Retúrjegy a szopórollerre

2016.10.17. 06:08

Szabó barátommal már nyár eleje óta terveztük, hogy 2016-ban adunk a hagyományoknak, és négy év után újra leröcsögünk a Balatonra mopeddel. Elhúzódó melók és esős hétvégék között lavírozva, kínkeserves módon sikerült időpontot egyeztetni, ami az előző hétvégére esett. 

Úgy gondoltuk, hogy felesleges ezt túltervezni, hiszen normális járművel egy bő órányira van a Balaton, mopeddel sem lehet olyan vészes. A dolog kronológiáját tekintve hamar dűlőre jutottunk: pénteken, egyenesen munkából indulunk a régi hetesen Balatonalmádiba, ahol már lefoglalt szállás várt. Második napra egy közepes túrát szántunk: Ábrahámhegy oda-vissza, a szállásunk maradt Almádiban. Harmadik nap pedig, hogy ne legyen olyan egysíkú a hazaút, beterveztünk egy Szentkirályszabadját, ahonnan minél zergebasztább utakon megyünk tovább Székesfehérvárra, majd Pestre.

Ez rendkívül kellemesen hangzik leírva, azonban tudtuk a 2012-es, Pestről indított, balatonkerülő túránk alapján, hogy nemúgyvanaz. Ott például dél helyett négykor indultunk, és Almádi helyett Agárdon szálltunk meg, tehát minden eshetőségre fel kellett készülnünk. Természetesen volt forródrótunk olyan emberhez, aki bármikor értünk tud jönni. A lerobbanás lehetőségét nem szabad félvállról venni, mivel ezek a motorok a 400 kilométeres túrák helyett inkább arra valók, hogy a falu közepéről egészen a határban lévő lucernaföldig menjünk velük. Nem mondtam még: Suzuki TVS Ekókról van szó.

Senki ne értsen félre, imádom őket, minden nyűgjükkel együtt is, másképp nem is vállalkoznék ilyen ökörségre. Az indiai-japán koprodukcióban készült mopedek nem valami bonyolultak, nagyjából egy ikeás Askvoll fiókos szekrény szintjén lehetnek, csak ezek néha még haladni is tudnak önerőből. Azonban hiába állnak összesen körülbelül tizenhat elemből, ezek valamelyike általában nem jó. Szabó mondta találóan: nem üzembiztosak, hanem üzemképesek.

Otthon összekészítettem minden cuccot, ami kellhet: az indokoltnál háromszor több ruha, komplett szerszámkészlet esztergapaddal, hideg élelem és fényképezőgép. Ezeket igényesen belehánytam egy sporttáskába, amit gumipókokkal még igényesebben felszerkesztettem a csomagtartóra. Szabóval a harmadik kerületben találkoztam, ahonnan viszonylag időben el is indultunk: Érden át Székesfehérvár irányába a régi hetesen. A vidám, napos, egypulóveres időből hamar sálas, kabátos, sötét alakult ki, amit én személy szerint jobban élveztem.

Az első nagyobb szusszanót Székesfehérfehérváron ejtettük meg, ahol szomorúan konstatáltam, hogy a sporttáska alsó, lapszerű merevítője félbetört a kicsit túlbuzgó gumipókozástól. Ráadásképpen sikerült elrakni egy gyártási hibás dobozos Drehert, ami vastagon megöntözte a pólóimat a táskában. Sújt minket ez a gyönyörű kurvaélet, ahogy szokták mondani.

Cserébe ez után következett a Székesfehérvár és Balatonalmádi közötti szakasz, ami a kedvenceim közé tartozik, főleg sötétben: hangulatos, kanyargós és változatos. Egy gyors gerillafotózás után már meg is érkeztünk a szállásra.

Egy mérsékelten korai kelést követően hamar összerántottuk magunkat és meg is indultunk Ábrahámhegy irányába nagy erőkkel. Motoron a kényelem sok esetben véleményes, azonban mopeden vitán felül borzasztó. A seggem konkrétan olyan szinten vásott el a mindenféle ergonómiai szempontot mellőző, kemény hokedlin, hogy húsz kilométerenként meg kellett állnom nyújtózni egy kicsit. Menet közben kitaláltuk, hogy a túrát kicsit színesebbé tesszük azzal, hogy bemegyünk Tihanyra. Megérte, mivel egyrészt ittunk egy jó kávét, másrészt a móló környékén megfotóztam a mopedeket.

Ábrahámhegyre hamar befutottunk, majd egy kis pihenő és nézelődés után septiben meg is indultunk visszafelé. A visszaúton hideg volt és sötét, de egy jó esti menés a Balaton mellett azért sose rossz. Kellemesen elfáradva ültünk le Almádiban a megérdemelt söreink mellé a teraszra. Nem voltak szomszédaink, vagy nagyon béketűrőek lehettek, mert egy panaszszó sem érkezett a kis hangszóróból hajnali kettőig cicergő muzsikaszóra.

Mivel aránylag esős időt helyeztek kilátásba, úgy döntöttünk, hogy viszonylag korán, kilenckor elindulunk hazafelé. Almádiban tizenegytől, Budapesten pedig délután öttől jósoltak esőt, így penge logikával kisakkoztuk, hogy ha időben rajtolunk, megelőzhetjük az esőt és megúszhatjuk szárazon.

Az első megálló Szentkirályszabadja volt, amit nem szerettünk volna kihagyni: az elhagyatott szovjet bázis és lakótelep feelinges szpotnak ígérkezett. Egyszerre volt csodásan hangulatos és mérhetetlenül nyomasztó a hely, mintha csak egy posztapokaliptikus filmbe csöppentünk volna. A csomagokkal megrakott mopedek és a pár, bokrok között rohangáló airsoftos kivételével teljes üresség is segített ebben. Hihetetlen, hogy pár évtized alatt mennyire le tud pusztulni a gondozatlanul hagyott infrastruktúra.

Indulás után ötven méterrel egy aggasztó problémába futottunk: lapos volt a mopedem hátsó kereke. Felfújtuk, de láttuk, hogy kizárt, hogy ez szerelés nélkül kihúzza hazáig. Közepesen keservesen elvergődtünk Székesfehérvárig; gondolom, mondanom sem kell, hogy minden benzinkúton megálltunk levegőzni.

Nekiálltunk hát megcsinálni. Mint kiderült, a külső egy már régebbi foltot darált le a belsőről, ott szökött a levegő. Megfoltoztuk újra, majd a sikertől elvakultan vissza is szereltük hamar. A művelet visszafogottan lett sikeres: majdnem teljes tíz percig tartotta magában a levegőt a gumi. Nem szokásunk meghátrálni, Szabó elmotorozott a közeli, csupán hét kilométerre lévő Decathlonba és hozott valami átmérőben stimmelő, ijesztően vékony BMX-belsőt, amit flottul be is raktunk. Mindössze 2 órába és 6 percbe telt mindez. Kellően megőszülve, de fiatalos lendületünket megtartva indultunk el este 6-kor Fehérvárról, hogy letudjuk azt a maradék 85 kilométert hazáig. A biztonság kedvéért már elég korrekt esőben.

Nem egészen 15 kilométer megtétele után, Agárd külterületén döglött meg a kék moped, vizet kapott: a gyertyapipából szabályosan önteni lehetett a hákettőót. Végső elkeseredésünkben az útszéli szerelés mellett döntöttünk, ami  sajnos több órás próbálkozás és több, párszáz méteres szakasz kecsegtető megtétele után se bizonyult hatékonynak. Közben fossá áztunk. Feladtuk. Eltoltuk mindkettőt az agárdi Lidlig, ahol kiláncoltuk őket, és úgy voltunk vele, hogy másnap értük megyünk valami kisteherrel, maximum nem lesznek ott.

Hétfőn visszamentünk értük egy Jumperrel, nem meglepő módon még ott voltak. Igazából azon jobban megütköztem, hogy nem tűztek rá valamelyikre öt-tízezer forint, adományként egy tisztességes járműre.

Igazából egy dolgot sajnálok: nem tudtunk lábon hazamenni mindkét bringával. A vasárnapi parttalan szívás, az eső és az olyan hidegek ellenére, hogy azt hittem, letörök a motorról, nagyon király kis túra volt ez! Az élményfaktor egy ilyen úton mindig hibátlan: nem volt még olyan mopedtúra, amire úgy emlékeznék vissza, hogy nem érte meg elindulni. Ilyen lassú járművek nyergéből szemlélve teljesen mások a dimenziók. A sokszorosára gyorsított világ szereplői szélsebesen rohannak el mellettünk, ezzel szemben mi, jó zen-buddhistákként, komótosan lépdelve élvezzük az út minden egyes pillanatát.

A moped nagyszerűsége is abban rejlik, hogy kényelmetlen, nincs futóműve, nem megy és semmilyen szempontból nem erre találták ki. Mégis, a maga módján egyszerűen tökéletes a végeredmény. Aki érez magában elég tűrőképességet, hogy lelkileg túltegye magát azon, hogy mindig van valami, ami borítja a tervet, az vegyen valamilyen mopedet és űzze, hiszen pont a kreativitást igénylő, anyázós kalandok miatt szép ez a műfaj. Azt le se írom, hogy az vegyen ilyet, aki megteheti, mert ha nem veszel meg két-három zacskó szotyit, már meg is spóroltad a moped árát.