Meddig vehetjük még készpénznek a készpénzt?

dollar keszpenz digitalis

A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

Meglepődne a kedves olvasó, ha a városban sétálva egy nyilvánvalóan hajléktalan polgártársa bankkártya leolvasó készülékkel felszerelkezve kínálná Önnek a „Fedél nélkül” című karitatív lapot? Budapesten bizonyára komoly hírértéke lenne annak, hogy a közösség legnehezebb sorsú tagjai ilyen fejlett eszközökkel gyűjthetnék az adományokat, de Stockholmban ez évek óta magától értetődő. 

Svédország a világ leginkább „készpénzmentes” országa, az összes fizetési tranzakció értékének kevesebb, mint 2%-ában cserél gazdát fizikai készpénz, és gombamód szaporodnak azok az üzletek, ahol egyáltalán el sem fogadják a készpénzt, kizárólag bankkártyával vagy valamilyen alternatív digitális technológiával lehet kiegyenlíteni a számlát. A svéd gazdaság eltávolodása a készpénz használatától piaci és kulturális alapokon nyugvó szerves folyamat, amit természetesen támogat a szabályozói környezet, ugyanakkor Svédországban nincs olyan deklarált szándék, hogy egyszerűen megszüntessék a készpénzt, mint idejétmúlt fizetőeszközt.

Nem így van ez az Egyesült Államokban, ahol jóval nagyobb a készpénzes tranzakciók aránya, az összes legális fizetési tranzakció értékének hozzávetőleg 15%-ában bankjegy vagy érme a fizetőeszköz. A készpénz kiszorításának gondolata nem új keletű, szószólóinak vannak régóta ismert érvei, ezek között a legfontosabb a készpénz közismerten jelentős szerepe a pénzmosásban, az adóelkerülésben, az illegális fegyver- és drogkereskedelemben, és általában a szervezett bűnözés logisztikájában. Kétségkívül beszédes tény, hogy például az 500 eurós bankjegyek teszik ki az összes eurós készpénz egyharmadát, miközben az eurozóna polgárainak fele még sosem látott ilyen bankjegyet.

Az Európai Központi Bank ugyan hamarosan felhagy az 500 eurós bankjegyek gyártásával, de a korábban készültek korlátlan ideig forgalomban maradnak, szó szerint megkönnyítve az alvilági futárok dolgát, hiszen ilyen címletekben 1 millió euró mindössze 2 kg-ot nyom, miközben 1 millió dollár szállításához már egy legalább 22 kg teherbírású kisportolt családtagra van szüksége a tranzakciót lebonyolító bűnszervezetnek. Ha már a bűnügyi összefüggéseknél járunk, a pénzhamisítás értelemszerűen kizárólag a készpénzhasználathoz kötődő probléma, legalábbis új értelmet kellene nyernie ahhoz, hogy egy készpénzmentes világban is fennmaradhasson.

A fejlett világban egyelőre kevésbé fontos, egyes trópusi országokban viszont annál jelentősebb kérdés a tömeges készpénzhasználat közegészségügyi kockázata. A rengeteg ember kezén átfutó bankjegyek ugyanis ideális hordozói veszélyes kórokozók sokaságának, egy amerikai kutatás például az egydolláros bankjegyek „élővilágát” vizsgálva a rajtuk található több ezer különböző mikroba között kimutatott rettegett antibiotikum-rezisztens baktériumokat is. Mindezen körülmények azonban nem állítottak volna csatasorba világhírű amerikai sztárközgazdászokat, jegybankárokat, monetáris politikai szakértőket, a fenti szempontok nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a készpénz drasztikus visszaszorítására, megszüntetésére tegyenek javaslatokat - lehetőleg az egész világon koordináltan, de mindenekelőtt az Egyesült Államokban.

Az ő fő érvük természetesen monetáris politikai természetű, a monetáris politika következő megújításának elméleti megalapozását célzó viták részeként jelent meg. A fizikai készpénz ugyanis az effektív kamatcsökkentés tekintetében áthághatatlan korlátokat állít a monetáris hatóság elé. Lehetetlenné teszi, hogy a jegybank igazán méretes negatív kamatot alkalmazzon, hiába látja ennek szükségét. A negatív kamatok említésén már nem lepődik meg senki, bár a Fed még nem alkalmazta ezt az eszközt, a legutóbbi aktív válságkezelési periódusában a kamatvágás tekintetében megállt nullánál, és a mérlegfőösszegének növeléséből, azaz újonnan teremtett pénzből finanszírozott eszközvásárlási programokkal könnyítette még tovább a monetáris kondíciókat.

Tekintélyes tábora van azoknak, akik a következő recesszió idején az eszközvásárlási programok mellett vagy éppen helyett negatív kamatokkal segítenék a gazdasági aktvitás növekvő pályára való visszaállását. Az Európában alkalmazott negatív kamat azonban nem az, amire ennek a monetáris politikai eszköznek a legnagyobb amerikai hívei példaként tekintenek. Az európai változat ugyanis az ő elképzeléseikhez mérten egészen egyszerűen nem elég alacsony. A -0,4%-ot, amit az EKB alkalmaz, a negatív kamat támogatói a jó irányba tett, de elégtelenül apró lépésnek tekintik, ők legalább -1%-os, vagy még alacsonyabb negatív kamatban gondolkodnak, ha ezt parancsolja a szükség. Ez azonban lehetetlen, amíg a fizikai készpénz a jelenlegi formájában létezik, hiszen a megtakarítók nem néznék tétlenül, hogy a pénzük 1-2%-át évente negatív kamatként garantáltan elveszítsék, nem számolnának a közben vélhetőleg jelentkező deflációs tendenciákkal.

A monetáris illúzió működésének megfelelően, akik békésen eltűrik a 2%-os inflációt és a 0%-os kamatot, nem tűrik el a 0%-os inflációt és a -2%-os kamatot, hiába eredményezi mindkét eset a pénzük vásárlóerejének ugyanakkora mértékű romlását. Az, hogy nem tűrik el, a gyakorlatban azt jelenti, hogy berohannak a bankba, és készpénzben kiveszik a számlájukról a pénzt. Ha ez tömeges, akkor a pénzügyi rendszer összeomlik. A komoly negatív kamatok alkalmazásának útjából tehát előbb el kell takarítani a fizikai készpénzt, ennek hasznosságáról pedig előzőleg meg kell győzni a közvéleményt. Az Egyesült Államokban ez nem ígérkezik egyszerű mutatványnak, mindenesetre a kampány elkezdődött. A ma élő közgazdászok egyik leghíresebbike, Kenneth Rogoff, a Harvard professzora, az IMF korábbi vezető közgazdásza külön könyvet szentelt az általa is támogatott elképzelésnek, melynek borítójára Ben Bernanke, a Fed korábbi elnöke írt támogató szavakat.

Egyetért az iránnyal Larry Summers, volt pénzügyminiszter, a Harvard korábbi elnöke is, a tavalyi Davos-i konferencián ugyanígy nyilatkozott a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank korábbi vezető közgazdásza. Talán ennél is fontosabb, hogy éppen most ül be a Fed kormányzó tanácsába az a Marvin Goodfriend, aki a negatív kamatok alkalmazásának egyik legrégebbi támogatója, és ezzel összefüggésben a fizikai készpénz kiszorításának egyik leghangosabb híve. Az elképzelés megvalósulásának esélyeit és időpontját illetően talán jó kiindulópont az arany sorsa az USA-ban a nagy gazdasági világválság idején. Roosevelt elnök 1933-ban egy első világháborús törvény ingatag felhatalmazására építve elnöki rendeletben tiltotta meg az arany birtoklását - a tilalom megszegőit 10 éves börtönbüntetés fenyegette, a kötelezően beszolgáltatott aranyat fix árfolyamon vette át a Fed. Ezt a drasztikus lépést akkoriban 25%-os munkanélküliség tudta kikényszeríteni – a fizikai készpénz kivezetéséhez alighanem bőven elég lenne ennek a fele is.

A cikk eredetije a Concorde Iránytűben jelent meg.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)