Korábbi kapcsolataimban mindig tudtam, hogy bejövök, de nála bizonytalan voltam

Azt hiszem, magamra ismertem az egyik legutóbbi posztban: úgy érzem, én vagyok az a srác, akit Stella említett. Bár Daniella beelőzött a válaszlevelével, ha nem bánjátok, a saját szemszögemből is bemutatom a történetünket. Meglehetősen ritkán olvasom ezt az oldalt, szóval egy kisebb fajta csoda, hogy rátaláltam Stella levelére. Elöljáróban csak annyit, hogy nagyon felkavaró volt a levelét olvasni, és elsősorban neki írom e sorokat, másodsorban pedig azoknak, akiket érdekel a mi kis kapcsolatunk.

Mindjárt folytatjuk ezt a levelet, csak álljon itt először pár fontos információ. Kezdve azon, hogy jó egy hónappal ezelőtt Stella álnevű olvasónk arról írt, hogy összeismerkedett egy fiúval, nagyon megtetszettek egymásnak, de aztán rejtélyes módon mégis befulladt a kapcsolat. Erre Daniella álnevű olvasónk válaszolt az introvertált személyiségű emberek nevében is, azzal, hogy nem elég jeleket adni, aki introvertált, az is vegyen erőt magán és álljon a másik elé, és mondja el őszintén, hogy mit érez és gondol.

Erre nemrég kaptuk meg Huba álnevű olvasónk levelét, aki úgy véli, ez a srác, akivel Stella majdnem összejött, akár ő is lehetne. Az alábbi levelet tehát részben egyenesen Stellának írja, de persze mondanivalója mindenkinek tanulságos lehet. Már megkaptuk Huba levelét, de még nem jelent meg, amikor Huba a következőket írta nekünk egy újabb mailben:

Időközben beszéltem azzal a lánnyal, akit én Stellának hittem, sajnos tévedtem. Lehet, hogy csak nem akarta bevallani a lány, hogy ő az, de persze tévedhetek...

Szóval 100%-ig biztosak továbbra is csak abban lehetünk, hogy a kapcsolatokban általában a legjobb taktika az őszinteség: bármi van, meg kell próbálni őszintén megbeszélni a dolgokat. Köszönjük Hubának, hogy írt, és szeretnénk bátorítani önt is: ha úgy érzi, hogy szívesen mesélne bármiről, aminek a párkapcsolatokhoz köze van, vagy ha szívesen reagálna egy korábbi posztra, írjon nekünk e-mailt a Randiblog alábbi címére!

„Valamikor február környékén egy közös barátunk feltett nekem egy kérdést: hogy nincs-e véletlenül egy szingli férfi ismerősöm, merthogy neki van egy csupaszív, nagyon rendes és csinos barátnője, aki momentán szabad. Természetesen magamat ajánlottam, mi mást is tehettem volna (persze ravasz volt a barátunk, mert mint később bevallotta: már egy ideje kiszemelt engem). Elég volt róla egy fotót látnom, hogy tudjam: nekem ez a lány tetszik és szeretném őt megismerni.

Így hát éjjelek éjjelén bemutatkoztam neki, de csak másnap kerültünk abba a helyzetbe, hogy egy kicsit többet megtudjunk egymásról. De volt bennem egy gyanú (ami aztán igaznak bizonyult): nem igazán vagyok az esete. Meg is fordult a fejemben, hogy ezt megírom a közös barátunknak, de aztán letettem róla, mert úgy voltam vele: a fenébe is, nekem tetszel, én ezt nem hagyom annyiban, legfeljebb elküldesz, elzavarsz! Így is tettem, és ezért áldom az eszemet, mert napról-napra egyre több közöst fedeztünk fel egymásban.

Az első találkozásunkat a közös barátunk szervezte le, persze úgy hogy közben egyikünk se tudjon a dologról (legalábbis én nem tudtam róla), szóval a meglepetés erejével hatott rám amikor ott volt Stella egy karnyújtásnyira mellettem. Férfiasan bevallom, zavarba is jöttem egy kicsit, mert az alkalom nem igazán kedvezett ahhoz, hogy túl sokat csevegjünk (de azért így utólag is köszi a csokiért és a pogiért!). És persze azért is zavarba jöttem, mert nagyon tetszett, mint nő.

Közben továbbra is éjszakákba nyúlóan chateltünk, de valahogy nem tudtam eldönteni magamban, hogy most azért van-e velem, mert tetszem is neki, vagy csak egyszerűen szeret csevegni, de semmi több. Mert az a helyzet, hogy a korábbi kapcsolataimban szinte mindig tudtam-sejtettem, hogy bejövök a partneremnek, de nála bizonytalan voltam. Mi tagadás, a múltban abban a nagyon kényelmes helyzetben voltam, hogy ezen nem kellett túl sokat agyalnom, és most vele bizony meginogtam. Ezt a helyzetet úgy próbáltam megoldani, hogy ilyen-olyan ürüggyel találkákat hoztam össze, hátha szemtől-szemben megbizonyosodok valamiben, de sajnos nem lettem okosabb.

És innentől kezdve elindultunk egy lejtőn, egyre ritkábban kerestük egymás társaságát, majdhogynem diplomatikusra fogtuk a figurát. Nem tudtam mire vélni a dolgot: untatlak, vagy talán megismerkedtél közben valakivel? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, válasz nélkül. És egy napon úgy döntöttünk mindketten, hogy nem fogjuk már egymást keresni, mindezt április 13-án, pénteken...

Nehezen tudom megfogalmazni, hogy mennyire csalódott voltam a történtek után. Kimondhatatlanul hiányoztál Stella, hogy esténként már nem beszélünk. És ekkor tudatosult igazán, hogy e röpke idő alatt mennyire fontos lettél nekem...

Azóta eltelt több mint 3 hónap: azt azért nem mondom, hogy túltettem magamat, de visszatért a normális kerékvágásba az életem. És akkor jött a leveled… És (sok)minden, amit hittem-gondoltam rólad, az borult (mert én nem kérdezősködtem utánad, így szinte nem is tudtam rólad azóta semmit). Ami jókat írtál rólam, hát az valami hihetetlenül jól esett, a kevésbé jókon viszont szörnyen röstelltem magamat. Így most már érted, hogy miért volt felkavaró a leveled. Ország-világ előtt kiterítetted a lapjaidat, én sem tehettem mást (nagyon nem lett volna fair, ha úgy teszek, mint aki nem olvasta a leveled, és csak várok ölbe tett kézzel). De hogy idáig fajult a kapcsolatunk, azért én vagyok a ludas, mert bár Daniellának jók a meglátásai, de ezt a kérdést, hogy

figyelj, tetszel nekem és a viselkedésedből úgy gondolom, én is neked. Jól gondolom?

– nos ezt nekem kellett volna feltennem, mert kettőnk közül ha valaki bizonytalan volt, hát az én voltam… Be kell vallanom, hogy valószínűleg az összes magas labdádat „fogtam”: nincs mit ezen szépíteni, a bizonytalanságom ellenére is ostoba voltam...

Azt viszont nem tudom, honnan hallottad, hogy egyéjszakás kalandokba keveredtem (valakitől valamit nagyon félreérthettél...). No nem vagyok én szent, soha sem voltam az, de ez azért nem jellemző rám.

Mit is mondhatnék ezek után: mondjuk azt, hogy nekem továbbra is TETSZEL! Mert még senkivel sem voltam ennyire egy hullámhosszon. És mert még mindig szeretem a hajad illatát (és ezt most csakis te értheted...)!

Persze benne van a pakliban, hogy te valójában nem is az én Stellám vagy, csak kísértetiesen hasonlókat éltél át egy másik sráccal: nos, ha ez így van, akkor őszintén, tiszta szívemből szorítok nektek, és ha a srác eddig nem keresett volna, akkor ugrás az A-pontra: hallgass kérlek Daniellára, vedd komolyan, amiket írt, mert csak magamból kiindulva tutira bejössz még most is neki... Nekem meg most nagyjából vérvörös színű lehet a fejem, úgy égek. Hát akkor sziasztok, én most asszem elmentem sörözni!

De szerintem Te voltál az… És ezek után már csak egyetlen kérdés kívánkozik ki belőlem: nincs kedved beülni velem egy kávéra?”