Angelina Jolie nyitottságával fordulni a másság felé

A monostor gyermekei (magyar-holland-bhutáni)

A monostor gyermekei Gyembo és húga, Tashi, akik egy kis bhutáni faluban élnek. Az apjuk a helyi buddhista monostor őre, ez az a feladat, ami a családban apáról fiúra száll. Éppen ez Gyembo baja, hiszen őt egyáltalán nem vonzza a vallásos élet, nem akar szerzetes lenni, nem akarja átvenni apja feladatát. Húga, Tashi talán még nehezebb helyzetben van. Ahogy nő, úgy jön rá egyre inkább, hogy bár női testbe született, valójában fiúnak érzi magát. A tesók között rendkívül szoros, mély, bizalmi viszony van, így mindketten tudnak a másik őrlődéseiről. Osztoznak a hobbijukban, mindketten imádják a focit, a Facebookot és a szép lányokat. És osztoznak abban is, hogy más utat választanának, mint apjuk kijelöl nekik.

De hiba lenne azt hinni, hogy A monostor gyermekei két elnyomott tini küzdelméről szól. Ebben a családban nemcsak a testvérek szeretik egymást nagyon. Az apjuk, bár nem érti teljesen a gyerekeit, jól ismeri, és nagyon szereti őket.

Ebben a családban nincsenek elhallgatások, sértődések, ki nem mondott problémák. De attól még, hogy ez így van, egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy alakul, ahogy Gyembóék szeretnék. Egyértelmű happy enddel nem, de néhány remek ember portréjával szolgál a magyar-bhutáni film. (matalin)

vetítik: január 23. 19 óra,  január 24. 13.30, január 25. 14.30

La Chana - A flamenco királynője (spanyol-izlandi-amerikai)

Minden idők egyik legnagyobb flamenco táncosa, La Chana, aki az 1960-70-es években az egész világot elkápráztatta táncával. A La Chana - A flamenco királynője az élettörténete. A művészneve azt jelenti, hogy “aki mindent tud”, mert a cigány táncosnő csak autodidakta módon tanulta a táncot, nagybátyja fedezte fel kivételes érzékét a flamencóhoz. La Chana karrierje kezdetben szédítő volt: eleinte csak színpadokon, aztán tévéshowkban lépett fel, végül a film is felfedezte. Még akkor is elbűvölt mindenkit, amikor törött bordákkal táncolt, mert a férje megverte.

1967-ben Peter Selleres partnere volt a The Bobo című filmben, akit annyira lenyűgözött, hogy Hollywoodba hívta. De La Chana nem ment, nem mehetett, és a színpadról is eltűnt közel tíz évre. A döntés persze nem a sajátja volt. Sok évvel később, már középkorú nőként aztán visszatért. És most egy utolsó fellépésre készül, hogy ülve táncolva mutassa meg még egyszer, hogy mi az a flamenco. (matalin)

vetítik: január 26. 19.00 óra, január 27. 19.30

Szabadíts meg a gonosztól! (olasz-francia)

“Ő az enyém, ő az enyém!” – üvöltözi egy idősebb nő Federica Di Giacomo dokufilmjében, mintha valaki egészen más beszélne helyette, egészen félelmetes módon saját magáról. A Szabadíts meg a gonosztól! rendkívül kényelmetlen és nyugtalanító film, még egy olyan ember számára is (ez lennék én), aki megszállottan rajong minden ördögűzős felvételért az interneten, akár kamu, amit lát, akár nem. Érthető tehát, hogy a film központi figurája, a szicíliai Cataldo atya eleinte nem volt elragadtatva, hogy film készül a tevékenységéről, valamint azokról, akik a problémáikkal hozzá menekülnek, és akik az egyik percben még önkívületi állapotban üvöltöznek és rángatóznak a templom padlóján, majd megszégyenülten szipognak az atya előtt.

A rendező és a stáb csaknem három éven keresztül követte a ferences ördögűzőt, akivel végül sikerült megértetniük, hogy nem ítélkezni akarnak, hanem megérteni, amit látnak. A Szabadíts meg a gonosztól! pedig éppen abban a legjobb, hogy nem akar semmit sem a nézőre erőltetni, csupán bemutat néhány olyan embert, akik abban a tudatban élnek, hogy időről időre megszállja őket a Sátán. Hiszékeny, a rohamaik során köpködő, rugdosódó, hörgő-morgó, szédelgő, fennakadt szemű emberek ezek, akik végső kétségbeesésükben menekülnek az atyához.

Aztán ahogy közelebb kerülünk a szereplőkhöz, úgy rajzolódnak ki az igazi drámák: utolsókat rúgó párkapcsolat, kábítószer, anorexia, elhallgatott családi ügyek. Cataldo atya talán tisztában sincs vele, mekkora károkat okoz ezeknek az embereknek,

Ahogy az egyik szereplő mondja, még mindig jobb, ha megszállottnak bélyegezik meg az embert, mint őrültnek, egy másik szerint pedig az ördögűzőkhöz menekülők közül sokan meg sem akarnak szabadulni attól a bizonyos gonosztól, hiszen akkor nem irányulna rájuk az a figyelem, amire szükségük van. Az ördög pedig ugyebár sosem alszik. (kovács d.)

vetítik: január 27. 10:00; január 28. 19.45

Houston, van egy kis gondunk (szlovén-horvát-német)

Nem elég, hogy a szovjetek a NASA-t porrá alázva a Szputnyik után embert is elsőként küldtek a kozmoszba, az amerikaiakat még Jugoszlávia is megelőzte az űrversenyben: miközben az amcsik hiába szórták két kézzel a dollármilliókat az űrprogramba, a jugók kis pénzből is nagyon, de nagyon ígéretes eredményeket értek el. A fiatalon elhalálozott szlovén zseni, Herman Potočnik úttörő kutatásaira építve 1960-ra odáig jutottak, hogy sikeresen kilőttek egy kurta farkú malackát a mindenségbe, aki – ellentétben szegény Lajka kutyával – élve is tért vissza, az Adriába csobbanva a moduljában. Jugoszláviát, nagyon úgy nézett ki, semmi nem fogja megmenteni attól, hogy űrhatalom legyen.

Hogy miért nem hallottak még erről? Nyilván azért, mert az egész jugó projekt szupertitkos volt. A hidegháború közepén vagyunk, nem csoda hát, hogy próbálták mindenhogy elrejteni a világ elől az eredményeket. Az 505-ös objektum, a világ egyik legnagyobb és legköltségesebb, hegybe épített katonai létesítménye volt az egyik fő bázis. Itt képezték ki a délszláv űrhajósokat: mivel a dinárok fogytak, csak nehézbúvárként, víz alatt próbálták szimulálni a súlytalanságot.

Hogy ez teljes hülyeség? Az, de a maga nemében zseniális, és nagyon alaposan össze van rakva. És a tizede sincs annak, amit a Houston, we have a problem című ál-dokumentumfilm összeszed a valójában sosem létezett jugoszláv űrpropgramról. Žiga Virc filmjének már a trailerét is egymillióan látták, mégis éveket csúszott a bemutató. Állítólag a történelmi kutatások elhúzódása miatt. Ez a maga nemében elég furán hangzik egy fikciós sztorinál, de a nyersanyag kétségtelenül komoly. Fekete-fehér archív felvételek Tito magánútjairól, amerikai tárgyalásairól, vagy arról, amikor 1972-ben tényleg látogatást tettek a bledi tónál az Apollo 15 amerikai űrhajósai. A filmben ők azért jönnek, hogy a magasan képzett jugó elvtársaktól tudják meg a titkot; a Houston, we have a problem fő sztorija ugyanis – ennyi spoilernek bele kell férnie –, hogy amikor a NASA rájön, hogy maguktól túl bénák az űr meghódításához, cakkumpakk megveszik a teljes jugoszláv űrprogramot.

Hogy ebből milyen újabb problémák következnek, már nem áruljuk el (korábban egy posztban részben megtettük, de ehhez már tényleg jár egy villogósabb spoiler alert), annyit mondunk, hogy a Kennedy-merénylet ugyanúgy új értelmet nyer, mint Jugoszlávia szétesése és Szerbia amerikai bombázása. A Houston, we have a problem az eredeti felvételeknek kreatívan új jelentést adó vicces és elgondolkodtató összeesküvés-elmélet:

– itt meg végre megvan egy sztori, ami összekapcsolja a trapperfarmeres, fogyasztói szocialista relatív jólétet a Zastava-gyár autócsodájával, Tito máig tartó mítoszával, a mindezt megsemmisítő háborúval és a jugosztalgiával. Nekem csak Žižek kommentárjai nem hiányoztak volna, de hát ez van, a sportolók mellett a szlovén filozófus-megmondóember a legsikeresebb posztjugó exportcikk, akit ugyanúgy sikerült eladni az amcsiknak, mint a sosemvolt délszláv űrprogramot. (kolozsi)

vetítik: január 27. 17:15

A sasvadász lány (brit-mongol-amerikai)

Nagyon szépen filmezett, egyszersmind igen egyszerű üzenetű film a nagy visszhangot kiváltó The Eagle Huntress. A 2016-os Sundance-en bemutatott, BAFTA-ra is jelölt mozi gyönyörű képekben mondja el egy mongóliai kazak lány meséjét. Aki szívesen néz jurtában élő nomád családokat, lenyűgöző tájakat, vagy érdekli, hogy vadásznak Közép-Ázsiában hagyományos módon, befogott szirti sassal, fog élvezetet találni ebben a másfél órában biztosan.

Én elvileg jól passzolok ebbe a célcsoportba, mégsem ilyen típusú dokfilmet nézek szívesen. A reklámfilm felől jövő rendező, Otto Bell nagyon szépen megkomponált képekben beszéli el, hogy tanulja meg a sasvadászat apáról-fiúra szálló titkait egy 13 éves lány, igen, lány; hogy válik az öregek fejcsóválásával nem törődve sasvadásszá maga is, hogy aztán első lendületből megnyerje a nagy sasvadász seregszemlét a semmi fenséges közepén. Girl power, nomád kiadásban, nyugati nézőknek.

A narráció szerint a főszereplő Aisholpan emberemlékezet óta az első nőnemű ebben a szakmában. Más kérdés, hogy a bemutató után a filmesek kénytelenek voltak finomhangolni a sztorin, amikor kiderült, hogy egyáltalán nem volt annyira ritka a női pályatárs. A filmet azért is kritizálták, mert egy-két jelenet (a sasfióka lélegzetvisszafojtós befogása, a nagypapa áldása, a spontán családi pillanatok) igen csak megrendezettnek tűnnek. Dokumentumfilmnek kicsit Disney hercegnős a végtermék, meg valahogy kimódolt a megoldás, hogy egyrészről

de közben azért rittyentünk egy lebutított tanmesét az emancipációról és a „ha nagyon akarod, nincs előtted akadály” kifestőbe való igazságáról. Üvegplafon nélküli óriás ég az Altáj lábánál – lehet ezt, ilyen szépen is, csak közben ne kelljen azt érezni, hogy egy kicsit át vagyok verve. (Aisholpan viszont tényleg tündéri, a sas is penge, és úgy általában mindenki cuki a filmben.) (kolozsi)

vetítik: január 24. 11:00; január 28. 20:00