Vlagyimir Mihajlovics Komarov, negyvenéves moszkvai férfi, a légierő kiváló tesztpilótája, tehetséges űrhajózási mérnök, tapasztalt kozmonauta, a Szovjetunió aranycsillagos hőse. 1967. április 24-én kora reggel már csak egy kupac elszenesedett hús az első Szojuz űrhajó füstölgő roncsai közt. Két nappal később a Szovjetunió kétszeres hőse.

Alig három hónappal az Apollo–1 három amerikai asztronautájának tűzhalála után a hasonlóképp erőltetett menetet diktáló szovjet űrprogram is megkövetelte az első űrhajóséletet, egyben megszerezve az „első, űrrepülés közben elhunyt űrhajós” dicstelen címet. Vlagyimir Komarov egyike volt annak a csapat szovjet fiatalnak, akiket 1960-ban választottak ki, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének kiképzett kozmonautáiként győzelemre vezessék hazájukat a Holdra lépésért folyó űrversenyben. Az ötven évvel ezelőtt történt tragédiával azonban nemcsak egy kivételes űrhajóskarrier ért drámai véget, de az ebbe a győzelembe vetett hit is a mélybe zuhant vele.

Komarov 1927-ben született Moszkvában munkáscsaládba. Már iskolai tanulmányai elején kitűnt matematikai tehetségével, a repülés iránti érdeklődésével, aminek egyenes következményeként 1942-ben, már a II. világháború alatt felvették a légierő moszkvai iskolájába. Nem sokkal később a 15 éves fiú elvesztette apját a megszálló németek elleni harcokban. A repülős iskolát 1945-ben dicsérettel fejezte be, bevetésre azonban végül nem küldték, mivel a harcok addigra véget értek.

1946-ban felsőfokú pilótatanulmányokba kezdett, aminek végén 1949-ben a szovjet légierő hadnagyaként végzett az akadémián. 1954-ig szolgált a légierő vadászpilótájaként, ami után mérnöki képzésben vett részt, 1959-ben meg is szerezte a tudományos fokozatot, és egyúttal tesztpilóta vált belőle a cskalovszkiji Központi Tudományos Kutatóintézetben. A kivételes tehetségű pilótát 1959 szeptemberében kapitánnyá léptették elő, és meghívták a szovjet űrprogram első űrhajósainak válogatására – háromezer pilótatársával együtt. A többkörös szűrés végén Komarov huszadmagával lett tagja a légierő űrkorszakot nyitó élcsapatának.

A Voszhod–1 hősei

Bár tehetsége, intelligenciája kiemelkedő volt, az első hat úttörő szovjet űrhajós közé mégsem válogatták be az ekkor 32 éves Komarovot, a kezdeti szigorú életkori és testalkati korlátozások miatt. Bár barátja, a nála fiatalabb és filigránabb Jurij Gagarin lett a szovjet űrkutatás ikonja, a mérnök Komarov fontos szerepet töltött be az űrhajósok kiképzőközpontjában: részt vett a Vosztok és Voszhod űrhajók tervezésében, a kozmonauták kiképzésében, felkészülésük kiértékelésében, és végül ki is nevezték az első többemberes űrrepülés, a Voszhod–1 küldetés parancsnokának.

Az időközben megnősülő és kétgyerekes apává váló Komarov űrhajós álmait kétszer is fenyegette orvosi kizáró ok. Először egy kisebb műtét miatt került kórházba, ami miatt meg kellett szakítania kiképzését, de szervezete gyors gyógyulásának köszönhetően folytathatta a felkészülést. Másodjára már nagy szükség volt rábeszélőképességére, hogy meggyőzze az űrprogram orvosi és katonai illetékeseit: az elektrokardiográffal felfedezett kisebb szívritmuszavara nem lesz befolyással űrhajós készségeire. (Hasonló okból nem engedték sokáig repülni a NASA illetékesei Deke Slaytont, aki pedig egyike volt a Mercury-program első hét amerikai űrhajósának.)

Komarov végül Borisz Jegorov és Konsztantin Feoktyisztov társaságában repült először az űrbe a Voszhod–1 fedélzetén. Az első osztályú pilóta két repülésben járatlan civil társat kapott az útra: Jegorov orvosként, Feoktyisztov fedélzeti mérnökként vett részt a világ első többemberes űrrepülésén. Az alig több mint egynapos repülés során többféle feladatot is végrehajtottak, de mai szemmel nézve a legkockázatosabb része a küldetésnek az volt, hogy az űrhajósok semmiféle űrruhát nem viseltek.

Az űrversenyben elsőségeket hajszoló szovjet vezetés – élén Hruscsovval – ugyanis elvárta, hogy minden téren lenyomják a Gemini-programban két embert űrbe küldeni tervező amerikaiakat. Így lett rögtön háromemberes a Voszhod–1, és hogy a súlykorlátozás ne okozzon gondot, gyakorlatilag minden alapvető biztonsági felszerelést eltávolítottak az e célra átalakított Vosztok űrhajóból: lemondtak a vészhelyzeti mentőrakétáról és a szkafanderekről is, azaz a három űrhajós pamut kezeslábasban és bőr pilótasapkában ült be a három ember számára így is roppant szűkös űrhajóba, ami, ha a startnál gond lett volna, azonnal koporsójukká is vált volna. Túlélték, mindhármójukat kitüntették a Szovjetunió Hőse érdemrenddel. Az űrverseny hajszájában félredobott biztonsági elvek ekkor még nem érték el a kritikus tömeget.

A Szojuz–1 hősei

A végső cél a Szovjetunió számára is az lett volna, hogy embert küldjenek a Holdra. Az ehhez vezető út egyik köve a hosszú űrutazásra alkalmas új űrhajó, a Szojuz tesztelése volt. A terv szerint először a Szojuz–1-et indították volna, majd másnap egy másikat, két további űrhajóssal a fedélzetén. A két űrhajó az űrben találkozott volna, a dokkolás után az űrhajósok meglátogatták volna egymást. Az eseményt a szovjet forradalom 50. évfordulójára időzítették, amelyhez Leonyid Brezsnyev, a Szovjetunió akkori vezetője határozottan ragaszkodott.

Komarov, Jurij Gagarin és Alekszej Leonov, az első űrsétát tevő kozmonauta lett kijelölve a Szojuz-program vezető űrhajósainak. A három tapasztalt űrhajós azonban hiába jelezte többször is aggályait az erőltetett tempóban készülő Szojuz űrhajó tervezési hiányosságait illetően, hiába kérték a kijelölt start elhalasztását. A Szojuz–1 műszaki hibáit soroló lista 230 tételből állt, de erről senki nem merte értesíteni Brezsnyevet. Gagarin összeállított egy tízoldalas dokumentumot a Szojuz–1 hibáiról, és átadta egy KGB-s ismerősének, de ez sem hozott eredményt: aki a dokumentumot olvasta, azt kirúgták vagy lefokozták.

Komarovot kijelölték a Szojuz–1 parancsnokának, a propaganda-szempontból értékesebb Gagarin lett a tartalékpilóta. Mindketten tudták, hogy a Szojuz messze nem biztonságos. Komarov barátainak elmondta, hogy szinte biztos benne: valószínűleg nem fog élve visszatérni, de tudta azt is, ha ő visszalép, akkor barátját, Gagarint ültetik a potenciálisan halálos pilótaszékbe. 1967. április 23-án, nem sokkal éjfél után elstartolt a Szojuz rakéta Komarovval a fedélzetén, aki ezzel az első szovjet űrhajóssá vált, aki másodjára is repülhetett. Start előtt azt kérte, hogy temetése nyitott koporsós legyen, hogy lássa az ország vezetése, mit tettek vele.

A 26 órás űrrepülés eleve rosszul indult és a dolgok fikarcniyt sem javultak később. Még mielőtt a tervezett Föld körüli pályára állhatott volna az űrhajó, a bal oldali napelempanel nem nyílt ki, így nem kaptak elegendő elektromos áramot a Szojuz műszerei. A nagyfrekvenciás rádió sem működött, Komarovnak nem volt megbízható kapcsolata a földi irányítással.

Az egyedül keringő űrhajós öt órán át próbálta olyan irányba fordítani a Szojuzt, hogy a meglévő napelemtábla a nap felé forduljon, de nem járt sikerrel. Helyzetéről a földi irányítás nem kapott értékelhető információt, a 13. és 15. megtett kör között teljesen el is vesztették a kapcsolatot Komarovval. Az irányítók törölték a második Szojuz startját, és a küldetés félbeszakítása mellett dönötttek.  Ekkor már odalent is tudták, hogy Komarov nem élheti túl a küldetést. 15. és 17. kör között utasították az űrhajóst, hogy próbálja a kis tolóerejű orientációs hajtóművekkel irányítani az űrhajót, és kezdje meg a visszatérést. Az ionhajtómű azonban felmondta a szolgálatot. Mindezek ellenére Komarovnak sikerült kézi irányítással megkezdeni a visszatérést, és a fékezőrakéta segítségével a 19. föld körüli kör során belépett a Szojuzzal a légkörbe. A jószerével irányíthatatlan űrhajót hiába próbálta visszavezetni a Földre a remek pilóta, a Szojuz végképp cserben hagyta. A fékezőernyő kinyílása után a fő ejtőernyő nem nyílt ki, a tartalék ejtőernyő pedig összegabalyodott a fékezőernyővel. Az űrhajó fékezés nélkül vágódott a talajba körülbelül 140 km/órás sebességgel Karabutaktól 3 kilométerre nyugatra, Orenburg tartományban. A meteoritszerű becsapódás következtében az űrkapszula landolórakétái – amik a puha leszállás érdekében a földet érés pillanatában léptek volna működésbe – felrobbantak, és mindent elborítottak a lángok.

Történészek vitatják ugyan a hitelességét, de létezik egy rádiófelvétel, amit állítólag egy törökországi amerikai lehallgatóállomás rögzített, és amin Komarov elkeseredett és dühös rádióadása hallható a zuhanás közben. A felvételen hallható, ahogy az űrhajós a kabinban érezhető forróságról jelent, majd kiabálva átkozza gyilkosait, akik a szörnyű tákolmányba ültették.

Komarov elszenesedett maradványait a pilótaülésbe szíjazva találták meg a teljesen összetört Szojuz roncsai közt. A halottkémek jelentése szerint az űrhajós a becsapódáskor lelte halálát. Holttestét kívánságának megfelelően nyitott koporsós ravatalra helyezték, majd két nappal a baleset után a Kreml falába temették. Komarov megkapta másodjára is a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A szovjet űrprogram megtorpant, másfél évig nem is indult emberes küldetés az űrbe, a holdra szállásért folyó versenyt az Egyesült Államok nyerte. Komarov a kíméletlen szovjet űrhajsza első űrhajós halottjaként egy embertelen korszak jelképe lett.

A cikk megjelenése után nem sokkal kaptunk egy archív képet Pécsről, a fenti Tot-szoborról, amit örömmel teszünk így utólag közzé: