Azért írok, mert rendszeresen elolvastam a cikkeket a randikról, párkapcsolatokról, és elmesélném az én történetemet, hátha aki elolvassa, tanul, okul belőlem, és neki nem az lesz a végzete, mint nekem.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Fábián álnevű olvasónk levelének bevezetője ez, maga a levél alább olvasható. Fábián arról ír, hogy egy szakítás után teljesen összeomlott az élete, és most társat keres, de mint olyan sokan mások is, akik írtak már a Randiblogba, ő sem talál magának senkit.

Fábián azonban a jelek szerint különösen nehezen dolgozza fel a helyzetet, ezért nagyon drukkolunk neki, hogy sikerüljön a kedélyén és hozzáállásán javítani. Úgy tűnik, Fábián ehhez segítséget is igénybe vesz, ami szintén jó jel, részünkről esetleg Gusztáv levelét tudjuk a figyelmébe ajánlani, amit talán érdemes mindenkinek megfontolnia, aki hasonló helyzetben van.

Ha van kedve, ha van mesélnivalója, írjon nekünk ön is a Randiblog e-mailcímére! Véleményét, tapasztalatait, saját történetét bármikor beküldheti, akár most rögtön is!

Össze-vissza 7 éve kezdődött minden. Megismerkedtem egy akkor 25 éves lánnyal, én akkor 38 éves voltam, magamról annyit, hogy egy nem dohányzó, nem italozó, nem kicsapongó, sikeres vállalkozó vagyok, aki mindössze arra vágyott, hogy szeressék és viszontszeresse valaki, és talán lesz esküvő, gyerek, család, ami szerintem az élet értelme...

Hát a lány valamiért nem így gondolta, és 4 év után minden magyarázat nélkül kilépett a kapcsolatból. Egy keddi nap volt, délben bekerültem a pszichiátriára, olyan szintű idegösszeomlást kaptam, hiszen minden, amit addig gondoltam, amiért addig hajtottam, egy csapásra semmivé lett. 1 hónapig bent tartottak, gyógyszereztek, és miután kiengedtek, senki nem volt mellettem. A barátaim, akiket annak hittem, mind elhagytak, és szülők, család nem lévén teljesen egyedül maradtam! Elkezdtem járni két nagyon jó magánpszichiáterhez, majd személyi edzőt fogadtam és teljesen próbáltam rendbe szedni, szedetni magamat, de… de…

És itt a baj: azóta is egyedül, magányosan, üresen telnek napjaim, az életem. Sem barátok, sem egy társ, egy nő, aki szeret, aki elfogad, a mostani volt a negyedik karácsonyom, amit egyedül, magányosan töltök. De lehet, hogy az utolsó is lesz, mert ez így nem egy élet, ez semmi, ez egy üres létezés, amikor nincs, akihez bújhatnál, akivel megoszd az örömöd, bánatod, akiért élj, küzdj, cselekedj… Hiába a jól menő vállalkozás, a sportos, káros szenvedélyektől mentes élet, mégsem kell az ember senkinek sem. Szerettem volna élni, élvezni az életet, de valakivel, és nem egyedül, aminél kínzóbbat, rosszabbat elképzelni sem tudok!

Próbáltam bármit, semmi nem sikerült, a társkeresőn sajnos vagy az idősebbek kerestek, vagy csak laza kapcsolatot akartak, ha megkértem valakit, hogy mutasson már be valakinek, az ugye megérezvén a jólét illatát, rögtön a pénzemre pályázott. Szóval sorolhatnám napestig. Jelentkeztem az RTL Klub Házasság első látásra műsorába is, de még csak vissza sem szóltak, holott az nekem igen nagy esély lett volna, és megnézvén a műsort, csupa kritikán aluli férfit választottak be. Nem hiszem, hogy a 187 cm magasságommal és az iskolázott, intelligens modorommal legalább egy esélyt nem érdemeltem volna meg.

Sajnos vagy szerencsére szüleim ezt a mindennapos tortúrámat nem érhették meg, de ezt ők sem értenék, hogy amikor állítólag a hölgyek panaszkodnak, hogy milyenek a férfiak, és én itt lennék, és igen, én vágytam, vágynék családra, állandóságra, megállapodásra, én nem kellek. Furcsa, abszurd és ijesztő. Nem értem, mindent kimerítettem, amit lehetett, ez így minden, csak nem egy élet, ez mindennapos üresség, kilátástalanság.

Bocsánat, ha a történet nem eléggé szalonképes, telefonon jobban el tudtam volna mesélni vagy személyesen, hogy az egész ország hallja, mert így sok-sok dolog kavarog még bennem, de leírni hosszú lenne.”

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!