Gondolom, minden Balatonon nyaralónak feltűnt, mennyire visszataszító hétvége volt a legutóbbi, már ami az időjárást illeti. Nincs szörnyűbb dolog annál, mint amikor ahelyett, hogy a strandon tespednénk, a szálláson rekedünk, ahol abból űzünk sportot a családdal, hogy ki milyen gyorsan tudja megszámolni a téglákat a falon. Ami - azért lássuk be - nem egy díjnyertes szórakozási forma. Vagy mégis?

Nyilván van más alternatíva is rossz időre, el lehet menni művelődni, de ha valamiért azt szeretné, hogy tégla is legyen a közelben, még az is megoldható. De hol lehetséges ez? 

Léteznek olyan múzeumok, pláne a Balaton körül, amelyek láttán az ember joggal teszi fel a kérdést, miszerint:

ez most komoly?
 
 

Itt arra gondolok, amikor elképedünk a létezése hallatán, nem értjük, miért érdekel bárkit is a témája, és hogy vajon mennyire kell szomjazni az újra, hogy valaki odamenjen, belépőt fizessen és minden zugot tüzetesen végignézzen a szemével.  

Na, most én voltam ez az elvetemült, aki kíváncsiságától hajtva Veszprémig utazott azért, hogy elmenjen a világ egyik leghihetetlenebb tematikájú kiállítására, a Magyar Építőipari Múzeum

téglamúzeumába, téglákat nézni.
 

Egyszerűen elképzelni sem tudtam, mit találok ott, ami olyan rettentően érdekfeszítő, hogy múzeumként tud funkcionálni. A látogatástól az a tény sem tántorított el, hogy majdnem nem találtam oda (köszi, GPS! - mondjuk én szóltam előre, hogy vigyek térképet is), de még a házszám is úgy el volt dugva, hogy feltételeztem, nem akarják, hogy bárki is megtalálja őket.

De levetkőzve a női nemtudoktájékozódniságomat, erőt vettem magamon, és bátran megkérdeztem egy idős hölgyet, hogy merre kell menni, aki ennek hallatán elkért tőlem 500 forintot, majd egy eldugott ajtóig ráncigált jóindulatúan, kulccsal kinyitotta, és akkor a sötét teremben világosság gyúlt, én pedig megláttam, amire oly régóta vártam:

A téglákat. 

Százával, ezrével. Tematikusan elrendezve. Hiába számítottam arra, hogy három, tetőről lehullott cserépdarabot mutogatnak majd nekem, nagyot tévedtem.

A téglalépcső felé haladva világossá vált, hogy az egész helyiség téglából épült azért, hogy a téglákból készült téglalapokon jól mutasson az a több száz tégla, amelyek a többi tégla mellett pihennek a másik tizenöt tégla között. 
 

Bizony.

Miközben együtt végigjártuk a labirintust, megtudtam, hogy Magyarország területén először a rómaiak gyártottak téglát, amelyek szárításakor gyakran előfordult, hogy a háziállatok segítő mancsot nyújtottak, és beletapodtak, így a lábnyomuk azóta is látható egy-egy darabon. Ekkor jöttem rá, hogy ez a tégla-ügy engem mostantól érdekelni fog. 

Kiderült az is, hogy kifejezetten magyar sajátosság volt, egyben korai PR-tevékenységre enged következtetni, amikor a megrendelő monogramot, évszámot, bárói, hercegi, grófi koronát vésetett a téglavető aljába vagy a téglát billoggal bélyegezte fel. Így senki sem tudta azt hazudni, hogy az a bizonyos tégla az övé, így hiába próbálta volna learatni az egyik téglakészítő a másik téglakészítő babérjait, sikertelen lett volna a próbálkozás.

Ezek a bélyeges téglák találhatók ebben a múzeumban, osztályozva színük, méretük, formájuk, jelük alapján. Általában akkor kerülnek elő, amikor egy épületet lebontanak, és a maradványok közül előbukkan néhány meglepően ritka darab, amelyeknek a múzeumban a helyük. Itt majdnem 4000-féle van belőlük, köztük pedig még szórakoztató darabot is találtam. 

Menjen el, nézze meg, tudakozódjon a téglák készítési praktikáiról, és arról, melyik nemesi családnak volt a legtöbb személyre szabott (vagy személyre billogozott) téglája. Nyilvánvalóan nem fogok minden poént lelőni. A lényeg, hogy érdemes ellátogatni ide, nem kell mindig csak a híres Picassók és Modiglianik után futni, amikor ilyen kincsek léteznek egy karnyújtásnyira tőlünk.