Kipróbáltam a legcsajozósabb sportágat

D  AS20170525113
2017.07.25. 17:01
Az emberiségben van valami atavisztikus vágy a víz után, biztosan az evolúciónak abból az időszakából, amikor még békésen dagonyáztunk mindenféle meleg pocsolyákban, a mostaninál sokkal kevesebb ujjal és több úszóval. Naná, hogy a vizes vb, pláne, ha azt az otthonunktól pár száz méterre rendezik, lázba hozza az embert. Kipróbáltam a leginkább magyaros vizes sportot, a vízilabdát. Vagyis megpróbáltam kipróbálni, de csúnyán felsültem. Tudták, hogy a taposás nem az, amit multiknál vagy közigazgatásban csinálunk, hogy előrébb jussunk a hivatali ranglétrán?

Amikor a Halálos fegyver 2-ben Mel Gibson a kényszerzubbonyból próbálja magát kiszabadítani a víz alatt, ki tudja, mennyi időn keresztül.

Amikor az Alien 3-ban Sigourney Weaverék úsznak szintén a víz alatt elképesztően sokáig, hogy kijátsszák az undorító nyálkás szörnyek éberségét.

Amikor Bruce Willes az Éj színében Jane Marche-sal szexel valami medencében a víz alatt.

Ismerős jelenetek, ugye? Tök természetes, hogy a filmvásznon az emberek gyöngyhalászokat megszégyenítő időket töltenek víz alatt, és természetes, hogy életben maradnak, csak nagyon lihegnek, amikor a felszínre kerülnek.

Hát épp így lihegtem én is egy derűs júniusi délutánon a Margitszigeten, egy medencében. Csak épp nem töltöttem előtte irdatlan időt a víz alatt, nem volt körülöttem szexi színésznő, se fejtámadó, se kényszerzubbony rajtam – bár úgy éreztem, ez utóbbi akár már mindegy is lehetne. Hogy viszont kik voltak körülöttem? Jobbára 13 éves srácok (és néhány lány), akik láthatóan különösebb megerőltetés nélkül úsztak oda-vissza-oda-vissza a medencében – közben bizonyára jókat röhögve rajtam –, míg én a végül felszínre került sztárok arcára kiülő minden kínnal próbáltam a víz fölött, és egyáltalán, életben maradni.

Hogy mikor és hol történt az egész?

A Széchy Tamás uszodában, amelynek névadója, ha létezne halál utáni élet, a felhők közül vagy a pokol mélyéről, vagy ki tudja, honnan, zokogva nézett volna le (vagy fel) azon a vakítóan verőfényes júniusi délutánon, amikor egy középkorúság felé rohanó, elhanyagolt fizikai állapotban lévő alak (ez lennék én) suta mozdulatokkal szentségtelenítette meg a róla elnevezettet.

De mi is történt pontosan?

Az, hogy a fejembe vettem: ha már jön a budapesti vizes világbajnokság – amit, miután az Árpád híd közelében lakom, tőlem pár száz méterre rendeznek meg –, kipróbálok egy-két vizes sportot. A jobbnál jobb baráti és kollegiális javaslatok listáján természetesen olyasmik szerepeltek, mint

  • műúszás flitteres lányok között csábítóan levegő lendülő lábakkal, vagy
  • toronyugrás mindenféle flipflopokkal a levegőben, netán
  • szinkronugrás, „te úgyis akkora vagy, hogy kettőnek is elmennél” indoklással, illetve hát
  • a szupermagasból végrehajtott óriás-toronyugrás, ami nekem, a tériszonyosnak olyan jólesne, mint Orbán Viktornak egy Soros-ösztöndíj a CEU-ra.

Igen, ilyen barátaim és kollégáim vannak, nyilván emiatt mielőbb érdemes lesz majd elgondolkodnom az életemről.

Mindenesetre a könnyebb ellenállás felé mozdultam el, mint online jegyvásárló a BKK-nál, szóval a vízilabdát választottam (részben mert a két gyerekem is pólózik). És természetesen épp úgy pofára is estem, mint az online jegyvásárló. A könnyebb ellenállás ugyanis csak tűnt könnyebbnek.

A vízilabda elsőre mi más is lenne, mint jópofa játszadozás, egy, a magyar nemzettestbe csodásan beilleszkedő sportág, ami emellett rohadt olcsó is. Mindannyian labdáztunk már vízben nyaranta strandolás közben, fejelgetés, röplabdázás, kacsázó dobások, imponálás a lányoknak, satöbbi, satöbbi. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Beugrunk, úszunk a labda után, ellőjük, örülünk.

A vízilabda emellett azért is jó, mert kevesen játsszák, mármint úgy értve, hogy kevés országban veszik igazán komolyan. Európán kívüli világbajnok nem is volt, a férfiak 16 vb-aranyából 12, az 1948-as olimpia óta a a 18 olimpiai aranyból 13 a magyar, az olasz vagy valamelyik (ex)jugoszláv államé lett. Nálunk viszont nagyon is: olimpiákon 9 aranyat és még hat dobogós helyet szereztünk, a férfiak és a nők a vb-kről 5 arany-, 7 ezüst- és 2 bronzzal jöttek haza.

A vízilabda sok szempontból jó dolog. Jó, mert jó időben lehet csinálni, általában legalábbis (edzésre azért mentünk mi már mínusz húsz fokos januári hajnalban is), jó, mert a szülőket nem vágja padlóra a felszerelés költsége – még ha több is, mint egy gatya, egy köntös és egy papucs –, jó, mert nem annyira monoton, mint az úszás, és jó, mert... Oké, ez egy erősen szexistának hangzó megközelítés lesz, de jó, mert a pólósok egyszerűen jól néznek ki. És ezt nem én mondom, Benedek Tibor mondta, aki most az UVSE szakmai igazgatója, és egy szülői értekezleten, amikor a gyerekek és fiatalok motivációiról volt szó, több más mellett említette azt félmosollyal a szája szélén, hogy „hát csúnya pólóst én még nem láttam”.

Miután az előző mondatból kiderült, hogy a gyerekeim az UVSE-ban vízilabdáznak, természetesen én is ott gondoltam kipróbálni magam, méghozzá valamelyik utánpótlás csapatban. Majd,

gondoltam, egy nagy ugrással, a felnőtt válogatottal is végigcsinálok egy edzést,

ugyan már, mi van abban, hát pár éve kardoztam is én válogatott vívókkal, arról nem is beszélve, hogy milyen emlékezetes heteket töltöttem a magyar élvonal mára bajnoki címig jutó csapatánál, a Honvédban. Nos, pár óra elég volt rájönnöm, hogy ez oltári tévedés lett volna a részemről.

Amikor Benedekkel megbeszéltem telefonon a mestertervet – mármint az utánpótlásra vonatkozó részét –, azt mondta, keressem Kis Józsefet, ő két korosztályos csapatnak is edzője, aztán vele beszéljem meg a részleteket. A dolog egyszerűnek tűnt, a Széchy uszodában összefutottunk, mondta, hogy az U13-as és az U16-os csapatot edzi, és hogy nyilván a nagyobbakkal akarok edzeni.

„Nyilván”, gondoltam magamban, ami pontosan azt jelentette, hogy valójában persze a kisebbekkel. Végül szerencsésen úgy alakult a dolog, hogy a nagyobbak esti edzésidőpontjai családi okok miatt nem voltak jók, akkor hát jöjjenek a 13 évesek, „azt legalább lazán lenyomom”, gondoltam.

Mintegy tíz percig.

Tudják, mekkora manapság egy 13 éves? Na jó, nem mindegyik, de volt köztünk néhány akkora, hogy csak néztem. Én nem tudom, a talpukra súlyzókat akasztva taposnak-e, vagy hogy csinálják, de őrületesen nagyok tudnak lenni. Ja, a taposás nem azt jelenti, mint a hivatali munkában, hogy másokon átgázolva előnyt szerezni néhány jól sikerült intrikát bevetve a főnöknek, cigizés közben, hanem egy olyan speciális lábmozgás, ami segít a vízen maradni, meg kiemelkedni belőle, akár derékig. Meg nekem abban is segített, hogy egyfelől a gyerekeim röhögjenek rajtam, hogy mit táncolgatok én a vízben, másfelől meg abban, hogy másnap ne tudjak rendesen lábra állni. No de ne gyorsússzunk ennyire előre.

Az edzés bemelegítéssel kezdődik, mi mással is. A focipályán ez az volt, hogy nyújtottunk, esetleg dekázgattunk, komótos karkörzés, ilyenek. (Volt egy mutatvány, labda megállítása a fejen, ezt a cro-magnonit idéző homlokszerkezetemnek köszönhetően tök sokáig tudtam csinálni, de mindegy is.)

Nos, az uszodában ugyanez azt jelenti, hogy a 13 évesek, miután magukhoz tértek abból a sokkból, hogy egy erősen pocakodásnak indult bácsi is úszik velük, két csoportra osztva elkezdik keresztben oda-vissza átúszni a medencét. Négy, hat, nyolc hosszok, gyors, hát, pillangó, mell, néha más a lábtempó, mint a kéz. Én előbb óvatosan a második csoporttal vágtam neki a távnak, majd bölcsen az elsővel. Mert utóbbi esetben, vagyis ha az elsők között indultam, nem megalázóan később értem vissza, mint a második csoportban utoljára beúszók.

Már ha célba értem. Már ha elindultam.

Kis József pókeresekhez méltó faarccal elnézve, amit művelek és hallatlan empátiától vezérelve az első oda-vissza úszásom után – amit nevezzünk nagyon jóindulatúan úszásnak, valójában inkább belső segélysikolyoktól vezérelt, túlélésért folytatott harc volt a gravitációval –, szóval az első táv után azt javasolta, hogy váltsunk 50%-os nyugdíjas kedvezményre, és csak minden második távot ússzam a gyerekekkel. Nem minősített ő engem, nem úgy, mint kislányom edzője, Cerva Dóra – na jó, mondjuk ő masters világcsúcstartó 4x100 mix gyorsváltóban –, aki gyermekeim szerint elég szörnyülködve nézte, amit művelek.

Szörnyülködhettem volna persze én is, azon, hogy mi ez a nyugdíjasozás, de inkább azzal voltam elfoglalva, hogy az egy légköbméteres környezetemben lévő összes oxigénmolekulát besöpörjem az arcomba, kitakarítva onnan a nagyobb mennyiségben benyelt vizet. A következő nem is tudom, mennyi idő – nyilván egy lepörgő életnek tűnt, csak nem lepergett, hanem locsogott, csobogott, hullámzott a lelki szemeim előtt – így telt: úszást imitáltam, kapaszkodtam a medence szélében, levegőért kapkodtam, és főleg fújtattam, meg nyögtem, mint egy öregedő balszélső az első rendes sprint után (szóval úgy a harmincadik percben).

A gyerekek, 12-13 évesek, tehát már bőven ebben az évezredben született kisdiákok, közben, mint mondtam, szelték a habokat, hasították a vizet, csapkodtak végtelen távokat, látszólag alig csökkenő erővel. Én már arra gondoltam, kár, hogy Kis József viccelt azzal, hogy a bemelegítés egy szigetkör lefutása, mert az is könnyebb lehetne ennél. Erről eszembe jutott, hogy

tényleg, vajon mikor ért véget a bemelegítés és mikortól tart az edzésünk, és vajon mikor lesz vége, mert az utolsó erőbedobásokkal fuldoklom már.

És ekkor egyszer csak azt hallom a partról, hogy „még négy hossz gyors [oké, lehet, hogy nem gyors], és aztán vége a bemelegítésnek, és csinálunk valami komolyabbat”.

Lehet, hogy ekkor sírtam egy kicsit a víz alatt.

Szerencsére minden véget ér egyszer, így az úgynevezett bemelegítés is. Hamarosan a helyükre kerültek a kapuk – ebben nagyon lelkesen segédkeztem, miután alig néhány másodperccel lassabban, mint a gyerekek, de ki tudtam mászni a medencéből –, aztán jöttek a labdás gyakorlatok. Na ez az, amiért én pólózni akartam, gondoltam örvendezve. És ez tényleg nem ment annyira megalázóan, mint az úszás.

Közepesnél csak kicsit ügyetlenebbül tudtam eldobni a labdát, ami elég sokszor meglepően közel ment a játékostárshoz, annyira közel, hogy az el tudta kapni, és nem mindig az arcát terítette be vízzel. És én is meglepően sokszor tudtam elkapni a labdát. Jó, persze mondták, hogy ilyenkor a taposás segítségével ki kellene emelkedni, meg ilyenek, de én a kis sikereknek is úgy tudtam örülni, hogy a rajtkő adta a másikat. Szó szerint is, mert a falhoz közel voltam, és a labdáért nyújtózkodások közben olykor nekicsobbantam. Továbbá a folyamatos nyújtózkodások miatt másnap a lapockám alatt egy helyen úgy fájt a hátam, hogy a kezemet se tudtam felemelni, de így legalább nem kellett az egész testemet eluraló izomlázzal foglalkoznom.

Az edzés utolsó szakaszában egy olyan feladat volt, amit a gyerekmeccsek előtti bemelegítésből ismertem már: ketten kapura úsznak, az egyik vezeti a labdát, majd a kapuhoz valamennyire közel érve passzol, a másik pedig lő, általában gólt. És voltam én.

Egyfelől nem volt edzéstársam, de hát ez ilyen, ötven százalék esélyem volt, hogy párosan vagy páratlanul vannak. Párosan voltak, de sebaj,

most megmutathatom, milyen páratlan vagyok, ha lőni kell, gondoltam.

Hahaha.

Egyfelől a labdát vezetve úszni, az alapesetben oké, de egy edzés után, hullafáradtan, már nem annyira. Másfelől az egy összetett, bonyolult mozgás, hogy úszom, aztán meg sem állva – nem mintha őrült tempót diktáltam volna – felemelem a labdát, aztán meglóbálom, és kiemelkedek a vízből, és megfelelően pontosan és erősen eldobom, hogy gól legyen. Gondolom, sejtik, hogy nekem ebből mi nem ment: a pontosság, az erő, a kiemelkedés és a gól (ja, igen, az úszás sem). A kapusuk volt olyan jó fej, hogy valahogy két lövésemet mégis beengedte, így végül elmondhattam, hogy két góllal zártam életem első edzését.

És egyben az utolsót is. Amikor kimásztam a medencéből, és már újra embernek éreztem magam, Kis Józseffel abban maradtunk, hogy az U16-os edzést talán nincs sok értelme kipróbálnom.

Ott egy-egy edzésen úgy 5 kilométert úsztunk, ti most itt csak nagyjából kettőt, de ahogy láttam, ez se ment könnyen

– fogalmazott olyan kedves elnézéssel, mintha a Habony-médiában kellene beszámolni arról, hogy egy államtitkár bedrogozva halálra gázolt egy bölcsődés csoportot a kenőpénzen vett dzsipjével. Erre csak bólogatni lehetett, ehhez legalább levegőt se kellett vennem.

És ahhoz se, hogy belássam, egy felnőtt csapat edzésén kábé a második másodpercben fuga lenne belőlem a medence alján, és akkor még csak nem is kerülnék be a sűrűjébe, mondjuk egy bekk-center pofonosztásba. Így aztán bölcsen elengedtem azt a tervet, hogy a válogatottal (hahahaha) kipróbáljak egy edzést, de még a masters vébére készülő, velem nagyjából egykorú klasszisokkal is nehezen tudnám elképzelni magam egy medencében. (Bár persze ha olthatatlan vágyat éreznek a vízben előadott stand upomra, akkor nem hagyom cserben őket.)

Arra viszont tök jó volt ez az egyetlen alkalom – bár lehetne ez több is, Kis József azt mondta, bármikor, ha gondolom, újra megpróbálhatom, és bizisten, ha tudtam volna mozogni az edzés utáni hat-nyolc napban, meg is próbáltam volna –, hogy belássam:

a vízilabdázás egyáltalán nem olyan könnyed mulatság, amilyennek a strandon labdázgatva elképzeljük,

még akkor sem, ha az ember fiatalkorában egy lány kedvéért képes volt a nevetséges úszástudásával órákon át labdázgatni a Körösök cseppet sem veszélytelen mélységeiben.

Viszont ha szerencsém van, úgy 8-10-12 év múlva lesz ezek közül a fiúk közül legalább egy olimpiai vagy világbajnok lesz. És akkor elmondhatom, amit bő tíz éve, amikor a Honvéd néhány hónappal a Kispesten töltött heteim után kupát nyert: „istenem, ezekkel a srácokkal én együtt edzettem”.

Addig meg maradok annál, hogy hideg sörrel a kezemben szurkolok, és sosem gondolom azt egy-egy gyengébb lövés vagy bénább megoldás után, hogy ezt még én is jobban csináltam volna. Inkább csak azt, hogy talán mégis inkább a műúszást kellett volna megpróbálnom.

Borítókép: Kovács Tamás / MTI.