Fölkoncoltatik, aki a SAS-behívót megtagadja
A Fortepanon nemrég felbukkant hagyatékából egy családemberből lett katona életét és környezetét ismerhetjük meg, amit remek kézügyességgel és hihetetlen arányérzékkel örökített meg. Néhány képen a fotós lánya is rajta van. Bíró Istvánné Márta ma 80 éves, vele beszélgettünk.
Az 1910-ben született Miklós Lajos egészen fiatalon kezdett fotózni. A szakmát sosem tanulta, autodidakta módon saját magát képezte, és egész életében Agfa Karat fényképezőgéppel dolgozott. A háború előtt és közben jóformán mindig ott volt a kezében a gép, a hadifogság alatt egyáltalán nem, utána pedig szinte már alig nyúlt hozzá.
1937-ben nősült meg, nem sokkal később kitört a második világháború, szinte azonnal besorozták. A hivatalosan bognármester és édesapja kocsigyárában dolgozó férfi hosszú évekig katonaként szolgált az ukrán fronton, lányát tíz éves koráig alig látta.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)A Miklós család a háború előtt viszonylagos jómódban élt. Egy háromszobás Liget utcai lakásban laktak, nyaralójuk volt Agárdon. A fenti képen látható Márta 1938-ban született, pár évre rá már egy fiatal tanítónő járt hozzá a Liget utcába, akit apja többször is megörökített gépével. A nő apja, testvére és katonatiszt férje is nyom nélkül elveszett a háborúban. Bár könyvelőként később szakmailag sikeres lett, többé nem ment férjhez.
A családnak Kőbányán, a Vaspálya utcában volt egy jól menő vállalkozása. Márta nagyapja 1908-ban alapított egy kocsigyártó üzemet, kovácsműhellyel, bognárműhellyel, esztergapados szerelőműhellyel, egy nagy garázzsal. Három fia is ott dolgozott: a legidősebb esztergályosként és lakatosként, a középső szerkezeti lakatosként és hegesztőként, Miklós Lajos pedig bognármesterként, nagyrészt ő intézte az üzlet adminisztratív részét is.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)A kocsigyártó üzem előtt. Balra a garázsajtó, jobbra a szerelőműhely ablaka. Vidám társaság az épületnél 1943-ból, köztük iparosok, Márta egyik nagybátyja és nagynénje, valamint Miklós Lajos legjobb barátja, Széles József, aki a Köztársasági Hivatal aligazgatója volt a háború után egészen 1952-es haláláig.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Márta nagyapja a harmincas évek elejétől legalább huszonöt évig minden év május 1-jén kitakarítatta az üzemet, amit aztán piros-fehér kreppapíros zászlókkal díszítettek fel. Nagy asztalokat állítottak, amikre vaslapokat tettek, azokon pedig fából kis máglyákat csináltak nyársakkal. Felvagdalták a szalonnát és hagymát, puha kenyeret hozattak a péktől. A sört a Dreher-gyár és a Polgári Sörgyár küldte (1948-ban az államosításnál aztán összevonták őket a Királyi Sörfőzdével együtt, a háromból így megalakult a Kőbányai Sörgyár Nemzeti Vállalat). A hordókat csapra verték, Németh Bandi Cigányzenekara húzta a nótát, és bárki, aki aznap a Vaspálya utca 4. felé járt a tehetősebbtől a szegényebbig, azt megvendégelték. Ma már az épület sincs meg.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Amikor 1939-ben kitört a második világháború, Miklós Lajost rögtön behívták katonának egyik bátyjával együtt. A legidősebbet nem sorozták be, ő végig az üzemben maradt. Miklós Lajos Nimród páncélos volt, ami - ahogy Márta szerint az otthoniaknak később mesélte - nem volt túl megbízható, mert "könnyen meg lehetett benne halni". De ő maga tudta, hogy kell túlélni. Évtizedekkel később, már az egyik unokájával beszélgetve azt mondta a fiúnak: "Ide figyelj, fiam. Ha te háborúba kerülsz, és az egyik oldalról lőnek, te mindig a másik irányba menj."
Miklós Lajost végül összesen négyszer hívták be katonának. Olyankor Dorogra kellett mennie, mert onnan indultak. Gyakran ki sem mentek az országból, de ha igen, akkor mindig a keleti ukrán frontra vitték őket.
Besorozott bátyjának a katonaság alatt gyakran a jéghideg földön kellett feküdnie, emiatt megfázott, és Bechterew-kórt kapott, ami a csigolyák összecsontosodásával jár. A férfi ezzel élete végig küzdött. Bár másképp, de ő is a háború áldozata lett.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)A háború alatt Miklós Lajos néhány hetet vagy hónapot itthon töltött. Ez a kép épp egy ilyen alkalommal készült a családról Agárdon 1941 nyarán, ahol gyakran nyaraltak.
Akkoriban a Velencei-tó déli partján lévő település kedvelt üdülőhelye volt a fővárosiaknak, Miklósiék baráti társaságából sokaknak volt ott faházas nyaralója. A kép bal oldalán két unokatestvér, pöttyös ingben Márta anyukája. Jobb szélen szemüvegben és csíkos, kicsit félrecsúszott sapkában Lekvárzsibbasztó Pista bácsi, így nevezte ugyanis Márta nagypapája a férfit, amit persze az egész család eltanult tőle. A Sachs motoros csónak neve Nimród I.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Márta szülei gyakran pattantak be a Nimród I.-be, és mentek át az északi-parta, ha épp ahhoz volt kedvük. A mai Szúnyogszigeten ugyanis volt egy ütött-kopott halásztanya egy magaslaton: Szőke Feri halászcsárdája, ahova akkoriban nagyon nívós közönség járt. Volt jó bor, finom étel, az emberek a lehetetlen körülmények között próbálták meg jól érezni magukat. Márta nevetve felidéz egy alkalmat, amikor a csárdából hazafelé tartva a tavon szüleit elkapta a vihar, és ezért a nádasokban kellett megkapaszkodniuk. A kép az ismeretlen nővel a csárdánál valamikor 1940-41 nyarán készült.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Szomorú tekintetű katonák komor arccal ülnek körbe egy karácsonyfát, távol az otthonuktól, az ukrán fronton 1942-ben. Miklós Lajos bajtársairól is rengeteg képet készített a hosszú évek alatt, persze még azelőtt, hogy harcba vonultak volna. Márta szerint apja nagyon szerette a katonatársait, és ebben az időszakban szinte mindig fotózott.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Néhány katonatárs vidáman odaszegődött a dolgozó nők közé segíteni. Ez az ukrajnai kép nem sokkal azelőtt készülhetett, hogy 1943-ban Miklós Lajos a 2. magyar hadsereggel megjárta a Don-kanyart, ahol - jól tudjuk -, rendkívül súlyos vereséget szenvedtek.
Miklós Lajos nemcsak élő, de elesett bajtársairól is készített képeket. Pontosabban azok sírjáról a kopjafával. Lánya szerint a fotókat később elküldte az elhunytak családjainak, hiszen odahaza anyák és feleségek néha évekig várták a hírt a katona éltéről vagy elestéről. Néhány második világháborús hadisíron jól olvasható nevek, születési és halálozási dátumok vannak. Ezekből a képekből korábban mi csináltunk egy összeállítást.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)1943-ban egyszercsak csöngetett az akkor már pocakos Miklós Lajos a Liget utcai lakás ajtaján. Az akkor öt éves Márta nyitott ajtót. Az apján nem volt más, csak alsónadrág. Ruháját gombócban szorongatta a kezében, cipőjét útközben eldobta. Még a ház előtt levetkőzött, mert a katonaidőszak alatt tetves lett. A ruhákat azonnal elégették, és a férfi máris feküdt a fürdőkádba, fejét pillanatokon belül kopaszra borotválták. Lánya szerint teljesen tönkretették őket azzal, hogy nem tudtak tisztálkodni.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)1944. március 19-én a német csapatok bevonultak Magyarországra, Miklós Lajoshoz pedig megérkezett a SAS-behívó. Negyvennyolc órája volt arra, hogy bevonuljon, hiszen a „Sürgős Azonnal Siess” jelzést nem lehetett csak úgy félvállról venni. A férfi ekkorra már háromszor elment, és háromszor jött vissza. Felesége, lánya és szülei könyörögtek neki, hogy maradjon, majd ők elbújtatják "Lalikát", de Miklós Lajos nem engedett: „fölkoncoltatik az, aki nem vonul be”, utalt a városszerte olvasható kiírásra. A katonaszökevényeket ugyanis szigorúan büntették. A férfi tehát elköszönt a családjától, és ahogy korábban, úgy most sem engedte, hogy bárki is kikísérje az állomásra. Négy év múlva látták újra.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Miklós Lajos, ahogy mindig, most is Dorogra ment, de most megint el kellett hagynia az országot: újra a keleti frontra kerültek. Mivel a németek nem bírtak a Vörös hadsereggel, rugalmas visszavonulásra szorultak, az oroszok Németország felé zavarták őket. Miklós Lajost több társával együtt az ausztriai Linz városánál fogták el, négy évre szovjet hadifogságba került, előbb Szaratovba, majd Sztalinoba (a mai Gorlovka). Erről az időszakról sosem mesélt a lányának, csak annyit mondott, hogy bevagonozták őket, barakokban tartották őket, ahol rettentően hideg volt, és szinte alig ettek. Az oroszokat érthető okokból gyűlölte, és később azt sem engedte, hogy unokáját a lánya Ivánnak nevezze el. Márta még ma is bánja, hogy a háborús emlékeiről nem beszélgetett többet apjával.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Budapest ostromát Mártáéknak a családfő nélkül kellett átvészelniük. 1944 szentestéjén a szokásos hatalmas karácsonyfa helyett csak egy pici jutott a Liget utcai lakásba. Az anyja azt mondta neki: „Jézuska azért nem hozott nagyobb fát, mert apu nincs itthon”. Abban az évben egy lencsibabát kapott ajándékba. December 25-én bezárult a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. A következő egy hónapban a hat éves kislány folyamatosan az új babáját szorongatta az épület légópincéjében, amit azért építettek, hogy a légi támadások bombáitól megvédje a civileket. A felnőttek már készültek az ostromra, ezért már korábban ételt és kanapét vittek le a pincébe. Mivel a nagymamája már túlélt egy világháborút, ezért azt vallotta, krumplinak, rizsnek, sónak mindig kell lennie otthon. Ezeket aztán le is tudták magukkal vinni, és az épület többi lakójának is adtak belőle. Hogy legyen mivel mosakodni, az anyja hetekig lavórban melegítette a havat egy dobkályhán. Csak egy hónappal később, 1945. január 20-a után jöttek fel a pincéből.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Budapest 1945. február 13-án került teljesen szovjet kézre. Az orosz csapatoknak három nap szabad rablást engedélyeztek a fővárosban, ekkor vitték el bőröndöstül Márta anyjának ruháit. A náluk tartózkodó fiatal tanítónőt korommal kenték be, majd elbújtatták, hogy a katonák ne vigyék el őt. Márta úgy emlékszik vissza, az oroszok között voltak kedvesebbek is: volt, aki vödörben hozta a csokit, de olyan is, aki csak csendben megmutatta a nyakában lógó keresztet.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)A főváros teljes bevétele után március környékén három hétre oroszokat is tettek Mártáék Liget utcai lakásába, az édesanyjával addig a szomszédnál kaptak helyet. Márta szerint anyja testesebb, határozott ember volt, aki nem engedte meg a szovjet katonáknak, hogy a parkettás hálószobát konyhának nevezzék ki, az oroszok ugyanis kicsinyelték a valódi konyha méretét. Bár erélyesen lépett fel ellenük, nem bántották, sőt inkább úgy nevezték: Margit, a kapitány.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Márta tizenöt éves szőke, göndör hajú és szép arcú unokatestvére bolondult a repülőgépekért és a hadi dolgokért. Mikor már a háború a végéhez közeledett, 1945 végén barátaival egyikük pincéjében elkezdtek mindenféle fegyverdarabokat gyűjtögetni. Ott lent ezeket megpróbálták összerakni, és mivel gyerekek voltak, elkezdtek velük játszani. Soha nem tudták meg, ki volt az, aki ekkor feljelentette a kamaszokat. Mikor a kommunisták eljöttek a fiúért, az egész lakást rettenetesen feldúlták. Élete a Katonapolitikai Osztály kezébe került, akiknek feladata a hírszerzés és elhárítás mellett a háborús és népellenes bűnösök felderítése volt. A fiút agyonverték, megkínozták, majd az ÁVH központjába, az Andrássy út 60. alá került (a mai Terror Háza Múzeum). Statáriális bíróság elé állították, ahol koncepciós perben hat év börtönre ítélték. A vád: fel akart robbantani egy gyárat. A fiút csak azért nem akasztották fel, mert mindössze tizenöt éves volt.
Márta nagyapja minden követ megmozgatott, hogy kihozza a fiút a börtönből, végül két évvel később sikerült őt kiszabadítani. A történtekről nem beszélhetett. Elvégezte a Népszínház utcában található Technológiát (későbbi nevén Felsőfokú Gépipari Technikumot), utána pedig három évre elvitték katonának.
Az unokatestvér élete ezek után meghasonlott, a fiú visszahúzódó és introvertált lett, és egész életére rányomta a bélyegét az, amit fiatalon elszenvedett. Hiszen még az újságok is úgy írtak róla: „Jólöltözött úri ficsúr akarta fölrobbantani a gyárat”. A fenti fotón az ő gyerekkori hadi játékmodelljei vannak.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)1947-ben, mikor Márta kilencéves volt, és apja még mindig szovjet hadifogságban volt, meghalt az édesanyja. A nagyszülők magukhoz vették a gyereket az ötszobás Vaspálya utcai lakásukba, ami a kocsigyártó üzem mellett volt. A Liget utcai lakást továbbra is fent akarták tartani, mert tudták, hogy Miklós Lajos él, és várták, hogy hazajöjjön. Pár hónap múlva egy belügyi dolgozó költözött az ideiglenesen megüresedett lakásukba. Bár a nagyszülők mindent megpróbáltak, és Márta még azt is aláírta, hogy árva, csak annyit mondtak neki, a kocsigyáros nagyapa egy gazdag ember, elfér nála egy kislány. A később hazatérő hadifoglyot már nem várta lakás.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Egy évvel Márta édesanyja halála után, 1948-ban jött az értesítés: négy év után az apa, Miklós Lajos hazatér a fogságból. Napokig minden egyes vonathoz kimentek a Kőbányai alsó vasútállomásra, de a férfi egyiken sem volt rajta. Így volt ez augusztus 20-án is, Márta nagymamájának születésnapján. Több hadifogoly vonat is elment, Miklós Lajos mégsem érkezett meg. Tudták, aznap este már csak egy vonat jön, de a nagymama már nem hitte, hogy fiát aznap újra láthatja. Márta mégis úgy döntött, megnézi ezt az utolsó vonatot is. „Ezek marhavagonok voltak. Sokan jöttek, és rengetegen álltak az állomáson is. Többen elmentek mellettem, de egyikük sem ő volt. Végül belenéztem az egyik vagonba, és megláttam, hogy ott az apukám. Hát én szinte oda repültem, azt nem lehet elmondani, milyen boldog voltam. Valaki addigra már elvitte a hírt a nagymamának. Épp mentünk át a Liget téren, mire odaért. Ott ölelkeztek össze apámmal a villamossíneken, a 28-as villamos miattuk állt meg, de a vezető türelmesen megvárta őket."
A korábban megtermett, nagydarab férfi most 72 kilóval, betegen és fogak nélkül érkezett haza. Anyjától rögtön azt kérte, csináljon neki rántottát tíz darab tojásból. Kettőből kapott. Akkoriban ugyanis gyakran megesett, hogy az addig alultáplált, gyenge immunrendszerű hadifoglyok egyszerűen meghaltak, ha hirtelen sokat ettek. Miklós Lajos ezért aztán teleöntötte cukorral a teáját, de még a vajas zsemléjébe is kockacukrot rakott.
A férfi már két éve itthon volt, amikor Márta egyszer arra jött haza az iskolából, hogy az apja az asztalnál ül, előtte kistányér, benne étolaj és kockacukor. Ebbe mártogatta a kenyérdarabokat. Mikor a lány megkérdezte tőle, ugyan mit eszik, azt mondta, csak visszagondolt arra, ez a katonaság alatt milyen nagy csemege volt, de most mennyire rossz. Nagyjából fél évig tartott, mire a férfi rendbejött. 1950-ben újranősült, született két fia, de a fogság évei hátralévő életére és látásmódjára is rányomták a bélyeget. Az obsitot, a katonai elbocsátó levelet csak 1958-ban kapta meg.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)A nagy államosításokból persze a kocsiüzem sem maradhatott ki. A Miklósi családtól 1950-ben vették el a negyvenkét éve létrehozott vállalatot, helyére az épületbe egy zöldséges került, ami nagy törés volt mindenkinek, főleg az alapító nagyapának. A gyár leszerelése után az értékes gépeket átvitték a Szentendrei Kocsigyárba, és mivel valahol dolgozni kellett, mindhárom fiú ott folytatta tovább. A két idősebb testvér onnan is ment nyugdíjba, Miklós Lajos később átment az Állami Kordélyozási és Fuvarozási Vállalathoz. Ettől kezdve már szinte egyáltalán nem fotózott. A család még 1971-ig élt a Vaspálya utcai lakásban, akkor a helyet szanálták. Helyén ma tízemeletes panelházak állnak.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Az 1956-os forradalmat a tizennyolc éves Márta újra egy pincében vészelte át, csak már a nevelőanyjával és két öccsével. Tanulva a korábbiakból, nem értette, miért nincs náluk otthon tartalék az élelmiszerekből. Ezért aztán ő maga ment el bevásárolni, hogy legalább a fiatalabb testvéreinek beszerezze a szükséges dolgokat. Miklós Lajos ekkor Sztálinvárosban dolgozott, a Dalos utca 2-ben, október 27-én jött vissza a fővárosba. Persze a lehelyezésben is volt koncepció: ha már a világháborúban ellenük harcolt a fronton, akkor most hadd építse a szocializmust.
Katonaéveiről és négyéves hadifogságáról lányának alig beszélt. Az évek alatt készített, és negatívokon maradt fotóit tavaly digitalizálták, addig még a család sem látta.
(Fotó: Miklós Lajos / FORTEPAN)Bíró Istvánné Márta ma 80 éves, és egy fővárosi idősotthonban él, szép környezetben. Ápolónői képzést végzett, majd el is helyezkedett a szakmában. Huszonöt évig dolgozott az azóta már bezárt Lipótmezőn, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, ebből tíz évet főnővérként, nyugdíj után pedig beosztott szakápolóként. A Vaspálya utcából egyenesen Nagykovácsira került, ott is élt negyven évig ugyanabban a házban. A Miklós család mára szétszéledt a világban, de időről időre elmennek Agárdra megnézni a nyaralóból maradt kovácsoltvas kaput, hogy ott felidézzék a régmúlt időket.
Az anyag a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum közreműködésével került a Fortepanra.
Rovataink a Facebookon