Azt hittem, itt a vége

2017.05.12. 10:07 Módosítva: 2017.05.12. 14:58
13 hozzászólás

Mint valami rossz regényben: minden csodásan kezdődött, a nap vakítóan szikrázott, szép autók, szép helyek, érdekes emberek. De egyszer csak elkezdtek gyülekezni a felhők Zoltán feje felett, szó szerint is, hogy aztán... Tényleg, egy tehetségtelen forgatókönyvíró is cikinek érezné, annyira sablonosan alakultak a dolgok.

Ahogy azt már korábban említettem, volt valami átkozott nyiszorgás, valahonnan a bal első kerék felől, és többen is próbáltuk megfejteni, de hasztalan. És mondtam azt is, nincs mit csinálni, elindulok a 323-assal Augsburg irányába a Mazda-múzeum megnyitójára, aztán reménykedem, hogy a hiba elmúlik, kimozogja magát. Épp ezért az induláskor csak magyar autópálya-matricát vettem – ahhoz, hogy az osztrákba is befektessünk, előbb jussunk le Mosonmagyaróvárig.

Móváron boldogan szálltam ki a kocsiból: semmi gyanús nesz, de legalábbis semmi rosszabb, mint előtte. Ráadásul egy csapat faragott autót is kiszúrtam a parkolóban. Nagyon jó kiállású kocsik voltak, jó volt látni őket. Kávé, matricavásárlás, és irány Ausztria. Bécs előtt utolértük a magyar tuner-osztagot – biztos a Wörthersee-hez krúzoltak, stabil százzal gurultak a pályán. Aztán láttunk még igazi mercis úrvezetőt, aki bőrkesztyűben markolta a kormányt, restaurált Transportert magyar rendszámú tréler hátán, és csont nélkül megérkeztünk Deggendorfba.

Ez a bő 31 ezer fős kisváros azért érdekes a mi szempontunkból, mert itt vettem 1996-ban a Mazdát. A történetbe most nem kezdek bele, ahhoz egy külön, terjedelmes poszt is kevés lenne, de ígérem, majd bepótolom, elég fordulatos sztori volt. A lényeg, hogy akkor az Autohaus Denk előtt láttam meg az autót és döntöttem el, hogy nekem ez az autó kell. Azóta sem jártam erre, gondoltam, most itt a tökéletes alkalom, hogy beguruljak a Mazdával a kereskedés elé. Az ifjabbik Denknek mondtam is, hogy egy ügyfelük vagyok, és visszahoztam az autót amit náluk vettem. Látszott rajta, hogy nem tudja ki vagyok, de arra, hogy visszahoztam egy autót, meglehetősen zavart arcot vágott, kérdezte is, mikor vettem. Mikor kimondtam, hogy 21 éve, észrevehetően megkönnyebbült – érezte, ezt a garanciális reklamációt nem lesz nehéz kezelni.

Aztán megnyugtattam és elmeséltem a sztorimat, mit is keresek épp náluk. Előkerült az idősebb Denk is, így már mindenki ott volt, aki 1996-ban az üzletet megkötötte. A család tizenöt éve nem Mazdákat árul, de továbbra is szervizelik a márkát, és a vitrinben a Toyota modellek közt ott virítanak a Wankel-motorok modelljei is úgy tűnik, a mazdázás nem múlik el senkinél nyomtalanul. Innen egyenesen Augsburgba indultunk, laza útnak tűnt, továbbra is verőfényes napsütésben autóztunk, időnként még a klímát is be kellett kapcsolni.

A pályán kiszúrtam egy álcázott tesztautót, le is fotóztuk gyorsan, majd technikai szünetet tartottunk, kiálltunk egy parkolóba. Mikor elindultam, egy kis súrlódó zajt hallottam, meg két koppanást. Azonnal megálltam, minden kerékcsavarra ráhúztam (volna, de nem lehetett). Gyanakodva figyeltem az autó minden neszére. De ahogy elértük az utazósebességet, semmi gyanúsat nem lehetett hallani. Egészen az első München-környéki dugóig. Rendes német Stau volt, az autók hömpölyögve állnak meg és indulnak el – a megállásokat követő gyorsításoknál megint koppant valami.

Közben látszott, esőfelhők felé autózunk, és ahogy egyre borultabb volt az idő, egyre sűrűsödtek a koppanások is. Amíg folyamatos ropogássá nem váltak. Attól féltem, hogy nem jutok le a pályáról, teljesen kész voltam, gondolatom erejével is toltam a kocsit, csak a lehajtóig leérjek. Közben persze lázasan zakatolt az agyam, próbáltam megint végiggondolni a lehetséges forgatókönyveket. Kerékcsavar nem lehet, rommá húztam. Akkor mi? Féltengely? Nem hinném, az nem egyenesben, inkább kanyarban ropog. Kerékcsapágy? Az meg búg, ha kopott. Meg lóg, de semmi lógást nem tapasztaltunk.

Nagy és aggodalmas sóhajtozások között hajtottam egy benzinkút parkolójába, egy félreeső helyen megálltam és megemeltem a kocsit. Levettem a kereket, megrángattam a féltengelyt – semmi. Megnéztem a gömbfejeket – semmi. A féket is megnéztem, hiszen az volt az egyetlen, amihez most a nagy szerelős-maratonban hozzányúltam. Semmi. Aztán visszaraktam a kereket, és megmozgattam, hogy lássam, milyen a kerékagy-csapágy. Előre-hátra, fel, le: alig észrevehetően, de megmozdult az agy. Hoppá. Elő a szerszámokkal.

Gyanús, hogy a féltengely anyán láttam ugyan a rögzítő beverést, de nem ott, ahol a féltengely menetes részéből ki van munkálva egy kis árok. Rátettem a krovát a csavarra, és rátehénkedtem a hajtószárra. Megmozdult. Anyád. Ha semekkora erőkarra így elindult a csavar, akkor lesz mit húzni rajta. Közben ingattam a fejemet: ez a csavar utoljára vagy tíz éve volt letekerve, azóta több ezer kilométert mentem már, utcán, autópályán, versenypályán. Mindegy, lelazult, meg kellett húzni. De egy méretes csillagvilláson kívül nem volt nálam erőkar-toldásra alkalmas eszköz. Mit csinál az ember ilyenkor egy kamionosokkal zsúfolt parkolóban? Igen, odamentem az első sofőrhöz, és megkérdeztem, nincs-e véletlenül egy csöve. Ő csak annyit kérdezett, milyen átmérőjűt szeretnék.

Kaptam egy pont jó vascsövet, azzal megtoldottam a hajtószárat, és vöröslő fejjel, dagadó erekkel a halántékomon és a homlokom közepén nekifeszültem. És megint, meg megint. Aztán lebiztosítottam az anyát, gondosan, hogy soha ne történhessen meg még egyszer ilyen lazulás. Egy próbakör után kiderült, nix nyiszorgás, kaputt kattogás. Én még lelazult csavarnak nem örültem. Mert ennél csak drámaibb, drágább és körülményesebb hibákat vizionáltam. Innentől nem volt megállás Augsburgig. Időközben rákezdett az eső is, de az én kedvem minden volt csak borús nem. És aztán megérkeztünk a múzeumba.

Én még most is hiperventillálok, alig bírom elkerülni a hisztériás rohamot, épp csak meg tudtam magam fékezni, hogy ne rohangásszak hülyegyerekként a kocsik közt, feszegessem fel mindennek az ajtaját és huppanjak az ülésbe. Fel sem fogtam, mi minden van, de kezdődött a gála. Persze két fogás közt észrevétlenül kislisszantam, és visszamentem fejet csóválni a szűziesen újszerű GTR, az Autozam AZ–1 meg a kabrió 323-as mellé.

Vacsora közben jött az ötlet: ha már pénteken egész nap a múzeumban vagyunk, nagyon kedvesek a helyiek, mi lenne, ha pár Augsburg vonzáskörzetében élő (vagy nagyon gyors máshol élő) olvasónknak megszerveznénk, hogy még nyitás előtt egy rövid, de exkluzív tárlat megtekintésben lehessen része? Az első tíz jelentkező, aki el tud jönni ma, azaz május 12-én 17 órára a Mazda múzeumhoz, még mindenki előtt nézheti meg a gyűjteményt. Na, ki jön? (Aki jönne, dobjon egy mailt ide)