Eső, homokvihar és tökéletes koncertek a Sziget zárásán

Véget ért a Sziget, és idén az elmúlt évek trendjétől eltérően nem valami EDM DJ zárta a fesztivált tűzijátékkal és lézerrel, hanem a brit Arctic Monkeys, napjaink simán egyik legfontosabb rockzenekara. A négy évvel ezelőtti, kissé csalódást keltő voltos koncert után a Szigeten majdnem hibátlan koncertet adtak, konkrétan még 15 perccel zárás után is kint zenéltek a színpadon. Az csak bónusz, hogy kedden a War on Drugs még ennél is jobb koncertet csinált szakadó esőben, és még a Blossoms homokviharban prezentált fellépését is nagyon szerettük.

Arctic Monkeys

Májusban az Arctic Monkeys kihozta legújabb albumát, amiről rosszabb véleménnyel valószínűleg nem is lehettünk volna. Az egykori brit indie fenegyerekek 12 év alatt a szigetországi gitárzene sokadik ultratehetséges zenekarából a világ egyik legnagyobb rockzenekarává nőtték ki magukat úgy, hogy minden új albumuknál érezni lehetett az erős váltások iránti igényt. A májusban megjelent nagylemez volt valószínűleg a legnagyobb váltás, itt csúcsosodott ki igazán, hogy Alex Turner már rég nem a következő Damon Albarn, Ian Brown vagy Pete Shelley akar lenni, hanem a brit Elvis Presley vagy Frank Sinatra. Egészen durva belegondolni, hogy a 2000-es évek nagy brit indie hullámából ők maradtak meg utolsónak, akiknek még a hatodik albuma is világszenzáció és a zeneipart meghatározó történés.

Az már más kérdés, hogy a világ egyik top rockzenekaraként négy éve a Volt Fesztiválon olyan állati lehangoló koncertet adtak, hogy joggal merülhetett fel, igazából ez a zenekar rohadtul elfáradt már. A sorsfordító harmadik albumtól kezdve folyamatosan lassították a tempót, egyre kevesebb tipikusan brit hatás jellemezte a zenéjüket, és még Alex Turner is elkezdett jampi séróval és amerikai akcentussal hatásos, de néha akár üresnek tetsző stadionrockot írni. Közben a zeneiparban óriási változások történtek, pár Metallicához és Rolling Stoneshoz hasonló aggastyánon kívül eltűntek mellőlük a riválisok. A rockzene átértékelődött, a hiphop és kortárs pop mögött háttérbe szorult, és a májusi album után simán el lehetett azt hinni, hogy igazából már ők is unják az egészet, és Turner legszívesebben Elvis-imitátorként dolgozna inkább egy Las Vegas-i kaszinóban.

Na, ehhez képest a szigetes koncertjük voltaképpen hibátlan volt. Fülmonitor nélkül (!), némi session zenészi segítséggel minden másodpercben alátámasztották, miért lehet még mindig nosztalgiával vegyes izgalommal figyelni, mi történik velük éppen. A most éppen rövid hajjal nyomuló Turner és társai megtalálták a tökéletes egyveleget a zenekar életpályájából, az új lemezről alig pár számot játszottak el, miközben ügyeltek arra, hogy mind a hat nagylemezről szóljon legalább egy-két dal a koncert alatt. A nyitó szám után konkrétan nyolc dalt kellett várni, hogy az új lemezről is szóljon valami, bőven jutott az első két album vadságából (Teddy Picker, Do Me a Favour, From the Ritz to the Rubble, 505) és azt követő másik három stadionos hatásvadászatából (Snap Out of It,  Crying Lightning, Cornerstone, Arabella) is. Mindezt úgy, hogy a koncert majdnem végig teljesen jól szólt, Turner meglepően átszellemülten nyomta végig az egészet, és még kicsit ki is ment ünnepeltetni magát két billentyűs játszadozás között.

Egyre kevesebb klasszikus rockzenekar fér már fel egy Sziget-nagyszínpadra, de a voltos gyenge produkció után egészen lenyűgöző volt azt látni, hogy az Arctic Monkeys imádta ezt a koncertet. Mindezt úgy, hogy a hatalmas vihar és a Sziget utolsó napja miatt feltűnően passzív közönség sokszor fel sem fogta, hogy Turner azért produkálja magát, mert tényleg őszintén élvezi ezt a koncertet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még 15 perccel a 11 órás zárás után is zenéltek a – már rendesen lehalkított – színpadon, majd jó hosszan búcsúztak a közönségtől, mintha hazai pályán, mondjuk Sheffieldben játszottak volna.

Éppen ezért szinte képtelenség igazán belekötni a koncertjükbe. Oké, Alex Turner valószínűleg az egész rokonságát eladná azért, hogy pár napig Elvis Presley lehessen, és továbbra is érthetetlenül bénán affektál, de azért a fesztiválokon elég ritka, hogy a legnagyobb nevek tényleg láthatóan odategyék magukat. Az Arctic Monkeys márpedig most nagyon odatette magát, és még az is belefért, hogy az új dalok úgy álltak a zenekarnak, mint a frissen vásárolt zakó a gimnáziumi ballagáson. Ha valakinek hiányérzete volt a négy évvel ezelőtti soproni koncert miatt, az most tényleg elégedetten dőlhet hátra, hogy látta egyszer élete során 120 százalékon égni az ezredforduló utáni korszak egyik legmeghatározóbb rockzenekarát. 9/10 (sajó)

The War On Drugs

Mekkora csavar: ha volt egyetlen nagyszínpados koncert, aminek jól állt volna a hatalmas porfelhőkön átszűrődő naplemente, az a The War On Drugs lett volna, de nagyjából egy órával előtte majdnem az egész Szigetet elfújta egy orkán.

Aztán végül is teljesen mindegy volt, hogy milyen időjárásban, napszakban meg lelkiállapotban látom Adam Granduciel zenekarát, mert ez mindenhogyan bomba jó lehet. És főleg a Nagyszínpadon, mert a The War On Drugs valószínűleg egy holdkrátert is be tudna tölteni a grandiózus, motorikus Tom Petty-zenéjével, és ha az esőben a színpad előtti teret nem is sikerült, azért elhittem, hogy az érkező emberek azért jönnek, mert istentelenül jó, amit hallanak, nem pedig azért, hogy legyen jó helyük az Arctic Monkeysra.

Pedig Granduciel és öt másik hasonlóan tipikus 30-40-es fickó azt csinálja, amit egy 2018-as popfesztiválon annyira nem menő: már az első számban van gitárszóló, szájharmonika-szóló, monoton dobolás, érzelmes éneklés, kis dzsemmelgetés (a legfiatalabb basszusgitároson a Grateful Deadből ismerős Jerry Garcia Band pólója volt), és mégis, a feszült zakatolás, ami mindig valami elképesztő katarzisba csapott át, végig működött, az utolsó előtti számként előadott, végtelenségig hajtott Under The Pressure-ben pedig már egy nagy révület is lett. Én lemezen szerettem a The War On Drugsot, de azt hiszem, hogy élőben kurvára imádom. Nem érdekel, hogy nem szólt 100 százalékosan, meg nagyjából csak sejtettem, hogy miről énekel a végig szemlesütve gitározó Granduciel, ezt érezni kellett, és aki ott volt, az érezte is. 10/10 (klág)

Blossoms

A Sziget Nagyszínpadán a 17:45-ös időpont általában arról szól, hogy az adott fellépő hogyan próbálja meg aktivizálni a hőségtől fulladozó közönséget. A Magyarországon először koncertező Blossomsnak ebből a szempontból mázlija volt, mert szinte kifejezetten kellemes volt az idő, az érkező vihar előtt. Aztán a koncert első negyedórája ment le nagyjából rendben, és feltámadt a szél, ami a Mad Maxből ismerős jeleneteket okozott, az egyre hevesebb porfelhő azonban nem zavarta az angol srácokat a színpadon, ők nyomták tovább. 

Aztán mikor már nagyon elborult, akkor elnézést kértek, hogy ők hozták magukkal ezt a hervasztó időjárást Manchesterből. Ekkor kezdett ömleni az eső, és viszonylag sokan el is menekültek a Nagyszínpad elől. Akik viszont maradtak, azok elég jól jártak, mert ekkor jött a koncert legjobb része. A közönség maradéka még lelkesebb lett, és a Blossoms tagjairól is elkezdett lekopni a rezignáltság. Ez leglátványosabban akkor csapódott le, mikor elénekeltették a közönséggel a Last Christmast, ami egészen vicces volt az esőben, később pedig a billentyűst is felköszöntötte a közönség egy Happy Birthday To You-val. 

Maga a koncert egyébként jól szólt, és mindenképpen jobban működött, mintha ugyanezeket a közepesen pörgős gitárra és szintire épülő dalokat tikkasztó forróságban kellett volna előadni. Az eső kicsit kihozta a zenekart a komfortzónájából, akik egyébként úgy voltak felöltözve, mintha öt percet kaptak volna egy random turkálóban arra, hogy magukra kapjanak valamit. A környezet kirángatta őket a fejükből, de megérte, mert így egész jó kis koncert lett belőle a végére. (fega)  7/10