Potyáztam, függő lettem

Miki barátomék kitalálták, hogy bár a bő tízfős társaság, amivel rendszeresen együtt túráznak, nem éppen kezdő motorosokból áll, rájuk férne egy vezetéstechnikai tréning. Kérdezte is tőlem, melyik tanfolyamot javaslom. Mivel nem próbáltam végig az összeset, csak a Driving Experience tréningjén jártam, nagy rálátásom nincs a piacra, nem is akartam javasolni. De bármelyikre is mennek, szívesen velük tartanék megfigyelőnek. Mert nagyon kíváncsi voltam, öreg kutyáknak is lehet-e új trükköket tanítani – sok éve motorozik mindenki a csapatban, jó lenne látni, hogy reagálnak a tréningre.

Közben kiderült, a csapatból többen is jártak már tréningen, de a Drivexén még senki, úgyhogy ez lett a kiválasztott tanfolyam. Férfiak és nők vegyesen voltak a társaságban, jellemzően túramotorokkal. A BMW felülreprezentált márka volt, de volt köztük mindenféle korú és hengerszámú, illetve akadt azért Triumph Thunderbird, meg Honda CTX is – nem volt egyhangú a sor, na. Két-három motort leszámítva viszont mindnek volt ABS-e, ezekkel könnyebb volt a vészfékezős manővereket megcsinálni.

Magát az alaptréninget két éve én is végigcsináltam, imádtam minden pillanatát. Nem is azért, mert ott és akkor olyan nagyon nagy fejlődést éreztem, mikor benne van az ember, nem tűnnek ezek a dolgok nagy etvasznak. Jó, az ember nem motorozgat a nyergen térdepelve, vesz részt lassúsági versenyen, szlalomozgat bóják közt. A hatás később érződik. Az ember azt veszi észre, magától értetődőbben motorozik, magabiztosabbak a mozdulatai. Egyszerűen jobban esik a motorozás. Aztán idén, két évvel a tréning után azt vettem észre, hogy nyár elején valahogy nem ment minden olyan lazán, mint tavaly, vagy tavaly előtt. Elkopott az a megszerzett tudás, sokkal óvatosabban motoroztam. Ami önmagában nem baj, sőt, de a magabiztosságra szükség van, hogy határhelyzetekben az ember az összes tudását összeszedve megoldja a problémát. Tényleg csak a bitang mennyiségű lassú és gyors szlalomozás miatt érezte magát jobban az ember a nyeregben?

Mikiék már javában túl voltak a bemelegítő gyakorlatokon, a le-felszálláson, kétujjas motortartáson, sőt, a hülye pózokban motorozás is lezajlott, mire leértem Kiskunlacházára. Éppen lassúsági futam ment: a feladat csak annyi, hogy az nyer, aki legutoljára ér célba, lábletétel nélkül. Látványosan szétszóródott a csapat, sokan nem tudtak lajhárüzemben araszolni, de ez senkinek nem szegte kedvét, jöhetett a szlalomozás.

Érdekes volt nézni, mennyire másképp viselkedik egy összeszokott csapat a tréningen, mint egy random társaság. Kérdeztem is Tóth Zolit, az instruktorunkat, nem zavarja-e a haladást, hogy ilyenkor be-beszólogatnak egymásnak, megy a másik húzása, nem lesznek-e gátlásosabbak az emberek ezektől. De kiderült, épp hogy fordítva, ráadásul neki is kicsit könnyebb a dolga, gördülékenyebben, lazábban mennek így a dolgok.

Nem csak a motorkerékpár-felhozatal, de a motorosok bátorsága és magabiztossága is elég nagy szórást mutatott, pedig ugye régóta együtt motorozó bandáról beszélünk. Az egyiknek az araszolás ment kevésbé, a másiknak a nagyon szűk íven fordulózás. Ez utóbbinál látványos volt, ahogy az egyik menedzserszemléletű (és munkakörű) tanítvány hogyan győzi le a magabiztos instruktor segítségével a félelmeit, lesz tudatosan úrrá rajtuk. Az elején még tart, fél a feladattól, de megkapja a pontos utasításokat, elhiszi, hogy sikerülni fog – és a végén, természetesen sikerül is. Ezek azok a dolgok, amik csak úgy, szárazon a parkolóban gyakorolgatva nem biztos, hogy összejönnek.

A vészfékezést, vészkikerülést szerintem meg sem érdemes próbálni úgy, hogy az embert nem javította ki tucatnál is többször egy sokat látott instruktor – végzetes hibákat lehet elkövetni, illetve rosszul begyakorolt mozdulatsorok rögzülnek az emberben.

Közben én is potyáztam pár kör erejéig, szinte mindegyik feladatsorba belekóstoltam. Nagyon jól lehetett érezni, milyen sokat kopott a magabiztosságom, meg persze azt sem zárnám ki, hogy az F 800 GS Adventure sokkal kezesebben viselkedett alattam, mint a nyugdíjas rendőr. A szlalomozás megint addiktívnak bizonyult, imádtam a bóják közt billegni, a betont karistolni a trepnikkel. De az is érződött, nem véletlenül van úgy felépítve egy ilyen tréning-nap, ahogy. Sokat számított, hogy az első pár feladatsorból kimaradtam, múltkor sokkal összeszedettebbnek éreztem magam nap végére.

Egy biztos, hogy jövőre mindent megteszek, hogy itt kezdjem a szezont, most már megértem azokat a motorosokat, akik minden évben egy indexcsere vagy olcsó idomjavítás árát nem a csúszás után, hanem előtte/helyette itt költik el. Hogy érdemes szinte minden tavasszal egy tréningre elmenni, azt sokan mondták már, de megtapasztalni más. Most már én is tudom.