Sbarazzino menni Weissenkirchen

Kibírja-e a 720 km-es túrát a Morini?

2017.04.24. 17:15

Ha már egyszer rendszám van rajta, illene használni is – gondoltam, amikorra végre felfogtam, hogy 17 év ide-oda tologatás után az 1956-os Moto Morini Sbarazzinóm végre legálisan közlekedhet Európa útjain. Kitűzhettem volna egy merész Nordkappot, esetleg a vitatott jogi helyzete miatt most különösen érdekes Gibraltárt is úti célnak, de ehhez gyáva vagyok – maradt az április végi, ausztriai veteránmotor- és veteránkisautó-felfutó verseny, a wachaui Weissenkirchenben, ahová 1990 óta járok.

Bő egy hónapom volt kirázni a Moriniből az esetleg kiesni készülő alkatrészeket, beköpetni vele a gyertyát, berágatni a váltócsapágyakat, illetve tenni bármi egyebet, amit így használatba vételkor tenni szokott az ember. Két feladatot tisztán láttam – a belül rozsdás tankot szigetelnem kell, a meglehetősen rozoga ülést pedig fel kell újítanom, mert ahogy volt, húsz kilométert nem lehetett rajta ülni, ugyanis kék-zöld-lilára vágta a combom belső felét. A tank már a legutóbbi beszámoló idejére elkészült, az ülést addigra csak szétszedtem, de időben hadra fogható kárpitos híján úgy döntöttem, magam javítom ki, ha csak átmenetileg is.

Ezt a filmet még ott vágtam el a a Cif- és Túrórudi-hirdetés előtt, hogy a nyereg huzatát elkészítette a szerkesztőség szomszédjában ténykedő varrónő, a szivacsot pedig kétféle vastagságban megvettem alá a Soroksári úti anyagárusnál. Következő feladat: a nyereg három nagy és két kicsi darabból álló gumikoporsóját kellett összevarrnom. Sima ügy, kaptam ipari cérnát, volt otthon zsákvarrótű, fogó, egy óra alatt összecsapom filmnézés mellett, véltem én. Ebből az lett, hogy múlt hét csütörtökön este kilenckor nekiálltam (végül az íróasztal mellett), fogcsikorgatva gyilkolásztam a tűt egy darabig, majd amikor kábé a negyedével készen voltam, kaptam egy hitvesi puszit a fejem búbjára (ezért is jó kopasznak lenni) - „jó éjszakát, majd ne maradj sokáig”. Fél tizenkettő volt.

Megkettőzött sebességgel, egy egyre többször visszagörbített, hegyét és krómozását vesztett, agyongyilkolt tűvel, pokoli tempóban végigvarrtam az egészet (másnap fogni se bírtam, még szerencse, hogy számítógépen írjuk a cikkeket), leragasztóztam a varrást, hogy ki ne bomoljon, illetve adjak az egésznek némi plusz tartást, majd kettőkor nyugovóra tértem. Annyira elégedett voltam a munkámmal, hogy félre is tettem, volt dolgom egyéb, például a múlt heti Land Rover Discovery bemutató abban a nem egészen négy óra alvás utáni nap kómájában íródott. Ez a poszt meg itt épp az Opel Ampera-e oslói bemutatójára tartva, szintén három és fél óra alvás után, a Budapest-Amszterdam repülőn készül... Ki kell használni az időt, kevés van belőle.

A tespedésből a Parkoló Parádé eseményei ráztak fel. No nem éppen maga a Parádé, amire ez alkalommal kivételesen időben oda tudtam volna érni a Pontonnal, hiszen az Ikeában ebédeltünk, onnan a Hungexpo pedig egy köpés. De akkor három órával korábban egyszer már felhívott Endre barátom, hogy Pomázról a PP felé igyekezve lerohadt a tavaly vett, és alig egy hete rendszámot kapott 1951-es NSU OSL 251-esével. Ne aggódjak, kicsit késik, de vagy szikra, vagy benzin a hiba, megoldja seperc, van nála szerszám. Miért is aggódnál Endrém, a PP csak háromkor kezdődik, most pedig meg csak dél van – nyugtattam. Gondoltam, majd felbukkan.

Endre nem az az aggódós fajta. Feleslegesen nem telefonálgat. Csak akkor világosodtam meg, hogy már három órája ott rostokol a Flórián melletti panel árkádja alatt a bedöglött NSU-val, amikor visszavittem a tálcákat az Ikeában, és a Parádéra hajtottam volna. A kocsi felé battyogva ugyanis felhívtam, hogy ott van-e már a helyszínen.

Így alakult, hogy nem az Albertirsai út, hanem Buda felé fordítottam a Ponton csillagát, menet közben felhívva a másik magyar Év Autója-tagot, Gajdán Mikit, akire ez esetben nem újságírói, hanem ex-NSU OSL-tulajdonosi és -felújítói minőségében volt szükségem. Tanácsokat szerettem volna kérni tőle, mert ugyan az ő motorja már nálam van pár éve, de még hozzá se nyúltam. „Te, szerintem ugorjunk el együtt az Endréért, nálam van minden NSU-szereléshez, van némi gyakorlatom is benne, hamarább megleszünk ketten” - javasolta.

Ezért lett, hogy a Parkoló Parádé helyett egy 66 éves Nusi feldarabolásával töltöttem a szombat délutánt. Fontos volt az ügy, ugyanis a tervezett weissenkircheni lassútúra másik résztvevője épp Endre és az ő motorja lenne. Egyedül nem annyira vicces egy ekkora túra, pláne egy először hosszú menetre fogott, 61 éves kismotorral, tehát meg kell oldanunk a problémát, meg aztán - legalább látunk egy kis NSU-gyújtást közelről, jól jöhet a túrán, nem ott kell majd mindent kitalálni. Addigra Gyuri – egy olvasónk, aki szintén elvétette a PP időpontját és szintén délre ment ki, majd várakozás helyett inkább hazament, s véletlenül épp abban a házban lakott, amelynek a tövében Endre lerobbant - tehát Endre és Gyuri már nekilátott a gépnek és betájolták a hibát a gyújtás környékén.

Miután már négyen eljutottunk oda, hogy hol van szikra, hol nincs, és ugyanígy viselkedett a gép külső akkuról, a nyereg és a tank leszedése után (mivel itt a váz alatt gumicső köti össze a két felet, ezért nem kevés benzint is szétlocsoltunk a leszereléssel), majd betettünk egy MZ-kondit, változatlan dolgokat tapasztalva, majd kapott másik gyertyakábelt, kiiktattuk a pipát, pár tucatszor megrázattuk Mikit (ha véletlenül megmurdál, legalább csak az én szavazataim lesznek ott a 2018-as Év Autója-választásnál Magyarországról, az is előny), eljutottunk a gyertyáig. Mindezt kábé egy óra szerelés után. Értitek, a gyertyáig, a rühes NSU egyetlen boltban is kapható alkatrészéig. Az egyetlen, a motoron levő, vadonatúj alkatrészig. Az egyetlen Japánban gyártott alkatrészig, hiszen az a nyomorult gyertya egy NGK volt.

Miki elővett a szerszámosból valami őskövület, csupa-rozsda, gőzöm sincs milyen, talán valami harminc éves Zsiguli-féle, de legalább hosszú menetes gyertyát – én akartam hozni cuccokat, de ő erősködött, hogy minden van nála, siessünk -, és azzal lám, lett rendes szikra. Ez az igazi szívás, nem a lebukás a cukoráfás csalással.

Innentől már csak vissza kellett építeni az egész motort (újabb benzineket locsolva szerteszéjjel). Közben megjött egy szintén a PP-re tartó másik srác is egy csoda fekete Corvette-tel, mert meglátta a Szentendrein a járdán (szabálytalanul, de kellettek a szerszámok a kocsiból, tehát vegyük lerohadásnak) parkoló Pontont. Öten aztán már elég hamar visszapakoltunk mindent, közben Miki túrt egy marék alátétet, amivel kibejlagolta a hosszú gyertyát, hogy Endre ismét mozgásképes legyen. Háromnegyed hat volt, mire végeztünk. Az NSU a legyőzöttség elismerésének jeléül immár újra Pomáz felé fordította az orrát, én tettem még egy bágyadt kísérletet a Parkoló Parádé elérésére, de a Róbert Károly körút rettenet dugója végképp szertefoszlatta a reményeimet, hogy elérjek bárkit is akár a legvégéről.

Viszont azzal, hogy az Endre motorja ilyen labilis, bennem is megfogant a gyanú – hátha a Morinivel is kéne mennem még egy kicsit. De hiszen én hétfő-kedden úton vagyok, egy nap valami Balatonfüred Concours-autót fotózok, másfelet Ampera-e-t írok, péntek este ráadásul klub is lesz, a Sbarazzinón nincs nyereg... Hogy akarom én még próbálgatni? Egyáltalán... befejezni?! Pánik.

Ezért alakult úgy, hogy szombat éjjel Katival nyeregszivacsot szabtunk, majd ragasztottam a gumi vázra, majd vasárnap reggel az egészet ráfeszegettem az ülésre – de pocsék meló, nem csapok fel kárpitosnak... Iparostanonc-munkának randa lett (mert a régi műbőr egy helyen felszakadt az oldalsó szegecs mellett, a bőr pedig vet egy ferde hurkot a hátsó utas fara alatt), de átmeneti megoldásnak egyszerűen csodás.

Sebtében nyeregbe is pattantam, átmentem anyámhoz a szokásos hétvégi dumálásra, majd haza – a Morini egy ütem nem sok, annyit nem hagyott ki, bár tény, hiába gyári a kipufogója (teljesen), így is pokoli hangos. Harmincöt kilométert kibírtam a nyeregben, legutóbb ennyi után már nagyon nem kívánkoztam vissza. Alakul.

Én készen állok, Endre is megígérte, hogy péntekre meglesz a Nusival, átfésüli addigra az egészet. Úgy volt, hogy majd Gyuri barátunk is csatlakozik hozzánk Dunaszerdahely felől a Gilera Rossa Sporttal, de sajnos ágynak esett, maradunk ketten a túrára. Nem baj, így is szuper lesz, feltéve ha az idő nem fordul szörnyűre. Bár ahogy nézem a jelentést – erre azért kínálkozik némi esély. Sebaj, kifogásokat még gyárthatunk péntek este is, addig viszont ragaszkodunk az eredeti tervhez: szombaton ki Kremsbe (már vár a lefoglalt szállás), 60-as utazósebességet gyanítok (egy 6 és egy 10 lóerős motorról van itt szó), de a pihenéses/szereléses/evéses leállások és az emelkedők miatt reális 30 km/h-s átlaggal számolok, tehát a 360 kilométerre 12 órát szánok.

Ott csatlakozik hozzánk Lacus barátom a szupermodern és ultragyors Yamaha TRX850-essel egy esti sörre, éjjeli dumálásra, talán még valami töményet is döntünk, de nem sokat. Másnap délelőtt weissenkircheni hegyi felfutó (viszek filmes gépet, mert Lacus is mindig hoz), aztán délben haza. Érünk, amikor érünk, hiszen másnap lehet hosszan aludni. Az a munka ünnepe, elseje, ha minden jól megy, én előző nap készített negatívot fogok hívni, más dolgom nem lesz.

A dolgok legfrissebb állása szerint mégse lesz Ampera-e-bemutató, mert az irgalmatlan oslói havazás miatt Amszterdamban rekedtünk, s már nem is megyünk tovább, hanem húzunk haza éjjel, Párizson át. A sajtóutakra is érvényes a nagy számok törvénye - ha elég sokra elmész, előbb-utóbb valamelyik fejreáll.