A Kodak véletlenül jött rá a világ legféltettebb katonai titkára
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
1945. júliusában az Egyesült Államok végrehajtotta az első nukleáris fegyver tesztjét Új-Mexikóban, és ezt jó ideig sikerült is titokban tartani: a próbarobbantásról végül csak a Nagaszakira ledobott bomba robbanása után értesítették a lakosságot. A fotográfiákra szakosodott Kodak cég viszont már jóval korábban tudott az egészről, igaz, véletlenül jött rá, mit is robbantottak Új-Mexikóban.
A Kodak központja Új-Mexikótól több mint 2000 kilométerrel észak-keletre volt a New York állambeli Rochesterben, ahova rengeteg panasz futott be abban a júliusban. A vásárlók azt nehezményezték, hogy a cégtől vásárolt röntgenfilmjeiken fekete foltok vannak, vagy teljesen homályosak az előhívás után.
A Kodaknak volt akkoriban az ország legjobb szakértői csapata kutatások terén, ebből a teamből egy Julian H. Webb nevű fizikust állítottak rá arra, hogy járjon a végére a tömeges panaszoknak. Webbet hamarosan olyan, Kodak által tulajdonolt gyárakhoz vezette a nyomozása, amelyekben a filmek csomagolását gyártották. Mivel a röntgenfilmek érzékenyek, ezért a cég bevásárolt gyárakból, hogy a csomagolások gyártási folyamatára is oda tudjanak figyelni.
Elsőként egy Indiana állambeli, Wabash folyó menti gyárban talált olyan csomagolóelemeket, melyek szennyeződtek.
EZEK A LEMEZEK FÁBÓL VAGY SZALMÁBÓL KÉSZÜLTEK, HOGY ELVÁLASSZÁK A FILMEKET A DOBOZBAN. AZ EBBŐL A GYÁRBÓL KIKERÜLŐ LEMEZEKEN JELENTŐS BÉTA-SUGÁRZÁST MÉRTEK, DE SZINTE SEMMI ALFA-SUGÁRZÁST.
A kettő között lényeges különbség, hogy az alfa-részecskék könnyen elnyelődnek, ezért a sugárzás nem képes áthatolni a papíron, így általában nem is veszélyes. A béta-sugárzás viszont kívülről is ártalmas lehet, mert a papíron és az emberi bőrön is képes áthatolni, és közben roncsolja a szöveteket.
De ezzel még nem oldódott meg a dolog. A fotográfiai bizonyítékok alapján Webb meg tudta becsülni, hogy a lemezeken elváltozást okozó ismeretlen, mesterséges radioaktív anyag felezési ideje nagyjából 30 nap lehetett. Ez egybevágott azzal, hogy később az ismeretlen anyagot a cérium 141-es számú izotópjaként azonosította, amelynek a felezési ideje bő 32 nap.
A cérium-141 az atombombában végbemenő maghasadás egyik legnagyobb mennyiségben keletkező mellékterméke.
MIvel a lemezek gyártásához felhasznált szalmát a feldolgozása előtt a cérium-141 felezési idejénél jóval hosszabb ideig tárolják, Webb könnyen ki tudta zárni, hogy maga az alapanyag szennyeződött volna a radioaktív anyaggal.
Nem az indianai volt az egyetlen fura eset, ugyanis Webb nem sokkal később értesült, hogy az iowai Tamában is hasonlókat tapasztaltak a lemezekkel kapcsolatban. Bár 600 kilométerrel arrébb volt ez a gyár, mégis kísértetiesen hasonlított a két eset, ráadásul mindkét helyszín folyóparton volt. Itt kezdett gyanússá válni a dolog, és végül arra jutott, hogy a radioaktív szennyeződés a folyóvíz révén kerülhetett be a csomagolásba.
Az nem tiszta, hogy Webb honnan tudott, ha tudott egyáltalán az új-mexikói robbantásról, mindenesetre jelentésében, amit 1949-ben tettek közzé, ez állt: "A legvalószínűbb magyarázat, hogy a radioaktív szennyeződést a szél szállította tovább az 1945. július 16-án Új-Mexikóban történt nukleáris detonációtól".
Arra persze a Manhattan-projekt vezetői is rájöttek, hogy ez gondot okozhat, ezért az egyik vezető szakértőjük azt javasolta, hogy a későbbi tesztrobbantásokat lakott területektől legalább 200 kilométerre végezzék el.
A nagy kérdés inkább az volt több évtizedes történelmi viszonylatból, hogy a Kodak nem tette volna-e jobban, ha nyilvánosságra hozza az információt, ami a birtokába jutott. Ezzel persze a Manhattan-projekt is veszélybe került volna, és talán az egész második világháború más véget ér. A történet azonban nem ért véget a negyvenes években, pláne, hogy a tesztelések folytatódtak, és amikor 1951 januárjában Nevadában volt tesztrobbantás, akkor a Kodak rochesteri központja ismét lebuktatta azt. Akkor a nemzeti atomenergia hivatalnál és a fényképezőgép-gyártók szövetségénél is bejelentést tettek.
Az atomenergia bizottság megpróbálta lerázni a céget, erre ők perrel fenyegettek, aminek meglett az eredménye, ugyanis innentől a film- és fényképipar részletes jelentést kapott a robbantások helyszínéről, a várható időjárásról és sugárzásról. Ez olyan információ volt, ami akkoriban nem állt a nyilvánosság rendelkezésére, és ez abból a szempontból is durva, hogy becslések szerint az 1951-58 között végrehajtott robbantások 10-75 ezer rákos megbetegedést okozhattak.
Felhasznált források: Popular Mechanics, Imaging Resource, New York Times
Rovataink a Facebookon