Színes kendők is vannak, amiken először kibogozzák a csomókat, aztán újakat kötnek rá. A küszöbre valamiért nem szabad rálépni. Eddig ez még nem is lenne sátánista feeling, de ami tényleg különös: több helyen is felbukkan fekete macska és vasvilla ábrázolás. A főszentélynél pedig egyenesen a kígyó is! Mindenesetre minket a jezidik nem próbáltak meg feláldozni. Úgyanúgy megvendégeltek teára, mint a muszlimok, egy bajuszos fószer pedig arról mesélt, hogy Szaddám alatt mennyivel jobb volt, mert akkor vallásbéke volt, és hogy ő még Szaddám testőre is volt egy időben. Hát igen, a sátán szeretőjének milyen testőrei is lennének ha nem jezidik?!Lucifer egyébként Törökországba is utánunk lopakodott. Miután több órás várakozást követően végre beengedtek minket a török határon, Mardin városában éjszakátunk, egy hostelben, de ismét a tetőteraszon. Reggel arra ébredtünk, hogy a teraszon egy kígyót találtak!

Na több se kellett. Fogtuk magunkat és elkaptuk az első repülőt vissza Isztambulba. Itt a vége, fuss el véle!!! Azért egy utolsó posztban még levonjuk a szuperösszegző tanulságokat Isztambulról, meg persze az Erasmusról. Ne sírjatok, gyerekek!

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: irak kurdisztán


2010.06.30. 22:30 Doctor Proctor

Kurdisztáni betyárkodás I.

Hoppá-hoppá Pajtások! Kezdünk kiesni a formából! Ojjan régen blogoltunk már úgy istenigazából, hogy kezdjük is elfelejteni milyen az...Pedig az irdatlan vadkeleti csapatás azért mindenképpen megérne egy beszámolót, csak hol is kezdjük?

Szóval az elején...az expedíciót tehát úgy indítottuk, hogy fogtunk egy jó árban lévő szimpatikus török fapadost, aztán uccu neki! Az Isztambul ázsiai oldalán lévő Sabiha Gokcan reptérről – mely egyébként Atatürk fogadott lányáról, az első török női pilótáról lett elnevezve – egyenesen Trabzonba repültünk. Trabzon Törökország Fekete-tengeri partvidékének egyik legjelentősebb városa napjainkban is – régen meg főleg. Amikor a keresztesek 1204-ben bevették Konstantinápolyt, Trabzon vagy akkori nevén Trapezunt lett a központja a bizánci birodalom számos utódállamai egyikének. A Trapezunti császárság a lábjegyzet lábjegyzete a töri könyvekben, pedig a maga korában nem is volt olyan kispályás játékos: a keleti kereskedlem megcsapolásából még arra is futotta, hogy a trapezuntiak felépítsék a maguk Hagia Sophiáját. Bár azért az eredetivel nem focizik egy ligában,  a trabzoni Hagia Sophia sem kutya. Itt maradtak meg a legszebb eredeti bizánci freskók egész Anatóliában. Maga Trabzon a templomon, meg egy egész elviselhető árnyas, kiülős teázós főtéren kívül nem sok mindennel kecsegteti az egyszeri utazót. A Kaukázus és a nagy Orosz Medve közelsége itt azért már érezhető – a grúz határ innen már nem sokkal több mint 100 kilóméter. A trabzoni kikötőben minden héten orosz piacot tartanak,  utunk során egyébként itt fordult elő először és utoljára, hogy az esti kikötői sétáról jobbnak láttuk visszafordulni a sötétben  tébláboló és erősen kriminál tekintetű posztszovjet formák miatt. Ellenben nappal rekordalacsony áron kapható alsógatya, sportzokni és bőrdzseki minden méretben.

Amit viszont Trabzon környékén ne keressünk az a beach. Bár a negyven fokos hőségben nagyon csábított a Fekete-tenger, és számos autópálya hídon valamint egy lakóparkon is keresztülverekedtük magunkat,  elszánt kutatásunknak csak egy majdnem-napszúrás lett az eredménye. A nyári hőség elől itt célszerűbb a hegyekbe menekülni. A hegyek errefelé valami zseniálisak, alig hiszi el az ember, hogy ilyesmi Törökországban előfordul. Sziklás bércek, sötétlő fenyőerdők, rohanó hegyi patakok – tisztára mintha a Tátrában vagy a Kárpátokban járnánk. Annyi különbséggel talán, hogy a Fekete-tenger partvidéke jelentős teatermelő vidék is egyben, így Szlovákiánál itt némileg nagyobb eséllyel futhatunk bele egy szépen gondozott teaültetvénybe. Sokkal inkább a gyönyörű táj, mintsem maga az épület miatt érdemes ellátogatni Trabzon környékének fő turista attrakciójához, az útkikönyvek által talán kissé érdemein felül reklámozott Sumela kolostorhoz. Bár a függőleges sziklafalra tapadó épület bizonyos fokig érdekes, de tulajdonképpen meglepően kicsi. Ráadásul ottjártunkkor éppen teljes felújítás alatt állt, ami rá is fért: a török turisták túl azon, hogy kirándulásaik alkalmával szokásukhoz híven ezt a helyszínt is szétpiknikezik, kulcsukkal még gondosan bele is vésik szignójukat egyenesen a középkori freskókba.

Miután Trabzonban talán kissé túl sok időt is sikerült eltölteni, buszra szálltunk útnak indultunk Erzurum irányában. Miután iszonyat szerpentin utakon átküzdöttük magunkat a partvidéki hegységen, kijutottunk az Anatóliai fennsíkra. A „Fekete-tengeri Kárpátok” –hoz képest itt drasztikusan megváltozik a táj képe. A teljesen fa nélküli füves pusztaságok, a horizonton lebegő havas hegyekkel nekem egy az egyben Mongóliát idézték. Nem csoda, hogy annak idején a közép-ázsiai eredetű lovas nomád törökök is alkalmasnak találták a letelepedésre. Az Anatóliát a kb. XI. Századtól birtokukba vevő ún. szeldzsuk török törzsek első központja a mai Erzurum környékén volt. Éppen ezért a későbbi ottomán stílustól markánsan különböző, inkább  perzsa hatásokat mutató  ún. szeldzsuk építészeti stílus legkorábbi emlékei -  pl. az élőben eléggé ütős ikertornyos medresze – Erzurumban lelhetőek fel. A közép-ázsiai atmoszféráról azonban nemcsak a műemlékek, hanem a lakosság is gondoskodik. Akik Törökországban max. az antlyai beacheket meg a bodrumi diszkókat keresik fel, azok számára a igazából a történet semmiben nem különbözik attól, mintha „görögbe” meg „spanyolba” mennének nyaralni.  Még Isztambulban erasmusoként is hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy az egész iszlámpara kérdéskör eléggé túl van lihegve.  Úgy kb. Erzurum környékén viszont kezdenek bedurvulni a dolgok. Itt már semmivel nem fordulnak elő gyakrabban turisták mint mondjuk Szíriában, és ezzel együtt kezdetét veszi a nagy keleti hesszelés: akárhová menjünk a napközben teázgató vagy csak úgy tengő-lengő alakok kőkeményen bámulnak. Lányoknak itt a short, vagy rövid szoknya mission impossible, de szőke lányokon igazából csak a fejkendő segít. Nehéz ezeket a benyomásokat pontosan szavakba önteni, de pl. Szíriában valahogy mégsem volt ettől kényelmetlen érzésünk , itt viszont az arcok valahogy sokkal vadabbnak tűntek. Baljós előérzeteink a későbbiekben fényes igazolást nyertek...No de ne szaladjunk ennyire előre.

Erzurum környéke még két dolog kapcsán érdemel említést. Egyrészt a város maga 2000 méterrel a tenger szint felett fekszik, a város környéki 4000 méteres hegycsúcsok pedig még nyáron is bőven havasak. Nem csoda, hogy Erzurum mellett található Törökország legnagyobb síterepe a panadölkeni pályarendszer. Panadölken azért nem egy Saalbach-Hinterglemm, bár pl. akkora már simán van mint mondjuk Murau. Az egyetlen hiba, hogy bogyós lifteket nem, max. ülős felvonókat láttunk. Ami azért az igencsak zord anatóliai telekre gondolva nem lehet túl jó móka. Pláne, hogy itteni hüttékben gyaníthatóan a forralt bor sem  túl elterjedt.

Másrészt: a mai Törökország északkeleti része a szeldzsukok inváziója előtt leginkább a  Örmény és Grúz királyságok fennhatósága alatt állt. És akkor pont. Mivel a középkori örmény és grúz államalakulatok történetét körülbelül annyira ismerjük, mint az egyszeri kvifes hallgató a magyar választási rendszert, ezért ebben az irányban nem is próbálnám tovább felfejteni az utazásunk hátteréül szolgáló szociokultúrális kárpit szálait. Inkább csak annak a megállapítására szorítkoznék, hogy Erzurum környéke erősen meg van szórva gyönyörű középkori grúz katedrálisok romjaival, melyek simán alázzák a velük egy korú európai román  templomokat. Az egyetlen gond velük, hogy a fránya grúz szerzeteseknek sikerült a létező legeldugottabb helyekre építeni őket, ahová esély sincs tömegközlekedéssel eljutni. Így a grúz romok meglátogatása során kezdtünk el rákapni a stoppolásra. Ezt a stoppolós vonalat igazából utunk második felében sikerült kiteljesíteni, melynek köszönhetően az utazás igazi szociohorror tripbe fordult. A stoppolás tanulságairól és az önzentlen vendégszeretetről szóló prédikáció majd a következő részben...

Az idősíkok tarantinói váltogatása helyett, történetünk kronologikus linearitása mentén haladva tovább Kars volt a következő állomásunk. Karsot érdekes módon a Lonely Planet is kissé lehúzta, plusz mint a világirodalomban nálunknál jártasabb kollégáktól megtudtuk, itt játszódik Orhan Pamuk török író világhíres regénye a Hó, melyben a hely mint valami ultimate depresszív Isten háta mögötti határváros van lefestve. A határváros ebből igaz is, kevesebb mint ötven kilóméter ide az – egyébként lezárt - örmény-török, korábban szovjet-török határ. Hogy tovább fokozzuk a határváros feelinget, Kars a határ túloldalán is állt már. A XIX.század második felétől, egészen az első világháborúig ugyanis orosz fennhatóság alá tartozott a város, az egyik mecseten még felismerhető, hogy orosz stílusú ortodox katedrálisból alakították át. Ezzel együtt Kars összességében semmivel nem lepukkantabb vagy nyomasztóbb, mint bármelyik másik kelet-törökországi város. Sőt a citadellája szerintem a leglátványosabb az összes közül amit láttunk. Nagyszerű kilátás nyílik róla a folyó kanyarulatra valalmint szemközti dombon, az – olyan túlságosan nem létező  - török-orosz barátság tiszteletére emelt emlékműre. Ezenkívül Kars közelében , pontosan a török-örmény határon található a Lonely Planet által sem nem túl, sem nem alulértékelt Ani romvárosa is, ami egyszerűen csak überfasza.

Karsban sikerült végre beérni Paveléket is. Pavel,  egymásik cseh srác Jaroslav, valamint egy német arc Max ez alkalommal igen extrém stílusban csapatták. Beújítottak egy sátrat a helyi CBA-ban és minden éjszakát sátorban töltöttek. Normális hálózsákokkal egyébként – amilyen nekünk nem volt – ez nem is olyan borzasztó mutatvány. Karsba egy éjszakát mi is bevállaltunk, egy kellemes kis teázó kertjében felverhettük a sátrakat. A srácok aludtak a „nagy” sátorban, míg Jaroslav felajánlotta nekünk a saját különbejárató hordozható óriás kotonját. A kotonban csak vízszintes pozícióban lehetett elhelyezkedni, mivel aludni akartunk ez annyira nem volt para, viszont hajnal felé már gyakorlatilag halálra fagytunk . Végül is aludni egy percet sem sikerült, viszont cserébe elmentünk megnézni a napfelkeltét – azt úgy sem sokat láttam még életemben.

A karsi terrornight után az iráni- török határhoz, az Ararát lábánál fekvő Dogubeyazit városába utaztunk. Pavelék extrém stílusban nyomultak továbbra is, ennek során valahol a pusztában még igazi sátras nomádokkal is lespanoltak. Az Ararát csúcsát csak azért nem hódították meg mivel ahhoz külön kormányengedély szükséges. Mi egy fokozattal enyhébbe kapcsoltunk, standart turistaként felkerestük Ishak Pasa palotáját, egy geológiai formációt amiről a helyiek azt mondják, hogy meteor kráter – a tudósok szerint inkább csak egyszerű eróziós képlet - valalmint ellátogattunk a Noé bárkája múzeumba is. A múzeum a mellé az árok mellé épült ahol „megtalálták” a bárkát. A vitrinekben ki van állítva jópár kő, amik állítólag megkövesedett fadarabok. Mindez igen aranyos project, láthatólag egy kedves nagypapának, valamint számos unokájának biztosítja a napi betevőt. Ami aggasztóbb, hogy a témára valamilyen fokon rárepültek az amerikai neoprotestáns fundik is. Egy csomó cikk volt kiaggatva a Christian Science Monitor, meg hasonló újságokból. Márpedig ahová a George W. Bushék eddig betették a mancsukat a közel-keleten, ott túl sok szívderítő dolog nem történt...Na de azért talán összeesküvés elméleteket korai még kreálni,  túl sok olajdollár eddig valszeg nem ömlött a bárka projectbe állapítottuk meg újfent este, amikor is Zsuzsiék jóvoltából véndégül láttak minket egy couchsurfinges vacsorán, ahol jelent volt többek között a kicsit furcsa, viszont nagybajuszos Parachut becenevű bácsi aki az ásatást vezeti...

Zsuzsiék couchsurfinges sikerein felbátorodva, Van városában már mi is ezen a módon próbáltunk szállást lőni magunknak. Ez igen jó felkészítésnek bizonyult  mindarra az szociokultúrális beöntésre, ami utunk későbbi állomásain várt ránk. Vani vendéglátónk egy filmelmélet szakos srác, kicsit hasonlított  is a Rekviem egy álomért c. filmnek egy karakterére, arra a feka drogdíler csávóra aki kizárólag „pináért adott el drogot”. Haverunk szerencsére nem drogot árult, ő csak a szállásért cserébe szeretett volna pinát. Ezért amúgy egy percig sem ítéljük el: mi másért nyitná meg bárki épelméjű ember a lakását vadidegenek előtt?!  Mivel ez alkalommal rajtunk kívül még egy másik erasmusos párt hosztolt, nem igazán akadt szabadgyök csaj a képletben. Aztán mikor még Paveléket is oda csődítettük, kicsit besokallt, bosszúból egész éjszakán át valami orosz csajjal csetelt, minket pedig véletlenül sem hagyott aludni. De legalább ingyen volt a hely.

A Van tó különben igazi szenzáció. A tó közepén lévő Akdamar szigetre mindenképpen érdemes hajókirándulást tenni  - aki erre jár ki ne hagyja!!! Az aprócska szigetet egy gyönyörű középkori örmény templom ékesíti. A templom feletti dombtetőről, pedig alighanem egész utunk leggyönyörűbb panorámája tárult elénk. A  Van tó különlegessége továbbá, hogy víze természetesen lúgos. Sajna ennek következtében élőlények sincsenek benne, a helyi asszonyok viszont mosópor nélkül tudnak benne ruhát mosni. Ezt természetesen ki kellett próbálni, amúgy sem zuhanyoztunk előtte már jópár napja. A víz különben egyáltalán nem volt hideg, és tényleg olyan síkos tapintású volt, mintha szappanos lett volna, utána pedig rohadtul kiszárította az ember bőrét. Mintha valaki beszappanozná magát és utána nem tusolna le...Ez kell nekünk, csak a hardcore!!!

Van városa különben mint utólag megállapíthattuk, délkelet Törökországban a civilizáció utolsó bástyája. Mivel a cashből is kezdtünk vészesen kifogyni, itt már végképp csak a stoppolásra hagyatkozhattunk, amiből aztán mindig több kerekedett mint egyszerű stoppolás...Így vettük az irányt a vad törvényenkívüli vidékeken át, az iraki szabad kurd övezet felé...Utunknak erről a lényegesen kalandosabb szakaszáról szól majd a következő poszt.

 

Szólj hozzá!

Címkék: törökország


2010.06.29. 19:30 Doctor Proctor

Kurdisztáni betyárkodás - fotók

Lezúztuk, lenyomtuk, túléltük. A szigorú Kelet-Törökország - Irak trip fényképes dokumentációja már megtekinthető a szokásos webhelyen:

http://picasaweb.google.com/gyepaller

A szöveges beszámoló hamarosan!

Szólj hozzá!


2010.05.28. 12:24 Doctor Proctor

Április-május fényképek

Szevasztok Pajtások! Hát már jó rég nem jelentkeztünk, és most még egy darabig tutira nem is fogunk mert az uccsó nagy tripre indulunk a keleti-török végekre, aztán még lehet h még annál is finomebb helyekre átnézünk pl. Irakba. Hogy azért ne legyenek totális travelblog elvonási tüneteitek, felpakoltuk az utolsó két isztambuli hónap fotó termését ömlesztve. Van itt minden Héttorony Druszámmal, Isztambuli iszlamista kerület, meg kamu-lengyel falu Isztambul mellett. Csak győzzétek!

 

 http://picasaweb.google.com/gyepaller/IsztambulAprilisMajus#

 

                                           Middle East Extreme Expedition 2010

Szólj hozzá!

Címkék: törökország erasmus isztambul


süti beállítások módosítása