Trumpnak igaza van: a németek tényleg nagyon rosszak

Ez az írás angol nyelven is elérhető (Trump might be right about the Germans) az Index in English rovatunkban.

Donald Trump háborút hirdetett. És nem a terrorizmus, nem a csaló kínaiak, de még csak nem is a mexikóiak ellen. Hanem pont egy decens európai szövetségest, a németeket sikerült kipécéznie magának. Akiket keményebben szapul, mint a világ legsötétebb diktatúráit vagy akár saját belpolitikai ellenfeleit.

Nemrég például Brüsszelben azzal rúgta rá az ajtót a mit sem sejtő európai politikusokra, hogy elkezdte szajkózni: a németek nagyon rosszak, mert túl sok autót exportálnak Amerikába, de ennek véget vet. (Az Amerikában eladott német autók nagy többségét egyébként helyben gyártják, nem exportálják, és ugyanez a helyzet a japánokkal.)

Ám hiába van szó egy két lábon járó közgazdasági katasztrófáról, a helyzet mégiscsak az, hogy Trumpnak alapvetően igaza van.

Ami pedig Európában és a külvilágban munkanélküliséget, ipari sorvadást és eladósodást szül. Arról nem is beszélve, hogy fenntarthatatlan, és Németország jövőjére nézve is komoly veszélyeket tartogat.

A gond csak az, hogy a németek eközben nagyon büszkék magukra, és eszük ágában sincs belátni, hogy nem teljesen oké, amit csinálnak. Ebből pedig így nem lesz német vezető szerep Európában, meg sehol máshol. Vagy ha igen, az elég fájdalmas lesz.

Komolyan azt írja az Index, hogy Trumpnak igaza van?!

Trump tehát egyáltalán nem beszél hülyeséget, amikor azt hajtogatja, hogy a németek túl sokat exportálnak. Valójában ezt mind teljesen fősodorbeli, mind jobbos, mind balos, mind amerikai, mind európai, sőt az utóbbi időben már német közgazdászok is elmondták jó néhányszor. Ahogy az Obama-kormány, a Nemzetközi Valutaalap vagy az Európai Bizottság is, bár nyilván Trumpnál egy fokkal kimunkáltabb formában. (Trumpnak és tanácsadóinak egyébként az említett brüsszeli tárgyalásról kiszivárgott részletek alapján fogalmuk sincs arról, hogyan működik az EU és a nemzetközi kereskedelem, szóval ez vélhetően a vak tyúk is talál szemet esete.)

A dolog nyitja a német kereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg. A folyó fizetési mérleg az áruk és szolgáltatások kereskedelmi mérlege mellett a nettó külföldi jövedelmeket, elsősorban befektetések vagy hitelek hozamait tartalmazza. Ez a mutató röviden azt jelzi, hogy egy ország egy adott évben közvetlenül mennyi pénzt szerzett (vagy vesztett) nemzetközi gazdasági kapcsolatainak köszönhetően.

Na, hát ebben a németek elég jók. Olyannyira, hogy a 80 milliós Németországról elmondható: a folyó fizetési mérleg többlete nagyobb, mint a világ legfélelmetesebb exportnagyhatalmának kikiáltott Kína azonos mutatója.

Miközben a német gazdaság méretét tekintve a kínai harmadát teszi ki. Így tehát még nagyobb a különbség, ha a gazdaság méretéhez viszonyítunk.

Erre persze a németek általában azt mondják, hogy hát az már a külvilág baja, hogy ők a maguk kis európai jóléti államában jobb autókat, buszokat, repülőket, vonatokat, szélerőműveket, ipari gépeket, vegyipari termékeket, gyógyszereket, egészségügyi eszközöket, precíziós műszereket stb. tudnak gyártani, mint bárki más, nehogy már emiatt szégyenkezniük kelljen. Meg hát eleve, ha nem lenne jó, nem vennék. Úgyhogy nem siránkozni kell, hanem jobbat csinálni.

Nem csalnak, de mégis

A németek azonban könnyen megfeledkeznek arról, hogy nem csak zsenialitásuknak köszönhetik exportnagyhatalmiságukat. Normális esetben ha egy ország olyan brutális fizetésimérleg-többletet halmoz fel, mint Németország, akkor a valutája erősödni fog, ami miatt az exportjának árversenyképessége csökken. Tehát ha lenne még német márka, akkor a német exportsikerek miatt a márka árfolyama felmenne más valutákhoz, mondjuk a forinthoz képest. Ami azt jelentené, hogy forintban kifejezve drágább lenne az Audi. Ami pedig azt jelentené, hogy még a mostaninál is kevesebb Audit vennének a magyarok. Ami miatt visszaesne a német export.

Viszont ma már nincs német márka, hanem euró van, az eurózóna egésze pedig relatíve jóval gyengébb exportteljesítményt nyújt, mint a német gazdaság. Jellemző, hogy Németország 2016-ban az EU GDP-jének 21, az EU blokkon kívüli exportjának 29 százalékát adta, azaz bőven erőn felül exportál. Az euró tehát a többi eurózónás ország ilyen-olyan gondjai miatt gyengébb, mint mondjuk a német márka lenne. Amin a németek hatalmasat kaszálnak, hiszen kvázi alulértékelt valuta mellett tudnak exportálni. Ami javítja a német áruk árversenyképességét. Azaz az Audi így olcsóbb tud lenni külföldön, mint a nemzetközi gazdasági folyamatok alapján lennie kellene.

Ezért szokta verni az asztalt Donald Trump, csalóknak és árfolyam-manipulátoroknak nevezve a németeket. Bár

Ez azonban nemcsak az Egyesült Államoknak fáj, elsősorban inkább az eurózóna többi, gyengébb állama szívja meg. Hiszen ők saját valuta és önálló kereskedelmi politika (ez uniós hatáskör) híján még annyira sem tudnak védekezni a német export ellen, mint az amerikaiak. Visszatérő eleme az euróválsággal kapcsolatos elemzéseknek, hogy a fő ok nem (vagy nem kizárólag) a déli államok gazdasági gyengesége és államháztartási rendetlensége, hanem egész egyszerűen az volt, hogy a németek az eurót kihasználva el tudták árasztani az EU-t a saját termékeikkel.

Miközben pedig a németek brutális kereskedelmi többletet csináltak a többi uniós tagállammal, azok a folyamatos kereskedelmi hiányt csak hitelből tudták fedezni. Hiszen ha mindenki külföldit vesz, akkor a pénz szükségszerűen kiáramlik az országból. A kimenő pénzt pedig valahogy pótolni kell, ez esetben hitelből.

Más szóval Németország az eurón belüli erőfölényének köszönhetően ha önkénytelenül is, de elsorvasztotta és adósságcsapdába taszította a többi eurózónás országot. Amely adósságcsapdát egyébként a német bankok végig nagyon szívesen hitelezték a német megtakarításokból. Amikor pedig azok becsődöltek, akkor segítség helyett megszorításokat kaptak a németektől, ami pont hogy nem oldott meg semmit. 

Túl takarékosak

A másik, hasonlóan komoly probléma, hogy a németek a rengeteg pénzzel, amit az exporton megkeresnek, nem csinálnak semmit. Pontosabban megtakarítják, és nem költik el. A német fogyasztás stabilan gyenge, az emberek a lehetőségekhez képest keveset keresnek, és abból is inkább félretesznek, mint hogy költekezzenek.

Eközben a német állam nemcsak papol a takarékosságról, hanem maga is példás önmegtartóztatást tanúsít. Az utóbbi három évben pluszos volt a német büdzsé, de az azt megelőző kettőben is nagyjából egálban voltak. Egyedül a válság két legmélyebb évében, 2009-ben és 2010-ben eresztették el kicsit a gyeplőt. 2017 elejére mind a német folyó fizetési mérleg, mind az államháztartás hónapról hónapra rekordtöbbletet produkál. 

Amire persze megint mondhatják a németek, hogy ha mások is ilyen takarékosak lennének, akkor nem itt tartanának. Ennek a kulturális és morális hátterén persze sokat lehet vitatkozni, viszont azért a valóságban ennél bonyolultabb a helyzet. 

A német export dübörgésének másik fő oka, hogy a német bérek alacsonyak. Ez persze nagyon furcsán hangozhat az átlag magyarországi munkavállalónak, de mégiscsak az a helyzet, hogy a német termelékenység 1995 óta, azaz több mint két évtizede gyorsabban nő, mint a bérszínvonal. Más szóval a német melós a munkájának egyre kisebb részét kapja meg, és egyre nagyobb rész landol a cégek zsebében. Ez abból a szempontból persze jó, hogy a cégek így képesek befektetni és fenntartani piaci előnyüket; viszont a társadalom anyagi helyzetére nézve nem annyira rózsás.

Persze nem volt ez mindig így, és a bérek elfojtása egyáltalán nem véletlen. Bár a német gazdaság történetét manapság divatos lett a második világháborútól napjainkig tartó nagy menetelésként leírni, valójában az 1990-es években elég nagy gondok voltak Németországban, és az ipar messze nem dübörgött. Amit végül a 2003-as, úgynevezett Hartz-reformok változtattak meg: ebben a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek

és a jóléti és szociális juttatásokat. Más értékelések szerint az is nagyban hozzájárult a bérszínvonal-növekedés lassításához, hogy az utóbbi időben jelentősen csökkent a szakszervezetek befolyása a bértárgyalásokra.

Az alacsony bérnövekedés mindenesetre megfojtotta a másik olyan gazdasági mechanizmust, amely képes valamelyest kiegyensúlyozni a nemzetközi kereskedelmi egyensúlytalanságokat. Ha ugyanis egy ország rettentő sokat exportál, és ezen meggazdagodik, akkor jellemzően a béreknek is növekedniük kellene. Ami növeli a termelési költségeket, megdrágítja és kevésbé vonzóvá teszi az áruikat külföldön. A németek viszont a bérnövekedést erővel elnyomták. A bérnövekedés egyik legfőbb kikényszerítője, az infláció pedig az eurózóna kálváriája és a gyenge belső fogyasztás miatt nem nagyon indult be az utóbbi években, hiába verte fel a pénz a német gazdaságot.

Herr Günther, vásárolni kéne!

A megállapodás egyik eredménye az volt, hogy a szociáldemokraták azóta sem tudtak talpra állni, akkora politikai pofont kaptak a Hartz-reform miatt. A másik hozadék meg az lett, hogy a német árversenyképesség valóban jelentős növekedésnek indul a bérezés terén kevésbé önmegtartóztató riválisokkal szemben. Ez kellett ahhoz, hogy a németek dominánssá tudjanak válni az eurózónán belül.

Ma viszont az a helyzet, hogy ez a német erőfölény szétszakítja az eurózónát, és az egész világgazdaságot destabilizálja. Miközben a németek a relatíve olcsó eurónak és a relatíve alacsony béreknek köszönhetően elárasztják az európai és a világpiacot a termékeikkel, a német export máshol munkahelyeket számol fel és krónikus kereskedelmi deficitet termel. Beszédes adat, hogy 

A kézenfekvő megoldás az lenne, ha a németek elkezdenének fogyasztani. Ha a németek több olasz, görög és portugál terméket vásárolnának az olaszoknak, görögöknek és portugáloknak eladott termékeik árából, akkor nem lenne gond. Ez azonban nem ilyen egyszerű, és ennek csak az egyik oka, hogy az olaszok, görögök és portugálok azért tényleg nem gyártanak olyan jó termékeket, mint a németek.

A németek válságreceptje ugyanis nagyjából az, hogy legyen mindenki Németország: takarékoskodjon, tegye rugalmasabbá a munkaerőpiacot, csináljon olyan strukturális reformokat, amelyek megágyaznak a gazdasági fellendülésnek. Ezzel csak két probléma van, már azon túl, hogy politikailag nem nagyon sikerült keresztülverni az utóbbi hét évben. 

1. Az egyik, hogy a strukturális reformok csak a fellendülés egyik oszlopát képesek adni. Hiába gyártanának a görögök holnaptól a reformoknak köszönhetően világszínvonalú dolgokat, ha a németek továbbra sem vásárolnak, nem lesz kinek eladni. Ezért is különösen káros a német megszorításpolitika: a görögökre és a többiekre természetesen bőven ráfér egy nagy adag reform, ám amikor a németek rájuk kényszerítették a megszorításokat, végső soron kinyírták a gazdaság utolsó támaszát, a fogyasztást. Miközben ők maguk nem voltak hajlandóak egy kis pluszfogyasztással megpörgetni az európai gazdaságot. Fogyasztás nélkül meg rohadt nehéz növekedni.
2. A másik gond, hogy rendszerszinten ez egész egyszerűen nem működik, hiszen ha mindenki takarékoskodik és senki sem vásárol, akkor kinek adják el a sok exportot? Ha bejönne, amit Németország akar, akkor Európa lenne a világgazdaság nagy Németországa (bizonyos szempontból már most is az), amely csak exportál, és ezzel elsorvaszt másokat. Ezért mindenki más elkezdené még jobban utálni Európát. Arról nem is beszélve, hogy egy Trump-kormánnyal és egy, a mai napig az exporton hízó Kínával megspékelve ez teljes katasztrófához vezetne a világgazdaságban.

Veszélyes

Viszont hiába kérleli őket közgazdászok hada évek óta, a németek nem nagyon akarnak és tudnak vásárolni.

1. Az egyik fő ok természetesen az, hogy ha relatíve alacsonyak a bérek, akkor olyan nagyon nincs is miből. De ez még mindig a kisebbik baj.
2. A nagyobbik baj, hogy a németek amúgy sem akarnak nagyon költekezni, részben kulturális okokból, részben pedig a társadalom elöregedése miatt. Az öregedő emberek ugyanis hajlamosak inkább az időskorra félretenni, amúgy nagyon előrelátó módon. Ezzel viszont óhatatlanul is visszafogják a gazdaságot. 
3. A harmadik, legnagyobb baj, hogy a német állam aztán végképp nem akar költeni. Pedig bőven költhetne, hiszen nagyjából ingyen kap pénzt a piacokról. Ebben az utóbbi időben azért volt egy kis elmozdulás, a menekültválság óta ugyanis az állam kénytelen relatíve sok pluszpénzt kiadni az ellátásukra és integrálásukra. Ami a GDP-n is rögtön meglátszik: a német növekedés majdnem felét a plusz állami kiadások adták.

Apropó, növekedés! Amint a fenti példa is mutatja, exportsikerek ide vagy oda, a német gazdaság teljesítménye messze nem olyan acélos, mint amilyennek általában láttatják. Aminek egyébként az egyik fő oka (és akkor körbe is értünk), hogy mivel nem nagyon van belső kereslet, rendkívül exportfüggők. Ezzel a gazdasági modellel egyrészt azért nem lehet a végtelenségig növekedni, mert a világkereskedelem az utóbbi időben eléggé döglődik, és a Németország által is hajtott globális egyenlőtlenségek csak újabb szögek a szabadkereskedelem koporsójában.

Másrészt ezzel a stratégiával Németország nagyon erősen ki van téve a világgazdaságban fújó keleti (és minden más irányú) szeleknek. Amelyek az utóbbi években azért nem voltak nagyon erősek: a német GDP-növekedés például elmaradt a jellemzően fejlett országokat tömörítő OECD átlagától, de az amerikaitól és a brittől is. Ha pedig Trump valóban megpróbál odacsapni Németországnak, vagy esetleg a kínaiakkal lesz valami gikszer, akkor elég gyorsan hatalmas károk érhetik a német gazdaságot. Ez pedig egyebek mellett a németek európai és világpolitikai szerepét is aláássa. Hiszen

Merkel hiába akar ellentartani Trumpnak, amíg az Egyesült Államok Németország messze legnagyobb exportpiaca, tárgyalási pozíciója nem valami jó Washingtonnal szemben. Így pedig nehéz lesz Európának a saját lábára állnia, hiába szeretné Merkel. Hiszen ha kívülről kereskedelmileg sebezhető, belül pedig romba dönti saját partnereit, akkor nehezen lesz akár regionális hatalom Berlin, világhatalmiságról nem is beszélve.

Nem fenntartható

Hasonló problémát jelent a jövőre nézve, hogy a német gazdaság szerkezete nem igazán a 21. századot tükrözi, így a kilátásai is csak mérsékelten rózsásak. Ami alatt azt kell érteni, hogy:

1. Egyrészt nagyon jelentős a kisebb, jellemzően családi tulajdonú cégek szerepe a gazdaságban. Ez egyfelől nagy büszkeség a németek számára, és papíron nagyon jól hangzik. Azonban a kisebb cégek kisebb befektetésre és kisebb méretgazdaságosságra képesek, más szóval nem tudnak olyan hatékonyak és innovatívak lenni, mint a nagyobbak. 
2. Másrészt a német gazdaságban kiemelkedő az ipar mind közvetlen, mind közvetett szerepe. Az ipar viszont relatíve rosszabb minőségű és bérezésű állásokat teremt, mint a szolgáltatási szektor. Másfelől manapság az ipari munkahelyek vannak a legnagyobb veszélyben, részben a robotok, részben a feltörekvő ázsiai cégek által. Egy közelmúltbeli német elemzés szerint például a németeknek van a legnagyobb félnivalójuk a kínai cégek feljövésétől, utóbbiak ugyanis egy-két évtizeden belül a fél német ipart kiirthatják.

Tehát perspektívába helyezve a német sikersztori sem annyira átütő, mint amilyennek távolról tűnik. Ami pedig egészen biztos, hogy hosszabb távon nem fenntartható. Ugyanis nemcsak a fogyasztás szintje túl alacsony, hanem a befektetéseké is, azaz a pénz tényleg csak a malacperselybe megy, meg esetleg a görög hitelekre. Viszont fogyasztás és befektetések nélkül elég nehéz növekedni és innoválni. 

De ez még odébb van. Egyelőre azért minden rózsás a németek számára.

• Trump (még) nem csapott oda,
• a kínaiak habzsolják a német termékeket,
• a munkanélküliség a nulla felé közelít,
• a családi ipari cégek köszönik, jól vannak,
• a kínai cégek jönnek ugyan, de még nem annyira vészesen.

Az utóbbi negyedév elég jól sikerült az egész eurózónának is, tehát a többiek is kezdenek magukra találni. A németek pedig úgy tűnik, talán lazítanak egy kicsit az államháztartási fegyelmen, hiszen a menekültválság miatt kénytelen erre. 

Mehet a szőnyeg alá

Azonban ezek az átmeneti enyhítő tényezők igazából csak a szőnyeg alá söprik a problémát. A németek ugyanis egész egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy baj, ha túl erős az exportiparuk, és ezzel egy időben pluszos a költségvetésük.

Bár a szociáldemokraták az utóbbi időben nyitottabbak a közköltekezés felpörgetésére és általában véve az Európa fölötti német fiskális szigor lazítására, Angela Merkel megszorításpárti Kereszténydemokrata Uniója a jelek szerint simán megnyeri a szeptemberi választást. Ha így lesz, azzal bármiféle fellendülés vagy átmeneti, vagy a lehetségesnél jóval enyhébb lesz. Úgyhogy ebből a szempontból legfeljebb arra lehet számítani, hogy az új francia elnök, Emannuel Macron meggyőzi Merkelt saját tervéről, ami egy közös európai befektetési programmal lendítené fel a gyengélkedő gazdaságokat. 

Másfelől amíg a németek nem hajlandók változtatni, nem igazán világos, hogy akarnak Európa vezető országa lenni. A nemzetközi politikai gazdaságtan egyik alapvetése ugyanis az, hogy a vezető, a szabályokat meghatározó és a nemzetközi rendszert működtető országoknak (hegemónoknak) jellemzően piacot és védelmet kell nyújtaniuk a többieknek, mert csak így teremthetnek stabilitást a nemzetközi kapcsolatokban. Így építette újjá az Egyesült Államok Európát és Japánt a második világháború után. A németek viszont ebből a kettőből az egyiket sem képesek vagy hajlandóak megteremteni ahhoz, hogy most ők építsék újjá Európát, hiába hangoztatja ezt Merkel. 

Az Európai Unió persze egy jóval bonyolultabb jószág egy „átlagos” nemzetközi rendszernél, és eleve nem egy kifejezetten hegemóniabarát felépítményről van szó. Jelenleg azonban ettől függetlenül az a helyzet, hogy a németek többet tesznek a rombolásáért, mint építéséért, még ha nem is ez a szándékuk.