Nem szokásom levelet írni sehová, de tartozom egy bocsánatkéréssel valakinek. Elrettentő példának jó lehet hogy valaki más ne essen ebbe a hibába amit én követtem el...” – ez volt a bevezetője Zelda álnevű olvasónk e-mailjének, a tárgy mezőben pedig csak egy szó szerepelt, az, hogy „elcsesztem”. Zelda természetesen azért a Randiblognak írta meg az elcseszés történetét, mert az egész a társkereséshez kötődik, pontosabban egy bizonyos férfihoz, akinek a bocsánatkérés szól. Ha ő véletlenül olvassa ezt a posztot, reméljük, átértékeli egy kicsit a történteket. Na de jöjjön a sztori, csak előbb szólunk, hogy ön is írjon ám a Randiblog e-mailcímére, ha van bármi mesélnivalója párkapcsolatokkal vagy szerelemmel kapcsolatosan!

Adott egy enyhén defektes nő (én) és egy netes társkereső. Oké, üssetek érte, elmúltam 30, nem várhatom el, hogy a szőke herceg leszólítson az utcán, a diszkóból meg kinőttem...

Regisztráltam tehát, onlány lettem és elkezdtem levelezni egy pasival. Ő volt az első, akinek a fotója láttán nem akartam biztonsági zárat cseréltetni a házon, az adatlapjában pedig semmi „gyanúsat” nem találtam. Tapasztalatom ugyanis az, hogy főként kalandot, illetve kósza numerát kereső urak vannak (biztos nem mindenki, oké).

Ő pedig egy teljesen normális, átlagos, 2 lábbal a földön járó, intelligens, jó humorú, szimpi pasi volt. Pár napig leveleztünk, én jól éreztem magam, furcsa a humorom, és az övével passzolt. Enyhe paranoiámnak köszönhetően mit csinál ilyenkor egy ostoba nő? Elkezdi használni a Google-t.

Biztosan nem vagyok vele egyedül, de beütöttem a Google keresőbe a nevét és amit tudtam róla, és kb. kiadott mindent.

Nem volt benne rossz vagy ártó szándék, puszta kíváncsiság, és nem akartam ismét pofára esni.

Mindent rendben találtam vele kapcsolatban továbbra is. Persze biztosan ha kérdeztem volna, az igazat mondja. Vagy nem, ki tudja.

Aztán az egyik levélváltáskor jeleztem neki, hogy kb. majdnem mindent tudok róla, a lábméretét kivéve. Kiakadt. Azt hiszem, teljes joggal. Vele ellentétben én álnevet használtam ugyanis, titkolóztam, és nem akaródzott megnyílni sem. Meg mint a levelem elején említettem, defektes vagyok.

Volt benne még annyi intelligencia, hogy küldött egy búcsúlevelet, nem szó nélkül lépett le, amelyben kifejtette nézeteit ezzel kapcsolatosan, s hogy kivertem nála a biztosítékot. És én azóta ezen gondolkodom. Igaza volt. Elszúrtam.

Nem lehet valamit úgy kezdeni, hogy nem próbál meg bízni az ember a másikban. Nem lehet nekifutni úgy egy bármilyen jellegű kapcsolatnak, hogy a bizalom szikrája is hiányzik. Ráadásul megbántottam. És ez a legszörnyűbb, mert nem akartam. Nagyon nem...

Bánom-e? Talán... Nem bánom, hogy rákerestem a neten, mert lehetett volna egy tömeggyilkos is, és nem bánom, hogy ezt elmondtam neki. De bánom, hogy lecsúsztam egy szőke hercegről.

Legközelebb ahelyett, hogy a sebeim nyalogatom, mert hűűű de sokszor átvertek és hazudtak, talán az egyenes utat fogom választani és kérdezek, ahelyett, hogy feltúrom a netet értelmetlen, semmitmondó információk miatt, ezzel pedig igazolva, hogy totálisan alkalmatlan vagyok bízni valakiben.

Gondoltam, megosztom, másnak talán hasznos lehet.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.