Erőltetett menet, és egy 200 lóerős Peugeot

2017.06.04. 06:50

Nagyjából két hónapja egyetlen métert sem mentünk a Rulettkerék-Peugeot-val, márpedig egy olyan kocsiért nem könnyű lelkesedni, ami műhelyről műhelyre jár, és pont azt nem kapod meg tőle, amiért huszonéve gyártották: az élményt. Most viszont végre kezd autóra hasonlítani.

Ahogy teltek a hetek, szépen lassan magamnak is be kellett ismernem: a csodás 205-ös GTI-nk egy maximum kétszázezer forintot érő siralomház volt, amikor megvettük. És nem, ezen az sem változtat, hogy jóformán a motorgenerál került annyiba, mint amennyit mi az egész autóért fizettünk. Folyton visszatérő gondolatom volt, hogy mennyivel jobban jártunk volna a 145-ös Alfával, két taposó cseréje után csak a vegytiszta örömforrás maradt volna.

Aztán amikor legutóbb a lakatosműhelyben jártam a Peugeot ottfelejtett kacatjaiért, mit láttam a csarnok előtt? Naná, hogy egy bordó QV-t, aminek tök véletlenül a rendszáma is stimmelt. Rákérdeztem Csabánál, azt mondja, a nyúlványok és a küszöbök eleje is beavatkozást igényelnek, így az első felmérés után már egy kiló fölött jár a becslés. Ez azért egy kicsit megnyugtatott, máris nem tűnik akkora tragédiának, hogy nem azt a kocsit választottuk.

Oké, itt most csak a lakatolásról beszélek, de ugye a mi kis 205-ösünk azon kívül is sok helyen viszket, időközben pedig lejárt a műszaki. Ez tehát az első Rulettkerék-autó, amit nekünk kell levizsgáztatnunk. Azzal, hogy a kasznimunka elhúzódott, Autódoktorunknál is sorra buktam az időpontokat, és minden egyes halasztásnál már vörösen izzó arcbőrrel tárcsáztam Márk számát. Ő mondjuk egy pillanatig sem problémázott ezen, munkája van bőven, embere meg kevés, így mindig akadt dolog azokon a napokon, amikor a GTI újra és újra nem érkezett meg hozzá.

Mikor végre – trélerháton – eljutottunk Százhalombattára, abban egyeztünk meg, hogy amint tudják, átvizsgálják a kocsit, és kapok egy pontos listát a beszerzendő alkatrészekről. Éppen a Renault Captur fészliftjének bemutatójáról indultam haza, a koppenhágai reptér biztonsági ellenőrzésén vetkőztem, amikor megcsörrent a telefon, és bizony a Doki szavai nem villanyoztak fel. Hibákat találtak a világítási rendszerben, gyengének és túl puhának bizonyult a fék, és a futómű is viszket itt-ott. Azt találtuk ki, hogy egyik nap munka után, amikor már náluk sincs nagy pörgés, és én is végeztem a napi teendőimmel, elautózok hozzájuk, és nem foglalkozunk az idő múlásával, csak szerelünk, amíg bírjuk.

Szerdára aztán intéztem is magamnak egy pár órás helyettesítést, hogy hamarabb leléphessek, de meg sem lepett, hogy kútba esett a terv, így délután ötkor, gyülekező viharfelhők közt átszűrődő napfényben siettem a műhelybe. Úgy értem, álltam a dugóban egy órát, nagy nehezen kiverekedtem magam Budapestről, és hétre már ott is voltam, egy csomagtartónyi alkatrésszel. Márkkal aztán úgy osztottuk fel a munkát egymás között, hogy először megcsináljuk a kétemberes feladatokat, majd ő nekiáll az elektromos rendszer kifésülésének, én meg a belteret pakolom össze.

A legutóbbi posztban megírtam, hogy a bal oldali lejáróüveg fémei elrohadtak, az egyik síndarabot nem lehet visszahegeszteni a másikra. A Smartguru még aznap jelentkezett, hogy szívesen segítene: egyrészt óva intett attól, hogy újat vegyek, azon ugyanis nem lenne rajta a sín. Másrészt pedig felajánlotta, hogy ha szerzek sínt, például profilban stimmelő Ladáét, akkor kicseréli nekem. Beesett azonban egy levél papíros Zolitól is, aki egy bontóban szpottolt viszonylag komplett 205-ösöket, így egy gyors telefon után már meg is volt a hibátlan oldalüveg.

Az Autódokinál éppen ennek a befűzésével kezdtünk, szépen átzsíroztuk az ablakemelőt, így most szinte hibátlanul üzemel a villanyablak mindkét oldalon. Azért szinte, mert a vezetőoldalon ugyan mindkét kapcsoló működött, az egy szem utasoldali viszont nem. Így variáltunk egy kicsit rajta, amíg nem szerzek bele még egy működőt, addig balról csak a bal, jobbról csak a jobb ablakot tudjuk működtetni. Felkerültek aztán az ajtókárpitok minden sallanggal együtt, igaz legalább kétszer-háromszor mindent le kellett vennem, mire minden stimmelt. A patentok jelesre vizsgáztak, meglepően masszívak: a régi Swiftemnél egy ilyen műveletnek maréknyi új műanyag patent beszerzésével kellett hozzálátnom, itt most egyet sem törtem el.

Belül egy alapos porszívózás után már sokkal kevésbé fordult fel a gyomrom, mint megvételkor, persze egy rendes kárpittisztítást nem úszhatunk meg. Mindenesetre így a beltér hiányzó műanyagjai is a helyükre kerültek. Először hibátlanul felcsavaroztam a biztosítéktábla fölötti elemet, majd a padló lakatolásakor leszerelt oldalsó burkolatot a kezemben tartva rájöttem, hogy elhamarkodott lépés volt, a sorrend nagyon nem mindegy. Vissza az egész, bontás után újra felszerelés – ilyen az, ha kosárban érkezik egy halom olyan alkatrész, amit nem én vettem ki. Hosszú percek mentek el a géptetőnyitó kallantyú csavarjainak keresésével is, de mire minden a helyére került, már kezdtem elhinni, hogy ez tényleg egy igazi autó.

Eközben Márk végigment a lámpákon, hiszen műszakiról azok nélkül lendületből dobnak ki. Mert ugyan bekerültek a szép új fényszórók és irányjelzők, de fényt csak az egyikből tudtunk kicsiholni. Dokink mért egyet itt, mért egyet ott, aztán megállapította, hogy a jobb első lámpánál egy csokor testkábel okozta a hibát. Mármint azok hiánya. Hátul meg – milyen meglepő – a korrózió volt a ludas, ezért nem volt nekünk bal hátsó helyzetjelzőnk és féklámpánk. A felületek megtisztítása és némi forrasztás után már ez is rendben, világít és indexel is a Peugeot.

Közben ránéztünk az órára, ami hajnali háromnegyed kettőt mutatott. Elszaladt az idő, hiszen jó társaságban nagyon megy. Márpedig Márk jó társaság: nem azt az iskolát követi, hogy minden addig cserélgetünk, amíg jó nem lesz, hanem tényleges hibakereséssel és -megoldással oldja meg a problémákat. Közben meg tök jókat beszélgettünk öregautózásról, amiben ő is nagyon képben van, hisz van egy Lancia Deltája.

Amúgy abban, hogy így elment az idő, nagy szerepe volt Misinek, a másik szerelőálláson parkoló zöld 205-ös gazdájának is. Szabotőr, nincs rá jobb szó (ha olvasod, ne vedd komolyan!). Hiszen mit lehetne mondani egy olyan emberre, aki a bütykölés kellős közepén odajön, és megkérdezi, hogy van-e kedvem beülni egy körre a 200 lóerő fölötti T16-osába (oké, nem full replika, de T16-motoros). Volt kedvem, hogy a viharba ne lett volna? Saját kezűleg építette a gépet, és bárhogy próbálná, nem tudná letagadni, hogy szerelmes a típusba. Korábban az ő 205 Rallye-ját tesztelte Csikós – azóta már nincs meg, ez van helyette, és nem hiszem, hogy visszalépés lenne.

A jelenlegi konfiguráció, ezzel a turbónyomással 215 lóerő környékét tudhat, a gyorsulási élmény egészen szürreális. Az apró, légsúlyú kasznit úgy rángatja, cibálja hármasban még simán elforgatja a kerekeket, közben nem üvölt artikulálatlanul, de hangos prüszkölésekkel hívja fel magára a figyelmet. Jobb szavam nincs rá: beteg. Nem, olyan egyszerűen nem lehet, hogy ezzel a kis gyösszel ekkora tempó bármilyen koordináta-rendszerben is egészségesnek vagy épeszűnek számítson. Oké, vezetünk gyors autókat, de ez... Itt teljesen más a sebességérzeted, alig van körülötted valami, sokkal, de sokkal közvetlenebb az élmény.

Ezen a ponton már azt hiszem, mindent értek. Tudom már, hogyan lehet lelkesedni a 205-ösért, azért a típusért, ami mostanában a lelkemet szorongatja, nem engedi, csak szaggatja. Ránézek Misire, és sugárzik róla a büszkeség, teljes joggal. Beismeri, nem egyszer eljátszott már az eladás gondolatával, most is azt fontolgatja. De mindig arra jut, hogy megtartja, nincs szíve elengedni. Évente alig pár ezret tesz bele, de a gyári fényű Griffe már nem gyakori, és bár itt-ott már csócsálja a rozsda, de összességében nagyon is egyben van.

De vissza a mi autónkhoz. Amikor ezeket a sorokat pötyögöm, Márk pont a féken és futóművön dolgozik. Elképesztő munkamorálja van, mintha reggelire egy fél raklap Duracell-elemet majszolna, amit aztán lefojtana egy hordónyi energiaitallal. Éjfél után tíz perccel szólt rám: jelezzek, ha fáradok, mert ő hajnalig is szívesen tolja. Kell is a tempó, kedden műszaki.

Közben Sipos úr a hétindító értekezletre egy vaskos Oldtimer Markttal a kezében érkezett meg. Na, milyen autóval foglalkoznak ebben a hónapban? 205-össel, nanáhogy! Esetünkben persze nem annyira releváns a lap árazási logikája, de azért megakadt rajta a szemem. Egy Note 4-es 1,6 GTI-re azt írják, 4000 euró, azaz 1,2 millió forint. Ez az az állapot, amikor enyhén vagy közepesen rozsdás a kaszni, műszakilag nincs szükség azonnali beavatkozásra. Ennél eggyel feljebb, a Note 3-ba komolyabb műszaki és esztétikai hibák nélküli, menetkész és üzembiztos autók tartoznak. Ezek már 8000 fölött érnek – na persze, Németországban, német papírral. Szép álmok, a kezem meg a biliben.