2015.02.11. 09:27 Módosítva: 2015.02.11. 09:33

Az Elefantentreffen. Vagy húsz éve hallottam róla. Tudtam, hogy van, de sosem gondoltam, hogy magam is eljutok. Mert ki a franc akar hóban kempingezni? Megnézem a fotókat valamelyik motoros újságban, borzongok egy kicsit az őrülteken, és továbblapozok. Ez volt eddig. De most ott voltam, láttam mindent. Legközelebb motorral kell menni.

Óriási szerencsém volt idén. Ha tavaly megyek – amikor Rézmányival együtt utaztunk Nürnbergbe, és először láttam Elefantentreffenre motorozókat –, soha a büdös életbe nem akarnék még egyszer a környékére sem menni. A tavalyi képeket és videókat elnézve egy rémálom lehetett a saras katlanban öt percnél többet eltölteni. Ráadásul úgy tűnik, 2014 volt az az év, amikor a szervezőknek tele lett a töke az idiótákkal, és 2015-re teljesen új szabályokat vezettek be. Mert az agyatlanok mindenhol agyatlanok, mindegy, milyen nyelvet beszélnek, az ilyen alakok a világ minden táján képesek elrontani a többség mókáját.

Most, gondolva a tavalyi véletlen szpottolásra, előre megnéztem, mikor van a németek hagyományos téli motoros találkozója. Pont azon a hétvégén, amikor megint a Spielwarenmessére utazom. Egy kis kitérő, egy nappal korábbi indulás, és én is megnézhetem. Eredetileg hárman mentünk volna, de a többiek visszamondták, így egyedül mehettem a bajor erdőbe. Sebaj, majd jobban el fogok férni a kombi Octavia csomagtartójában. Mert ha már gyíkarc vagyok, és nem motorral veszek részt, legalább ne zimmerfreiben aludjak már. Azt mondták, éjjel mínusz tíz fok is lehet – az ember ott keseríti meg az életét, ahol akarja, nemde?

Nem csak hideget, de havat is jósoltak, ráadásul már pár nappal korábban is rendes mennyiség borította be a környéket. Minden feltétel adottnak tűnt egy rendes hóban találkozásra, és nem csak az időjárás felelősök, de az új alapszabályokat meghozók is igyekeztek. Komoly korlátozásokat vezettek be, mivel a korábbi években egyre nehezebben kontrollálható volt a hülyeség. Emberek sok nappal korábban, óriási sátrakkal megrakott teherautókkal jelentek meg, mások meg előre lestoppolták a nekik legjobban tetsző sátorhelyet, sokan autóval, quadokkal jelentek meg. És egyeseknek nem volt elég a motorok hangja, petárdákra és tűzijátékokra is szükségük volt, hogy jól érezzék magukat.

Az ilyen idióták miatt rossz szájízzel ment haza a normálisabbja, a környék lakói meg átkozták az egész éjjel durrogtatókat. Szóval, 2015-re, Back for future címmel bevezettek pár intézkedést. Nincs quadozás, csak motorral, oldalkocsis fogattal vagy trike-kal lehet behajtani. Nix durrogtatás, nix sörsátor, nix teherautóval cuccolás. Annyi felszerelést hozhat magával mindenki, amennyi a motorjára felfér. Ez pedig, egyik-másik gépet elnézve, nem kevés. Mert egy szóló motoron is el tud férni egy nagyobb sátor, egy fém kályha, meg minden, ami a többnapos táborozáshoz kell, hát még egy olyan oldalkocsison, ami mögé még utánfutót is kötöttek.

Mi az az Elefantentreffen?

Egyáltalán, mi köze az elefántnak a téli motorozáshoz? Pofonegyszerű. Még 1956 januárjában jött össze vagy húsz oldalkocsis Zündapp. Ezeket a KS601 típusú motorokat hívták a németek Zöld Elefántnak, és ennek a típusnak volt nagy rajongója és lelkes használója Ernst Leverkus, akit a Das Motorrad nevű lap olvasói csak „Klacks” néven emlegettek. Az ő ötlete volt, hogy a tél kellős közepén találkozzanak az Elefántok és gazdáik. Ugyanis ez volt az az időszak, amikor a német (pontosabban nyugat-német) gazdasági csoda elkezdte éreztetni a hatását a közlekedésben is: egyre több olcsó kis- és mikroautó jelent meg az utakon, az emberek már nem oldalkocsis motorra, hanem valamilyen zárt karosszériájú, négykerekű járműre vágytak. Klacks arra volt kíváncsi, vajon ezekben, a motorok számára egyre kedvezőtlenebb időkben hányan használják még napi közlekedésre az oldalkocsisokat.

Bár az első találkozó felhívását a Motorradban tette közzé Leverkus, a következőkre már szájhagyomány útján hívták el egymást az emberek. És egyre többen lettek, pár év múlva az egyéb márkák is megjelentek, de az Elefantentreffen név megmaradt. A hatvanas évek elejére a szomszédos országokból érkező motorosokkal színesedik a felhozatal, a résztvevők száma miatt már a korábbi helyszínek szóba sem jöhetnek, irány a Nürburgring. A hetvenes évek elején durván tizenötezres látogatószámot érnek el, ez önmagában még nem lenne baj, de 1977-ben már túlságosan sokan jönnek, akár csak szájat tátani. Ahol pedig sokan vannak, ott bizony – ahogy Gino mondta nagy lényeglátással – sok a köcsög, lett is tömegbalhé, rendőri intézkedés, meg ami ilyenkor kell. Az egyik rendőr szolgálati fegyverét kilopta valaki a tokjából, majd a levegőbe lőtt. De a nagy sátor szerkezetében gellert kapott a lövedék, a tömegbe csapódott és halálosan megsebesített valakit. A hatóságok úgy betiltották a rendezvényt, mintha sose lett volna. Pedig a résztvevők nagy része ez egészből semmit nem is vett észre, a durván harmincötezer látogató békésen sátorozott és sütögette a húsát a tábortűz mellett. 

Ezek után lehetett új helyszín után nézni, és az egész koncepciót kicsit átírni. A Salzburgringen már nem volt óriási lakodalmas sátor, meg színpad, csak a lényegre szorítkoztak: motorosok jönnek, találkoznak, jól érzik magukat, hazamennek. Nem is volt ezzel sokáig baj, de a nyolcvanas évek közepére megint tízezres tömeget vonzott a rendezvény, a Salzburgringen ezt már nem lehetett kezelni. Újabb helyszínre volt szükség.

A Bajor erdőben, Thurmansbang/Loh mellett a Boszorkánykatlanban találják meg az Elefantentereffen új otthonát. Itt van egyébként a helyi autós csibészek, a Stock-Car-Club Solla kis oválpályája is, ahol ütközéses versenyeket rendeznek. Azért választották ezt a helyszínt, mert a környéken igen jó az esély ilyentájt a hóra, ami pedig nagyban meghatározza a találkozó hangulatát.  Garancia természetesen semmire nincs, volt, hogy sárban, de volt, hogy egyméteres hóban, mínusz huszonöt fokban tartották meg a treffent.

Manapság nem nagyon látni ezeken a találkozókon Zöld Elefántokat, a Zündapp KS601-ek óvott veteránokká nemesedtek. Az ötletgazda Ernst „Klacks” Leverkus örökre beírta magát a motoros történelembe az Elefantentreffen megszervezésével, de a németek nem csak ezért tartják legendának. Az ő nevéhez fűzik a legjobb motorkerékpár teszteket, amik az ötvenes-, hatvanas-, és hetvenes években a Motorradban születtek.  Állítólag ő találta fel az üzemanyagtankra rögzíthető táskát, sőt, őneki köszönhető, hogy a régi, hagyományos lengővillás BMW motorkerékpárokat Gummikuh-nak, gumitehénnek becézik a német nyelvterületen.

(A zseniális régi fotók innen származnak: A kanadai légierő motoros vagányai az Elefantentreffenen Mindenképp kattintsanak a linkre, nagyon érdekes motorokat találni a többi képen)

Péntek délután értem a helyszínre, egy mezőn külön autós parkolót hoztak létre, innen még egy tisztességeset kellett sétálni a találkozó kapujáig. Kiderítettem, semmi akadálya a kocsiban alvásnak – ugyanakkor sátrazni nem szabad a parkolóban. Folyamatosan érkeztek a motorok, a csicsásra cifrázott Gold Wingektől az idomos-dobozos Harley baggereken és vágott choppereken, jól felkészített túraendúrókon át a huszonéves Vespákig mindennel találkoztam, és mindenből volt oldalkocsis is. Velem együtt sokan gyalogoltak a parkolóból a bejárathoz, néhányan kiskocsikon hozták-vitték a tüzelőt, szalmát, kályhákat. És aki szembe jött, mosolygott, köszönt. Amerre a szem ellát, mindenfelé erdők, és hó. Nagyon sok hó.

Az út mentén parkoló motorokon látni, hogy az elmúlt napokban folyamatosan volt hóutánpótlás. Érdekes volt a rendszámokat figyelni. Nagyon sokan jöttek az olaszoktól, a rossz oldalra szerelt oldalkocsikról messziről meg lehetett ismerni az angol motorokat, közel az osztrák és cseh határ (Passautól pár tíz kilométerre vagyunk), sok volt az A-s meg CZ-s rendszámtábla is. Ahogy egyre közeledtem a bejárathoz, lassan az Európa-térkép minden országára tehettem egy ikszet, de sajnos magyar motorral nem találkoztam. A sajtószobában azt mondta valaki, hogy az utca végén, a másik irányban áll egy magyar motor, de oda már nem sétáltam el, féltem, rám sötétedik, még mielőtt rendesen körülnézhetnék.

Politikusokkal harcolók

Még gyorsan kihasználtam a lehetőséget, és beszéltem pár szót a szervező B.V.D.M. (Bundesverband der Motorradfahrer eV) motoros egyesület elnökével, Michael Lenzennel. Ezt az érdekképviseleti szervet is az ötvenes években alapították, talán mondanom sem kell, hogy Ernst „Klacks” Leverkus tevőlegesen is részt vett a létrehozásában. Több tízezres tagságot képviselnek, de érdekes módon nagy részük nem közvetlen tag, hanem a társszervezeteken keresztül tartozik a B.V.D.M.-hez. Házi sütemények és kávé mellett beszélgetve tudtam meg, mik is jelenleg a legforróbb témák, amik miatt komolyan kell a motorosok érdekeit képviselni.

Michael Lenzen szabadkozott, hogy ezeket a dolgokat nem nagyon értik az emberek, mert gyakorlatilag politikusi munkát kell végezniük, méghozzá nemcsak a német, hanem sokszor az EU-s fórumokon is. Nehéz megértetni, mennyi munkát igényel, hogy a Németországban egyre jobban terjedő útlezárások ellen minden fórumon szót emeljenek. Ezzel a problémával közvetlenül összefügg a zajemissziós normák ügye. Ugyanis a lakók nagyon sok, motorosok által kedvelt útvonalon elégedetlenkednek a zaj miatt, ezért a hatóságok ezeket a klassz szakaszokat egész egyszerűen lezárják a motorosok elől – motorkerékpárral behajtani tilos tábla a két végére, oszt szevasz.

Csakhogy ez egy összetett probléma, mert sok esetben nem a huligánok, hanem a teljesen szabályos, gyári kivitelű motorok gazdái borzolják a lakók idegeit. Ugyanis az érvényes német (és EU-s) szabályozásokat úgy teljesíti sok motor, hogy az előírt sebesség- és fordulatszám tartományban elektromechanikusan vezérelhető csappantyúkkal tartják a megengedett szint alatt a zajt. De amint ezek a csappantyúk nyitnak, a kipufogórendszerek még a korábbiaknál is zajosabbá válnak. Példaként a német piac bestsellerét, a sok más országban, így nálunk is nagyon népszerű BMW 1200 GS-t említi, ami szerinte iszonyú hangos. És az ilyen, egyébként teljesen szabályos, átalakításoktól mentes gépek miatt zárják le a legszebb, legélvezetesebb utakat. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen összetett problémát nem egyszerű kezelni, politikusokkal kell megértetni az összefüggéseket.

Amíg kint csak a parkoló motorokon lehet látni, mennyire rákészültek az emberek a havas hétvégére, a területen belül már azon is lehetett csemegézni, ki hogyan oldja meg a mínuszokban kempingezést. Sokan még itt is közlekednek a motorral, igaz, leginkább az oldalkocsisokkal mozognak. A szóló motorokkal csak megérkezéskor és távozáskor van értelme a letaposott havon szerencsétlenkedni, de a fogatokkal tüzelőt, szénabálákat és sörös rekeszeket lehet hatékonyan transzportálni.

Van, aki kis sátorban éjszakázik, de a nagyobb társaságok katonai sátrat állítanak, aminek a tetején vaskályha kéménye ontja a füstöt. Utólag jöttem rá, be kellett volna kéredzkedni az egyikbe, mert elképzelésem sincs, menyire lehet elviselhetőé tenni a hőmérsékletet. Az igazi nomádok a szimpla tábortűz mellé egy rögtönzött menedéket húznak fel deszkákból, csövekből eszkábált keretből és ponyvából. Mondjuk, ez csak a hátukat védi, meg a fentről hulló havat fogja meg. Szalmával szórják fel a földet, arra terítik a hálózsákot.

Tüzelőanyagért nem kell a környék erdeit pusztítani, a helyszínen lehet száraz rönköket vásárolni. Igaz, ezeket még fel kell darabolni, de a jól felkészült elefantentreffenezők nem csak baltát, de fűrészt is hoznak magukkal. Esetleg motoros fűrészt. Vagy még inkább motorkerékpáros fűrészt. Igen, jól értik. Többféle megoldás is létezik a motorkerékpáros faaprításra. Volt, aki egy dörzskerékkel egy láncfűrészt hajtott meg a motor hátsó kerekéről. Láttam hasonló módon meghajtott körfűrészt is. Élénk fantáziájú olvasóink, valamint képzett munkavédelmi szakemberek inkább ne nézzék meg ezeket a képeket.

Korán sötétedett, hiszen tél van, pár érdekesebb gépet még lefotóztam, de a tábortüzek fényénél alig lehetett kivenni, mit érdemes fényképezni, és mit nem. Ráadásul a letaposott havon folyamatosan májkelfletliztem, a pofára esés ellen vívott harcban bármikor apró szilánkokra törhettem volna a fényképezőgépet, ezért úgy döntöttem, mindenkinek jobb lesz, ha másnap, világosban folytatom a dolgot.

A kocsi csomagteréből gyorsan hálószobát csináltam, majd két hálózsákba burkolózva felkészültem egy nagyon kellemetlen éjszakára. Többször felébredtem, az orrom majd lefagyott, de a sapkám állig húzása segített a dolgon. A kocsit közben belepte az éjszaka hullott hó, kezdtem nagyon kemény nomádnak érezni magam. Ránéztem a kocsi hőmérőjére: kint mínusz hat. Kemény vagyok! Megmértem az infrás hőmérővel, hány fokosak a kocsi belterében a tárgyak. Plusz tizenöt. Nem vagyok kemény. Sátorban már megfagytam volna, ez egész biztos.

Reggel újabb csodákra bukkantam a területen. Sok érdekes járművet találni egy ilyen találkozón, de a behavazott, matt fekete szörnyeteg mindent vitt. Jean-Claude Vogel Franciaországból jött ezzel a... izével. Hivatalosan lehet, hogy oldalkocsis motorkerékpár, de ha valaminek mindhárom kereke hajtott, egy Citroën GS-ből származó négyhengeres bokszermotor mozgatja, két sebességváltón keresztül, és egy zárt, hálókocsinak is beillő oldalkocsija van, az szerintem minden hivatalos keretet szétfeszít. Zseniális arc Jean-Claude, itt egy kis riportfilm, amit sajnos csak a franciául vagy németül beszélők értenek meg, de a képek itt is többet mondanak ezer szónál. Rövid guglizás után úgy látom, Jean-Claude minden évben erősen átépíti a motorját, hogy az Elefantentreffenre a lehető legjobb setupot megtalálja.

Közben meglett ez első magyar rendszámos motor is, de sajnos csak ezt az egyet fedeztem föl.  Sokan elkezdtek szedelőzködni, a résztvevők nagy része az egész hetet a rendezvénynek szentelte, a hét elején elindult otthonról, felépítette a tábort, kiélvezte a társaságot, majd szombaton-vasárnap hazamotorozott. De természetesen bőven volt utánpótlás, sokan még csak most érkeztek, az autópályák irányából folyamatosan jöttek a szkafanderbe bújtatott motorosok.

Szombat számít a fő napnak, este rendezik a hagyományos fáklyás felvonulást az elhunyt motorosok emlékére, aznap hirdetik ki a legmesszebbről érkezett, legöregebb és legfiatalabb résztvevő díjak nyertesét, a legszebb (legális) átépítés díját, és a (kézi) fűrészelő versenyt is szombaton tartják. A baj csak az, hogy nekem már rég kétszáz kilométerrel arrébb, Nürnbergben kellett volna lennem.

Egyszerűen nem bírtam szabadulni a helytől, olyan hangulata van, mint semminek. Szerencsére nem futottam bele őrjöngő részeg bikerekbe, csak kedves arcokba. Az egyesek szerint nem létező német humor szép példája volt az a matrica, amit egy Ural oldalkocsiján láttam.  Az Ural ugye egy szovjet BMW koppintás, amit a mai napig gyártanak, ezen olvasni a feliratot, hogy Wir fahren das Motorrad der Sieger! (Mi a győztesek motorjával járunk!), priceless. A rendezvény egyébként is felér egy Ural-promócióval, szinte minden második motor vagy szovjet BMW-koppintás, vagy olyan BMW-koppintás, amit egy modernebb, igazi BMW motorblokkal tettek megbízhatóbbá, esetleg egy akármilyen (de általában BMW) motorkerékpár, Ural oldalkocsival.

A hóval vastagon borított táj, a lépten-nyomon tapasztalható kreativitás, amivel az emberek a hétköznapokhoz képest extrém körülményekhez alkalmazkodnak, új és régi trükköket használnak, egész egyszerűen lenyűgöző. Annyira tetszett az egész, hogy nagyon erősen gondolkozom rajta, jövőre motorral kellene visszamenni.

Csak egy baj van. A parkoló gépek mellett hangos csámcsogást, cuppogást és böfögést lehetett hallani- a sós latyaknak köszönhetően a rozsda két pofára zabálja a fém alkatrészeket. Nem is értem, hogy képesek emberek sokmilliós, csilli-villi motorokkal nekivágni egy ilyen téli túrának, ilyen töménységben bármilyen motorral rútul elbánik pár nap alatt a sós lé. Biztos van olyan módszer, amivel le lehet kezelni a felületeket, mit tudom én, birkafaggyúval kenegetni, lenolajjal lepermetezni, WD40-be mártani. Ezen még gondolkozni kell, mert egyszer ide el kell jutni motorral. Budapesttől kábé 560 kilométer, nem egy óriási táv. Csak hó legyen, az a fontos.

Kattintsanak bármelyik képre, combos galéria nyílik, tele motorokkal, hóval, őrültekkel!