A nagy nővadász velem szemben szűz kisfiúként viselkedett

Hűséges olvasótok vagyok évek óta, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok nektek, mert...

A mondat alább folytatódik, elnézést, hogy belebeszélünk, csak mielőtt Daniella álnevű olvasónk belekezd a mondanivalójába, hadd emlékeztessük önt egy korábbi posztra, amire ez a mostani válaszul íródott. A múlt héten Stella arról mesélt, hogy bár nagyon introvertált és nehezen ismerkedik, végre úgy tűnt, megtetszett a srácnak. Aki aztán egyszercsak mégis felhagyott az udvarlással mindenféle nyilvánvaló ok vagy magyarázat nélkül, és az egészből nem lett semmi.

Daniella azt mondja, ő maga is pontosan ugyanolyan introvertált típusú személyiség, mint Stella, és hasonló gondokkal küzdött mostani kapcsolata legelején, viszont rengeteg válasszal és tanáccsal is szolgál saját tapasztalatai alapján. Ön hozzá tudna tenni? Vagy szívesen elmesélné saját történetét? Ez a rovat pontosan erre van: ha van kedve, írjon nekünk e-mailt, nálunk álnéven mesélhet!

„A randizás területén gyakorlatilag nulla tapasztalattal rendelkezem. Ennek oka egyszerűen az, hogy eddigi életem során összesen két férfival volt a barátságnál komolyabb kapcsolatom. Az egyiknek hét év után véget vetettem, a másikkal negyedik éve vagyunk együtt, a kettő között mindössze egy hétig voltam hivatalosan egyedülálló, ami arra volt elég, hogy a mostani párom leszervezze az első randinkat.

Tehát vicces vagy elborzasztó randisztorikkal nem szolgálhatok, az exemen pedig már túl vagyok, és pszichopatás-bántalmazós-lelki terroros sztori sajnos elég sok olvasható a blogon, én már nem bővíteném a csokrot, mert semmi újat nem tudnék leírni a témával kapcsolatban.

De Stella problémája nagyon is ismerős és eszembe jutott pár gondolat a története kapcsán, ami nem csak neki, talán másoknak is segítségére lehet. Levelem talán más extrém introvertáltaknak is segíthet, akiknek az emberi kapcsolatok kialakítása az élet legnehezebb feladatai közé tartozik, de az extrovertáltaktól származó tanácsokkal tele a padlás, és azokkal amúgy sem tudunk mit kezdeni, mert kedves extrovertáltak: ti ezt nem értitek.

Mindenek előtt egy kicsit magamról. Én is 29 vagyok, mint Stella és én is hasonló problémákkal küzdök az ismerkedés terén. Világéletemben kevés barátom volt, ovis korom óta viselem a „művészlélek”-bélyeget, ami röviden azt jelenti, hogy még a lázadó tini korszakot is szívesebben töltöttem a szobámban egyedül rajzolva, olvasva, mint lázadva. Az emberek untatnak, a small talk untat, pont mint Stellát. Szóval azt hiszem mindketten az introvertált lét formájában létezünk, ami egyszerre csodálatos és átkozott egy dolog. Mivel az introvertáltak nemigen találkoznak egymással sem, elég nehézkes a tapasztalatcsere és a jótanácsolás, de szerencsére itt az internet.

Tudom, az introvertáltság manapság valamiféle divat lett, vagy legalábbis sokat lehet róla olvasni a neten, de azok csak alapdolgok, és inkább viccet próbálnak csinálni belőlünk. Ezzel a személyiség-szekvenciával a szociális képességek kifejezetten csökevényesek, fogalmam sincs, hogyan menjek oda számomra ismeretlen emberekhez. Nem csak utcán, vagy nyilvános helyen, hanem velem közös társaságban levő idegenekkel sem tudok beszélgetést kezdeményezni. Csak akkor tudok idegennel beszélgetni, ha ő jön oda hozzám társalogni, de még akkor is nehezen találok vele közös témát.

Ha a fiú Stella zárkózottsága ellenére elkezdett közeledni hozzá, akkor valamivel nagyon megfogta, az biztos. Mivel az átlag introvertált viselkedés a legtöbb esetben elzárkózó, abban a mázlis helyzetben vagyunk, hogy a könnyű prédára leső hapsik vagy be se próbálkoznak, vagy hamar odébbállnak. A Stella levelében leírt fiú viselkedéséből én arra következtetek, hogy igenis tetszik neki a lány, de lehet, hogy ő maga kevésnek gondolja magát hozzá, vagy Stella jelzései messze nem olyan egyértelműek kívülről, mint amennyire azt ő belülről érzi. Introvertáltként a saját jelzéseinket sokkal erősebbnek gondoljuk, mint ahogy azok a valóságban lecsapódnak.

Nekem még gimis koromban volt egy hasonló esetem, a fiú általános iskola óta a barátom volt, de kapcsolatban maradtunk a ballagás után is. Rengeteget beszélgettünk, közösen jártunk sétáltatni a kutyáinkat majdnem minden nap, de a fiú soha nem tette meg a „nagy lépést”. Én meg csak adtam a jeleket, de én sem csináltam semmi konkrétat. Évekig jóbarátok voltunk, aztán megszakadt köztünk a kapcsolat, mert a családja elköltözött más városba.

Pár éve összefutottam vele egy osztálytalálkozón és ennyi év után már mertem vele erről beszélgetni, ő pedig azt mondta: nem gondolta, hogy lehet esélye nálam, azt hitte, csak barátkozni akarok. Na bumm. Én úgy éreztem, hogy sok labdát adtam föl neki, de ő a saját kétségei miatt észre sem vette őket. Saját bevallása szerint ő is adott nekem labdákat, de azokat meg én nem vettem észre vagy nem úgy reagáltam rá, ahogy azt ő várta. Szóval évekig tartottuk egymást a plátói szerelem állapotában, mert mindketten balfaszok voltunk. Ez a hiba – a balfaszság – gimis fejjel még elfogadható, de 29 évesen ennél egy pöppet több bátorságra lenne szükség.

Én Stella helyében még nem adnám fel a dolgot. Tudom, mennyire rohadtul nehéz, de Stella a levelében megválaszolta a saját kérdését: „…csak ha valaki konkrétan odaáll, és azt mondja: tetszel nekem.” Nos, itt és most pont erre van szükség. Tetszetek egymásnak, de egyikőtök se mer lépni.

Minden introvertált életében van pár alkalom, amikor össze kell szednie magát, ki kell törni, elő kell venni a létező összes bátorságot és ki kell mondani, amit ki kell mondani. Ha élőszóban nem megy, akkor ciki-nem ciki: írásban. Számomra az e-mail, a SMS és társai a leghasznosabb találmányok, mert az írásbeli médiumokon keresztül olyan dolgokról is tudok beszélni, amelyek face-to-face nem mennének. Ha egyszer megnyomtad a „küldés” gombot, megkönnyebbülsz. Hiszen mit veszíthetsz? Elveszíthetsz egy plátói szenvelgést és a folyamatos „mi lett volna ha…”-érzést és a „mit rontottam el…”-gondolatkörhintát.

Nos, ennél a féldepressziós állapotnál még egy visszautasítás is jobb, az legalább gyorsan megvan, és minden egyértelművé válik.

A barátaid tanácsa [„kicsit játszadoznom kéne, mert ezt szeretik a férfiak valamiért”]… Nos, én csak annyit mondanék rá, hogy játszadozni a gyerekek szoktak, de mi papíron már felnőttek vagyunk, talán ideje lenne úgy is viselkedni. (Fent már említettem, mit gondolok az extrovertáltak tanácsairól: kösz, de kösz nem.)

Azt kérdezed, mit rontasz el. Nos, semmit nem rontasz el, mert nem is csinálsz semmit. Lehet, hogy a fiú csak bátortalan. Rengeteg srác van, akik simán behúznak egyéjszakásra lányokat, amikor akarnak, ezért azt hinnéd, hogy nincs bajuk az ismerkedéssel. Több fiú barátom van, gyakorlott lelki szemetesvödör is vagyok, rengeteg ilyen sztorit végighallgattam a másik oldalról, és az igazság az, hogy sok alfának tűnő fiú, ha komolyabb kapcsolatra szemel ki egy lányt, egyszerűen leblokkol. A macsó részük nem tud ezzel mit kezdeni, ezért minden bátorságukat elveszítik, akár el is szalasztják a lányt, aztán utólag sajnálkoznak, mennyire hülyék voltak. Komolyabb kapcsolat kezdeményezésére egyszerűen nincs forgatókönyv a fejükben. Hiszen az egyéjszakás puncivadászatnak nincs nagy tétje számukra, és ha egyet elrontanak, nem izgatja őket, mert jön a következő. De ha jön egy lány, akit komolyan vesznek, az már más tészta.

Én jelenleg pont egy ilyen alfának tűnő, de komoly kapcsolatot kereső, barátságból lett szerelemben vagyok. A mostani párom saját bevallása szerint úgy érezte, túl jó vagyok neki, ezért alig mert kezdeményezni. Hetekig csak a csókolózásig jutottunk, az első csókot is nekem kellett kezdeményeznem a második randin, mert hiába pillogtam rá órákig és hiába láttam rajta, hogy érdeklem, a nagy nővadász velem szemben szűz kisfiúként viselkedett.

A „komolyabb dolgok” is sokat várattak magukra, többször nála is aludtam úgy, hogy még csak petting se volt, de utólag elmondta, hogy azért nem mert hozzám nyúlni, mert félt, hogy elrontja a dolgot. A mai napig nem értem, mit csináltam, amiért ezt gondolta, én nem is tartom magamat egy főnyereménynek, de ő annak tart engem, és ez a lényeg. Lehet, hogy rólad is ezt gondolja az a fiú, akiről írsz. Derítsd ki, és ha ez a helyzet, akkor semmiképp ne szalaszd el, mert lemaradhatsz egy kivételes kapcsolatról, ahol igazán megbecsülnek téged, márpedig rengeteg nő vágyik pontosan erre.

Ha csak egy tanácsot kellene adnom Stellának és más hasonló habitusú embernek az az, hogy ha tetszik neked valaki és utálod a hülye játszmákat, akkor egy pillanat erejéig szedd össze magad és mondd ezt:

Figyelj, tetszel nekem és a viselkedésedből úgy gondolom, én is neked. Jól gondolom?

Nem is olyan nehéz. Nem kell szerelmeslevelet írni, csak egyenesen, értelmesen megmondani a tutit és feltenni egy egyszerű kérdést. Az esély pedig fifty-fifty. Vagy tetszel neki, vagy nem. Sokkal jobb minél előbb túllenni ezen, mert megspóroltok magatoknak egy csomó időt, agyalást és véget nem érő találgatást. Ha olyan hapsit fogtok ki, aki nem az őszinte beszédre, hanem a hülye játszmákra bukik, akkor az nem férfi, csak egy kisfiú. Ők játszanak a kislányokkal.”