Amikor körfolyosós házban lakni nem csupa derű és vidámság
Gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye volt az Égigérő fű volt, többek között egy alkartörést is köszönhetek neki – pár hónappal egy könyvélményből fakadó könyöktörés után, de ez csak mellékszál –, meg azt a sokáig bennem élő szent meggyőződést, hogy fővárosinak lenni=körfolyosós bérházban lakni. Én vidéki voltam, kertes ház egy kisvárosi utcában, esténként tücskök és bogarak, csönd és derékig érő disznószarszag vett körül. Amikor azt a filmet láttam, tudtam, hogy én is olyan házban akarok lakni, amilyenben Poldi bácsiék.
Azóta már tudom, hogy korántsem akkora élmény, pláne ha az embernek akkora tériszonya van, hogy egy kosárlabdapalánk adja a másikat. És most ez Pesti cetliken talált poszt végképp meggyőzött arról, hogy vannak a közösségi együttélésnek hátulütői, mert nem mindenki olyan jó fej, mint Dezső bácsiék és az ottani lakóközösség.