Menetpróba: Mercedes-Benz GLC 250d -2015.

Merésznek lenni nem mindig kifizetődő, az autóiparban különösen. Mert bejött ugyan a Citroënnek a DS-szel és a Toyotának a Priusszal, de számtalan csodás egyéb ötlet már félúton visszafordult a nagyközönség gyomra felé vezető úton: béka-Multipla, Z3 kupé BMW, Plymouth Prowler – mennyit látunk belőlük? És akkor a kupé Dacia 1310-esről még nem is beszéltem...

Ott volt például a szögletes, eltúlzott kereken guruló, rettenetesen vagány és hangulatos játékszer a Mercedestől, a GLK. Egy igazi karakter. Nem volt nagy, ellenben pici, de mindenki azonnal beazonosította a forgalomban, valami mérhetetlen jófejség áradt belőle. Még inkább ilyen volt a facelift előtti széria a komphajóként morgó V6-os dízellel, ami már csak a hangjával és a felesleges méreteivel is extra érdekessé tette a Mercedes-bakancsot. Nos, erre az izgalmas és vagány cuccra nem akadt elég vevő. Szerintem ez a tömegekről mond véleményt, nem a termékről, ami jó volt, de tény, hogy nem tudott láthatatlan illesztési vonalak mentén besimulni a birkaeffekt mentén kialakult utcaképbe.

A Mercedesnek extra sok pénze van mostanában, de a végtelenségig ő sem bírta idegekkel a terméketlen különcködést. Úgyis kijött ez az új MB-formavilág, a nagyi mosószappanja-alakkal, a sci-fi rajzfilmekbe illő, eltúlzott grafikájú belső térrel, a mind több autóra szétszórt konfekcióalkatrészekkel. Erre megy a világ, aki különcködik, a végén nagyon megszívja. Márpedig megszívni dolgokat, na, azt a Mercedes nagyon utál.

Tehát az új C és CLA ünnepléscunami leváló tarajában potyaszörfözve bevezette ezt a kocsit. A GLC-t. Vegyük úgy, hogy egy sima C kombi platformjára tettek nagyobb kerekeket, kissé többet melózni képes rugózást, némiképp 2015-höz illesztett extrákat, és kaptak egy kocsit, amely jó eséllyel letépi a fejét a BMW X3-asnak, Audi Q5-ösnek, Lexus NX-nek. A szedán C osztály formavilágát kölcsönvevő, de annál sokkal testesebb GLC még talán ügyesebben is viszi tovább az „egymillió éve csiszolódó kavics” koncepcióját, igazából egy rossz szöge, elbaltázott aránya nincsen.

Itt, a dániai Tannistesten egy 250d feliratú példány kulcsait sikerült elragadnom a norvég kolléga orra elől. Ó, a 250-es felirat... Abban a világban, amelyben én szocializálódtam, egy ekkora szám általában zsíros morajt és sok-sok hengert jelentett – régebben hatot, és benzinest, kicsivel később ötöt és dízelt. De jó volt mind, ma is megdobban a szívem a „250” láttán.

Hát, már nem kell dobbannia. Sehol a sok henger, csupán egy sokrétegű Viledába fojtott ütvefúró hangján szóló négyhengerest takar a felirat, amely még csak nem is 2,5 literes, csak egy kettőegyes, a plusz negyvenet a kettő darab turbó miatt szavazták meg neki a board meetingen (egyébként a 170 lóerős 220d is kétturbós, csak a 200d egyturbós). Oké, az a sokrétegű Vileda persze olyan vastag, hogy a GLC 250d talán a legcsendesebb SUV ebben a méretben, de ami hallatszik belőle, az nem kellemes. A négy henger ilyen sosejó dolog, csakis nagyfordulatú, hangolt kipufogós benzinesben, üvegelés környékén. Persze lassan már annak is örülnünk kell, hogy nem háromhengeres 1,2-es van az orrában.

Volt még egy kilencgangos automata a kocsi alatt, meg egy összkerekes elosztás utána, nem mintha utóbbit lett volna alkalmam kipróbálni Dánia vízmértékkel létrehozott, őszibarack simaságú tájain. Állítólag pedig a GLC nem hal meg terepen: 36 fokos emelkedőt mászik, 23 fokos belépőszögei vannak, s akkor is továbbmegy, ha csak három kereke van a talajon - egyik se olyan ügy, ami elmenne újságok címlapsztorijának. Majd ha kapunk otthon tesztre, kipróbáljuk.

Dániában még azt is nehéz volt ellenőrizni, mennyire hatásos a GLC e szegmensben egyedi műszaki csemegéje, a légrugózás. Bizony, a Mercedes már ebben a méretben is hozzáférhetővé teszi számunkra a költségesen megvalósítható (és rendkívül költségesen javítható) varázsszőnyeg-effektet. De valamennyire rossz út azért van Tannisby környékén is. És azokon a valamennyire rossz utakon bizony ámulatba ejtő volt, amilyen masszív nyugalommal siklott ez a behemót test – ez az, amit az acél nem tud, ha meggebed, akkor se. Hogy milyen a meggebedt acél? Biztosan görbe, tudja a fene.

Az Airmatic azonban a GLC egyik gyengéje is, ugyanis gyors autózáshoz, pláne váltott kanyarokban meglehetősen himbilimbi – legalábbis a dinamikabeállító gomb „Comfort” fokozatáig. Sportban, pláne Sport+-ban javarészt eltűnik a billegés, de közben a kormány közömbösből a egyfajta szorulósan döglött állapotba tér át, azt mondanám, rosszabb lesz. Van egy „Individual” üzemmód is, abban lehet, hogy fel lehet valahogy tárcsázni a nem-billegős, mégis valamennyire még kommunikatív kormányt, de annyi időre nem tudtam elvinni az autót, hogy a csillagok e csodás együttállása létrejöhessen.

Ezt, és a továbbra is agyrém júzerellenes fedélzeti rendszert, a Comandot leszámítva pedig a GLC igen ügyes autó, még ha siratom is a GLK bumfordi Lego-formáját és hömpölyögve magával ragadó zenei repertoárját. Az a 204 lóerő, pláne az 500 newtonméter ha nem is sportautósan, de igen tisztességesen mozgatja a molett bódét, ráadásul nekem az erőltetés ellenére is makacsul beállt a fogyasztásmérő 6,7 literre minden nullázás után. Ez önnek, kedves olvasó, valószínűleg 5,9 liter lesz a valós használatban, ami csak négy decivel tér el a gyári fogyasztási normától. Szinte hihetetlen.

Gyorsan pakolgat a kilencgangos váltó, bár elinduláskor, pláne előréből rükvercbe váltáskor tud kisebbeket rántani, kávészünetet tartani is. Viszonylag puha, de használható a fék, szélzaj, motorzúgás, gördülési surrogás pedig alig akad – ez azért nagyon kellemes. De vannak minőségi kifogások. Merthogy szerintem minden autógyártónál tudják, hogy olyan helyen, ahol a kuncsaft akár véletlenül is turkálni fog, nem hagyunk lifegő, elég éles, elvarratlan műanyag széleket. Itt viszont akad ilyen, méghozzá a kormánytengely alsó burkolatánál, amely mögé óhatatlanul becsusszan a kormányt elállítani készülő kéz. A fekete zuhanylap-kőburkolat jellegű betétek szerte a beltérben pedig sem nem szépek, sem nem tűnnek igényesnek, ráadásul az ajtókon levők nyomkodásra be is hajlanak. Ejnye...

Pedig az alapvető benyomás igencsak minőségi, jellemzően nem is kifogásolják majd sokan a kidolgozást. Ehhez jön, hogy az ülések igen kényelmesek elöl és hátul, s hogy a térben egészen mások a dimenziók, mint az elöl szűkös, hátul még inkább olyan GLK-ban. Itt a második sorban is bőven maradt luft a térdemnél és a fejemnél is, mutatva, hogy kétméteres testalkatig mindenkivel kompatibilis az új Mercedes-SUV.

Óriási a csomagtartó is, bár a padlója meglehetősen magasan van. De nini, micsoda üreg rejlik alatta is – bár talán jobb lenne egyben megkapni azokat a litereket. Viszont a csomagtartóból is nyitható a hátsó ülés mindhárom támlaszegmense: két gomb a bal oldalon, egy a jobb oldalon, és még az első üléseket sem kell átállítgatni – már ha nem valami extrém tehénkedősen ült bennük előtt valaki.

Érdekes, hogy a saccra alsó hangon is tizennégymilliós (dehogyis, hiszen még ott az Airmatic...) autóban miért nem volt kulcs nélküli indítás, de igazából senkinek nem sorvad le majd a csuklója egy kis tekergetéstől, csak ezen a szinten manapság nem így szokás. De legalább van jó kamera, igazán működő sávelhagyás-figyelő, motoros csomagtérajtó, villanyülés, sok-sok USB-csatlakozási lehetőség, és a többi. Persze, mivel ez C-architektúra, LCD-s műszeregység azért nincs.

Fura a modell árképzése is: 12,55 milliótól indul a 170 lóerős 220d (ami ugyanez a blokk, csak nem nyomják meg annyira turbóval), nem egészen egy százassal több a 211 lóerős benzines turbó, s ez az erős 250d is csak 12,86 milliótól indul – figyelembe véve a csillag árfelhúzó hatását, ez nem is túl vészes. Hogy nekem jobban tetszett a morgó kocka? Kretének mindig voltak. Egyébként pedig, csak hogy tudják, a cikk címe az volt még a tannisi szálláson: GLCÓ!