Szegényként sokra vihette volna

A FÉRFI, csupa nagybetűvel, más jelzőt aligha találnék rá. Bozontos hajával, óriási, sűrű szakállával, vakítóan kék szemével és barna zubbonyával inkább tűnik mesebeli királynak, ki szabadnapján meglátogatta népét, mint egy fanatikus motorversenyzőnek. Viselkedéséről, mozdulatairól, higgadtan megfogalmazott mondatairól azonnal kiderül, más környezetben nevelkedett. Nem a klasszikus olasz motorsportiskola növendéke, soha nem is tartozott a tengerparti legények táborába, akik iskola helyett motorversenyekre jártak.

Bussei karrierjét éppen úgy meghatározta a pénz, mint bárki másét ebben a sportágban, egyetlen apró különbséggel: esetében soha nem a pénzhiány okozott problémát, inkább amikor kiderült, hogy családja az olasz társadalom felsőházához tartozik.

Anyai ágon a Fiat-alapító és -tulajdonos Agnellik rokona. Bussei dédapja, báró Carlo Nasi az alapító Giovanni Agnelli lányát vette feleségül. Ilyen háttérrel távoli unokatestvéréhez, Lapo Elkannhoz hasonlóan akár milliókat érő szupersportautókkal száguldozó urban dandy is válhatott volna belőle.

„Az én szememben a családomnak semmi köze az arisztokráciához, közülünk már senki sem báró, mindig is teljesen hétköznapiként tekintettem magamra. A szüleim soha nem támogatták, hogy versenyezzek, motorozni is elég későn, tizennégy évesen kezdtem. Már huszonegy voltam, amikor fogtam az utcai, százhuszonötös Hondám, és beneveztem az olasz bajnokság közúti sport kategóriájába. Saját pénzből kellett finanszíroznom. Az első néhány szezonban minden zavartalanul ment, 1994-ben már a hatszázasok között motoroztam, az első évben második, egy évvel később pedig bajnok lettem. Utána maradtam az olasz bajnokságban, csak kategóriát váltottam, 1997-ben, és 98-ban pedig a Supersport világbajnokságon indultam, sikerült jó eredményeket elérnem, és még némi fizetést is kaptam.”

„A dolgok a '98-as szezon végére változtak meg, amikor a csapatok számára is világossá vált, ki vagyok, milyen családból érkeztem. Elfogyott körülöttem a levegő, mindenki pénzt akart tőlem a motorért cserébe. Szórakozásból kezdtem versenyezni, mert élveztem, de a kezdeti eredmények után arra is rádöbbentem, vagyok annyira gyors, hogy pénz nélkül is motorhoz jussak. Már az elején eldöntöttem, soha nem fogok fizetni azért, hogy motort kapjak. Később ezt finomítottam, hogy minimum annyi fizetést kell adjanak, mint a legkevesebbet kereső szerelőnek.”

„Ebben a felállásban megváltoztak a dolgok, a világbajnokságon minden kapu bezárult, és átigazoltam a német Superbike bajnokságba – akkoriban PRO Superbike néven futott – ahol az Alpha Technik Suzuki adott menedéket. Nagyon korrektek voltak, kaptam fizetést, és az eredmények után még némi bónusz is járt. Majd következett életem talán egyik legnagyobb versenye. A világbajnokság mezőnye Ausztriába érkezett, én pedig szabadkártyával rajthoz álltam. A második futamon a második helyen motoroztam, amikor az utolsó körben elfogyott a benzinem, és csak hatodikként értem célba. A futam után azonnal odajött hozzám Bertocchi (Sergio Bertocchi, a Kawasaki Bertocchi csapat tulajdonosa), és megkért, versenyezzek neki, majd szerződést kínált a következő évre.”

„2000 végén az Aprilia felajánlotta, hogy teszteljem Troy Corser motorját Valenciában. Fél másodperccel maradtam le a pole pozíciót érő idejétől, de a gyár végül a francia Laconit választotta, aki egy másodperccel volt lassabb. A mai napig nem értem, miért így döntöttek, de elfogadtam, az élet néha ilyen, kiszámíthatatlan. Fizetni semmiképp nem akartam, így 2001-ben a sokkal gyengébb NCR Ducatihoz igazoltam.”

Bussei ugyan szerény, és nem kérkedik régi dolgaival, de a róla született legendák máig élnek.

„Egyszer Rossi jött velem, együtt utaztunk valamelyik versenyre, még gyerek volt, és valami olyasmit mondott éjjel az autópályán, hogy alig látja az út közepét. Egy szakadt Fiat kisteherautóm volt, ütött-kopott, teli horpadással, így nem sokat vacakoltam, gondoltam megmutatom neki, hol az út közepe, és megszikráztattam a szerelvényt az elválasztó szalagkorláton. Azonnal felébredt. Esténként pedig valóban elfújtam a depó lakóinak a takarodót egy üres kipufogóban, amikor úgy ítéltem meg, ideje lenne végre aludni térni.”

„2003-ban ismét lehetőséget kaptam a világbajnokságon, a Union Team Yamaha R1-esével, de sajnos nagyon gyengére sikerült minden, így amikor a Ducati megkért, hogy helyettesítsem Anthony Gobertet az amerikai bajnokságban, nem haboztam. A Union elengedett, én pedig nagyon jól éreztem magam az USA-ban, egy zseniális motorral elég jó formában motoroztam. Az utolsó öt verseny alapján dobogós lettem volna a bajnokságban, a Ducati mégsem engem választott, nem kínáltak újabb lehetőséget a következő szezonra.”

„Visszatértem Európába, és 2004-ben ismét a világbajnokságon, ezúttal a Supersport kategóriában mentem, majd 2005-ben, Bertocchi kérésére újra a nagyok között. A 2005-ös szezon közepén már tudtam, hogy a Superbike-karrierem lassan véget ér. Nem szomorkodtam, egyszerűen csak elfogadtam, hogy valaki ott fent nem akarta, hogy igazán professzionális szinten űzzem, és némi szerencsével komoly karriert csináljak, ezért 2005 végén hivatalosan visszavonultam.”

Giovanni utalása az égiekre sokaknak talán meglepő lehet, de egészen biztos, eddigi élete során mellészegődött már néhány őrangyal. Karrierje talán nem kívánalmai szerint alakult, de két nyaktöréssel a háta mögött kész csoda, hogy még motorozik.

Az első megvilágosodás 2003 februárjában történt, amikor a szezon előtti valenciai teszteken - a Union Bike-féle Yamahával - fékhiba miatt bukott. A pályát saját lábán hagyta el, de éjjel annyira rosszul lett, hogy kórházba vitette magát. A röntgen után azonnal hívták a főorvost, aki megkérdezte, tudja-e, hogy korábban nyakát törte. Bussei erről mit sem sejtett, de lassan összeállt a kép, a sérülés a 2001-es, misanói futamon elszenvedett bukás eredménye lehet. A történethez tartozik, hogy Bussei akkor nem vizsgáltatta meg magát, ezért néhány órával később, törött nyakkal állt rajthoz a második versenyen, és a pontszerző, tizennegyedik helyen ért célba.

De még közel sincs vége. Tíz évvel a 2001-es nyakcsigolyatörés után néhány barátjával motorozni ment. Démoni tempóval motorozik az erdőben öreg XR1000-es Harley-jával, de aznap mégsem adta ki.

„Aprócska hiba volt, nem estem nagyot, de amikor reccsent, már tudtam, ismét kitörtem a nyakam. A kórházban az orvos megkérdezte: tényleg akarok még motorozni valaha? Persze igennel válaszoltam, ő meg erre azt felelte, hogy tizenkét-tizennégy hónapig nyugodtan felejtsem el. Egy hétig voltam kórházban, és a legnagyobb távolság a vécé volt, amit megtehettem.”

Tudta, hogy képtelen lenne egy évet tétlenkedéssel tölteni, ezért addig kereste a lehetőségeket, míg megtalálta a Halo Vestet: a speciális merevítőt a koponyába fúrják, míg a támaszrudak egy vállra helyezhető mellényhez csatlakoznak, mentesítve a nyakcsigolyákat a terheléstől, hasonló ahhoz, amit Horn Gyula-keretként vált ismertté itthon.

Giovanni érzéstelenítés nélkül fúratta meg koponyáját saját orvosaival, ezt utólag ő is túlzásnak véli. Eleinte csak sétálhatott, először csak néhány kilométert naponta, de a második hónap végén már síelt és túrázott. „Csak arra kellett figyelnem, nehogy elessek.”

A Halo Vest eltávolítása után elment kontrollra az orvoshoz, aki korábban csak a WC-ig engedte. A doki megjegyezte - anélkül, hogy érdeklődött volna a koponyáján ékeskedő sebhelyekről – mennyire biztos lábakon áll ahhoz képest, hogy nemrég a nyaka még el volt törve. Giovanni eljátszotta a buta fiú szerepét, és négy hónap múlva rajthoz állt a Supermoto Világbajnokságon.

„Hivatalosan 2006-ban kezdtem, miután befejeztem a Superbike-ot. Szerettem volna kipróbálni magam olyan kategóriában, ahol a motor kevésbé számít, és a hangsúly a versenyzőn van. Az aszfaltos részek jól mentek, de a terepszakaszokon szenvedtem. Kegyetlen volt. Évekig dolgoztam, mire sikerült fejlődnöm.”

A véget nem érő tanulási folyamat tavaly egészen a futamgyőzelemig repítette az idén negyvenöt esztendős olaszt.

„Már a szezon elején történt egy kis baj. Buktam, és teljesen összeroncsolódott a csuklóm, nézd csak” – elkezdte lefejteni a széles fehér ragasztót, de félúton abbahagyta. „Áhh, nagyon csúnya, jobban nem szedem le. Sok műtét vár még rám a szezon előtt, tavaly év közben nem akartam, hogy hozzányúljanak. Így is ki kellett hagynom két futamot. A bajnokságban még így is harmadik lettem. Szeretem ezt a kategóriát, van egy saját kis csapatom, két motorom, egy szerelőm. Elvagyunk ketten, többre nincs szükség.”

Korábban nem véletlenül kapta a törvényen kívüli versenyző becenevet.

„Szupermotós körökben sokan nem értették, hogy az aszfaltos részeken nincs annál gyorsabb, minthogy lerakod a térded, mint a gyorsaságiban. Láblógatásban amúgy sem vagyok jó, így adaptáltam ezt a stílust. Persze nem akartam erről meggyőzni senkit, de az évek alatt belátták, hogy igazam van, mert egy ideje egyre többen másolnak.”

Ugyanaz a fanatizmus mozgatja, mint minden motorversenyzőt, függetlenül a körülményektől, kizárva a külvilág zavaró tényezőit: a lehető leggyorsabban végigmenni a pályán, és legyőzni mindenkit.

Járhatna talán magánrepülővel, mégis szerényen egy ezüst Fiat kisbuszból tolja ki motorját, a jégversenyre felkészített, kétütemű, ötszázas Hondát, amely az edzés előtt megmakacsolta magát, és nem indult el. Giovanni végül kapott pár percet a kvalifikációra, az esti abszolút döntőt pedig megnyerte. Minden mozdulatán messziről látszott, más ligában játszik.

„Nem szeretem a luxust, valóban, mindig is utáltam a hoteleket, a fényűzést, a repülőket. Autóban alszom, legtöbbször a családdal is, és igyekszem olyan helyekre járni, ahova nem kell repülni. A futamokra is rendszeresen autóval járok, nincs erre külön kamionom, és mindig a közösségi zuhanyzót használom, legfeljebb fürdök hideg vízben, ha csak az van.”

„Most főként családapának tartom magam, és napközben a család üzleti ügyeit intézem, a versenyzés csak hobbi. Van két fiam, de a motor otthon nem téma. Nem akarom, hogy túl korán kezdjék, ezért van egy kimondatlan szabály: a kisfiúk bicikliznek, a motor csak a nagyfiúknak való.”

Végül megkérdeztem legendás westernhősökre emlékeztető rojtos bőrruhájának titkát.

„Nem az én ötletem volt, a barátom, Michele Lupi találta ki. Akkoriban ő volt a Rolling Stone magazin főszerkesztője, én pedig néha dolgoztam neki. Miután visszatértem az Egyesült Államokból, kitalálta, milyen jól nézne ki, ha ilyen ruhát használnék. Először idegenkedtem az ötlettől, bohócnak éreztem magam, végül neki lett igaza, mert egy csomó ember emiatt jegyezte meg a nevem.”

És a sisakodon levő virágok?

„Teljesen más indíttatásból kerültek rá. Volt egy húgom, Margheritának hívták, és nagyon korán meghalt. A sisakra festett margarétákkal rá emlékezem, így mindig velem van.”