Ki voltam rekesztve a saját gyerekeim életéből

Az életben talán a legfontosabb döntés a párválasztás. Én ezt elrontottam, de csak két gyerek és tíz év házasság után jöttem rá. Pedig mindenem megvolt, imádni való gyerekek, jó állás, szuper ház. A fontos dolgok többségében is hasonlóan gondolkodtunk, a mindennapi élet apróságaiban viszont különbözően, ami végül tönkretette a kapcsolatunkat.

Zoltán álnevű olvasónk által a Randiblog alábbi e-mailcímére beküldött levelet tartalmazza ez a poszt. Ön a levél bevezetőjét már el is olvasta, mi csak a legfontosabb információkat szúrjuk ide, elsősorban azon olvasóink kedvéért, akik nem ismerik a Randiblog Inbox posztsorozatot. Szóval ez az önök történeteinek, véleményeinek és tapasztalatainak a helye, és Zoltán a házasságáról, annak végéről és az azt követkő időszakról írt, amiben szerepet játszott egy régebbi levél, ami szinte napra pontosan két évvel ezelőtt jelent meg itt a Randiblogban.

Az alábbi levélből a legfontosabb mondat a legutolsó, de azért ne görgessen rögtön az aljára, mert csak úgy fogja érteni, ha Zoltán egész történetét elolvassa előtte. Azután viszont, ha kedve támad az íráshoz, már gépelhet is!

„A megismerkedésünkkor azt gondoltam, hogy ezeket az apró problémákat meg lehet oldani, minden jobb lesz. Hogy ő a szüleinél szeret ebédelni, én a barátaimmal kosarazni, hogy ő musicaleket néz szívesen, én meg kirándulok a természetben. Hogy ő pedáns és pontos, én laza és rendetlen, én szárnyalni szeretek, ő két lábbal a földön állni stb. Nem lett jobb, viszont az idő múlásával minden egyre rosszabb lett. Ha elmentünk kettesben programokra, szinte mindig veszekedve jöttünk haza.

A végén már társas magányban éltem. Ő szuper anya volt, minden tudott, hogy mi kell a gyerekeknek, nálam mindent jobban is tudott, ki voltam rekesztve a saját gyerekeim életéből. Annyira szuper anya volt, hogy mindent ennek rendelt alá, a gyerekek az elsők és egyetlenek, ha nekem kellett valami, akkor önző voltam, mert magammal törődök és nem a gyerekeinkkel. Hiába tartottam el négy főt, nekem, úgy éreztem, nem jár semmi, nem dönthettem semmiben, és csak akkor támogatott bármit is, ha a gyerekek érdekében történt. Legalábbis így éreztem. A veszekedéseink is durvák voltak, mert egyikünk sem tudott engedni, sokszor már csak a veszekedés miatt veszekedtünk, hogy megsemmisítsük a másikat, hogy bebizonyítsuk, a másik hülye.

Én sem tudtam valószínűleg megfelelni neki, így a végén már csak a gyerekek tartottak össze minket, mi nem szerettük már egymást.

Sok kemény veszekedésünk volt. A legcsúnyább után úgy döntöttem, hogy elválok. A megegyezésben gáláns voltam. Féltem utána, nem volt másik nő, aki miatt leléptem, nem egy másik kapcsolatba ugrottam bele. Ott álltam 40 felett egyedül, időnként a nálam lévő két kisgyerekkel.

Korábban nem igazán tudtam normálisan ismerkedni. Félszeg voltam és bizonytalan. A válás után viszont felszabadultam, ami rengeteg plusz energiát adott. Sosem voltam annyira magabiztos, határozott és laza, mint akkoriban. Ehhez segített ez a cikk is, kösz Bocsárd. Ismerősökkel és ismeretlenekkel flörtöltem, tét nélkül ismerkedtem bárkivel. Jó volt. Sokakkal ismerkedtem, de nem sokáig. Beütött a főnyeremény.

Egy olyan lánnyal ismerkedtem meg, aki fura, hogy egyáltalán létezik. Nagyon hasonlítunk, csak ő sokkal jobb fej és kedvesebb mint én. Ugyanaz az érdeklődési köre, a humora, az értékrend, amit képvisel. Mindent imádok vele csinálni. Nagyon szeretem őt. A túlzott hasonlóság csak ritkán idegesítő, amikor ugyanazt mindketten elfelejtjük, inkább élmény, minden perc vele. Nehezen adta magát, de sokszorosan megérte. Ő a világ legcsodálatosabb nője, legalábbis nekem. Egyértelműen ő az igazi.

Az exem pedig szintén talált magához illő párt, ráadásul anyának mindig is remek volt. Viszonyunk rendezett, ez nagyban múlt rajta.

A köztes időszakban meg sok mindent megtanultam, hogyan tud egy férfi két kisgyereket ellátni és szórakoztatni egyedül. (Állati nehéz, de állati jó is egyben.)

Megérte bátornak lenni.”