A megkímélt bácsiautó legendája

Kevés kilométeres, első tulajos, megkímélt autócsoda – érdemes erre vágyni?

2018.05.23. 06:52

A buták futásteljesítményre veszik az autót – ha 60 ezer van benne, az jó, 140 ezer, na az már kerülendő. Mindezt abban az országban, amelyben az öt évnél idősebb kocsik túlnyomó része tekert órás – azaz valójában sokkal többet futottak, mint amit a számlálójuk mutat. Mit tesznek az okosak? Megpróbálják kinyomozni a valós futásteljesítményt, utánaolvasnak, melyik szériát, melyik motorral szabad megvenni, majd bekapcsolt autóvadász-szolgáltatás mellett, lesben várják, hogy az ápolt bácsiautó az ölükbe hulljon. Hány ilyen vásárlást láttam könnyzáporban végződni…

Ne foglalkozzunk most a butákkal, ők úgysem olvasnak Totalcart, ha olvasnak, akkor nem tudnak mondatokat értelmezni, ha meg tudnak mondatokat értelmezni, akkor totál feledékenyek vagy más miatt nem lehet értelmet verni a fejükbe – nyilván túl kemény fából készült. Mert ők sose fognak elszakadni a kilométerek és az évek számolgatásától, pedig a jó autó nem ezek mögött rejtőzik.

Az okosak azonban itt vannak, ezeken az oldalakon, olvasnak. Tudják jól, mert született már ezer és egy cikkünk a témában, hogy ötvenezret futott, nyolcéves dízel Golf nem létezik, maximum agyonkímélt belső terű, jól kitakarított, hamisított szervizkönyvvel árult és visszatekert kétszázezres. Ha létezik, azt meg úgyse mi találjuk meg, mert például a másodnagynéném valódi kilencezret futott, tizenegy éves, piros Chevy Aveója senkinek nem eladó, ha az lesz, azzal én fogok nepperkedni. És visszatekerem az óráját ötezerre, csak azért is.

Az okos olyan autót vesz, amelyik régóta a tulajdonos nevén van, akihez vásárláskor invitálást kap a nappaliba, ahol korrekt kávét szolgálnak fel az adásvételi aláírása mellé, s abban a nappaliban, ahol a papírokat megírják, rend és tisztaság van, miként az autónak otthont adó garázsban is. Mens sana in corpore sano, azaz ép testben ép lélek, ezt már kétezer évvel ezelőtt vallották a rómaiak, és ezt 2018-ra le lehetne fordítani úgy, hogy currus sanus in domo sana (bár lehet, hogy elszúrom az egyeztetéseket), azaz ép házban ép az autó is. Ami nekünk fontos a kiszemelt használt autóval kapcsolatban, az nem a kilométereken, hanem a birtoklás hosszán és a tulajdonos észbeli rendezettségén múlik, hiszen könnyű belátni, hogy az ellenkezője nem vezet jóra: egy link frátertől, aki folyamatosan pörgeti a keze alatt a verdákat, nyilván az eladáshoz kispécizett, nagy profittal kecsegtető romot lehet csak venni. Na, ennyit akartam.

Fentiek ismeretében a TC-t olvasók okos és jól informált tábora kiváló üzleteket is csinál – nyilván. Hát egy frászt. Merthogy a géppusztítás a legjobb tulajdonosi szándék mellett is megvalósul, arról nem is beszélve, hogy a jóindulatú és rendezett sebészprofesszor tulajdonos néha oly kapzsivá válik, és olyan eladásiesély-javító tákolásokba ugrik fejest, amikor élete autójának pénzzé tételéről lesz szó, hogy arra a legkérgesebb lelkű pestlőrinci nepperek is csak füttyentenének. Vagy éppenséggel pislognának.

Mert a kiváló orvos/ügyvéd/pénzügyi elemző bácsi lehet, hogy jó gazdi volt tíz éven át, de utána megfogyatkoztak a lehetőségei ahhoz, hogy az autót továbbra is teljes pompájában konzerválja az utókornak. Bezárt a szerviz, ahová hordta, esetleg csak a kedvelt szakembere állt odébb, onnantól pedig a sarki piszkosba hordta fékbetét- és olajcserére. Talán nem is tudta, hogy ott annak rendje és módja szerint átverték, új olajszűrő helyett egy más színű, féktisztítóval megtakarított használtat csavartak a blokkra, új fékbetétek helyett találtak valamit a satupadon, azt verték be a nyeregbe, a fékfolyadék-cserét meg rutinból kiszámlázták – mert ki látott már olyan kuncsaftot, aki azt valaha ellenőrizte volna? Egyvalamire figyeltek: mindig udvariasak voltak, köszönésnél pedig erősen megnyomták a „doktor úr” szavakat, mert az ügyfél akkor jó, ha dilettáns és elégedett.

De lehet, hogy a bácsi csak feledékennyé vált az évek során, s miközben kérdezősködésünkre úgy rémlik neki, hogy tavaly volt az utolsó olajcsere, valójában már öt éve is megvan annak, a kopogó futóműre is gondolt nyolc évvel korábban, hogy rá kéne nézni, de már nem hallja meg, aztán meg még meg is szokta, a kocsi jobb elején lehúzta a fényezést, tudomása szerint egyszer, valójában háromszor, mert az évekkel valahogy egyre közelebb jött a garázsajtó széle, esetleg az autó nőtt meg, fene tudja már, régen minden jobb volt.

Amúgy is, ritkán használja már csak az autót, eltelnek hónapok, negyed évek is úgy, hogy bele sem ül, ha pedig mégis, negyvennél gyorsabban nem hajtja (de legalább elinduláskor, hideg motorral, egyes fokozatban üvölteti szerencsétlent az utca végéig). Mi pedig megvesszük a gyönyörűen lepucolt, alig pár helyen karcos, kevés kilométeres, szalonszagú csodaautót, és pár nap, hét múlva a kezeink között rommá foszlik – illúzió is, konkrét kocsi is.

A normál, befogós használatban eleinte csak gyűlnek a tételek a fejünkben – első futóművet rendbe tenni, motorban sürgősen olajat cserélni, mert alig van nyomás, termosztátot cserélni, mert nem akar bemelegedni. Majd ezeket követően nyilván szebben jár és fele ennyit fogyaszt, mert ami most van, az kibírhatatlan. Aztán egy balatoni menet során átég a hengerfejtömítés – naja, tizenöt éve nem kapta meg azt a hőt és azt a nyomást, valahol engednie kellett –, hazafelé már kopog a motor – hoppá, a hajtórúdcsapágy, talán mégsem a másfél éves olajat lett volna sürgős lecserélnünk, hanem volt az már öt és fél is. Komoly kiadások jönnek, de ott lebeg a szemünk előtt – BÁCSIAUTÓ! – és a varázsszó kiejtésére tovább roskadozunk a növekvő terhek alatt. Mert ha jó lesz a motor, minden jó lesz. Még az életünk is.

De nem így alakul.

Merthogy KE-Jetronic befecskendezés van azon az átkozotton, ami nagyon sokáig bírja a használatot, ám nagyon rövid ideig az állást, no meg az E5-ös benzin (a mostani, alkoholtartalmú, ami mindenhol kapható a kutakon) sem nagy kedvence. Rozsda, mállófélben levő tömítések, oxidált érintkezések, dugulások, minden van az injektorrendszerben, csak ép alkatrész, az nincs. Inkább ment volna vele a bácsi, sokat, kezdjük gondolni... Aztán jön a hideg leves: KE-Jetronichoz nincs szakember Magyarországon, vagy ha van, autóárban foglalkozik a befecskendezővel. És amúgy is – mi magunk leszünk a bácsik, mire fogadni tud.

Aztán a horpadásjavítóknál, akik korábban fél nap alatt varázsolták tükörsimává a jégkáros Puntónkat, kiderül, hogy nem lesz elég a tudásuk, mert a bácsi egy alkalommal valószínűleg nem nyolccal, hanem nyolcvannal parkolt neki a garázsajtó keretének, ugyanis az első nyúlvány is megrogyott. Komoly karosszériás beavatkozás kell. Naja, gyanús is volt, hogy mintha ferde lenne az első lökhárító, de ennyire?

Mire észbe kapunk, a megkímélt bácsiautóra annyit költöttünk, hogy abból másfél, egészen tisztességes, talán nem igazi bácsimúltú, óra szerint esetleg többet futott, de folyamatosan működő, azonnal befogható másikat vehettünk volna – csak közben nem esett volna ki háromszor egy hónap az életünkből, mire elkészült.

Rendben, a keveset használt, idős úriembertől származó autó lehet zsákbamacska, mert el kell fogadnunk, hogy öregebb korban az ember kapcsolatai, anyagi lehetőségei és fizikai képességei alul tudnak maradni egy szintén öregedésnek indult autó nyűgjeivel folytatott harcban. De a nemdohányzó hölgytulajdonos garazsírozott autója, az hogy lehetne már rossz vétel?

Úgy. Nem szeretek embercsoportokra általánosságokat mondani, de ez esetben azért van egy meglehetősen határozott megfigyelésem: a nő a lakásában tart rendet, az autójában káoszt, a férfi meg épp fordítva. Ki, melyikben érzi magát otthonosabban, ugye. Ez persze nem igaz mindenkire, mert láttam én már abszolút patika autót használó nőt és a kocsijában is térdig McDonald's-zacskókban és cigarettásdobozokban ganézó férfit, de az arányok mindenképpen aláhúzzák a megfigyelésemet.

Meg amúgy is – a férfiakban a mechanikai szim- és empátia erősebb és az fejlődik folyamatosan tovább, életük végéig, a nőkben az emberek iránti szimpátia és empátia kapja a nagyobb szerepet, olykor teljesen elnyomva a technikait. Egy kopogó gömbcsukló, világító biszbasz a műszerfalon, egekbe szökő hőmérő, vason csikorgó fék a férfi autóhasználók többségét előbb a szerelő, majd ha a probléma nem nyer orvoslást, a pszichiáter karjába taszítja, a női autó viszont gyakran kopogva, csikorogva, nedveit veszítve húzza a belét, amíg végképp le nem térdel valami sötét sikátorban. Itt sem igaz az általánosítás, de az biztos, hogy emitt és amott is az érintett felek jó hetven-nyolcvan százalékára igaz.

És persze ott a garazsírozás is, ami igazi két-, három-, vagy még több élű fegyver az eladó kezében. Mert ha csak arról van szó, hogy a megkímélt hobbiautónkat – mondjuk a kétéves MX-5-öst – jó helyen szeretnénk tudni a hosszú téli hónapok alatt, akkor az ideális hely neki biztos nem az utca lesz, de nem is a kert sáros hátsó sarka, hanem a jó meleg, fűtött garázs. De egy olyan autónál, amivel télen reggel kihajt a latyakba a tulajdonos, majd napközben bent áll vele a céges garázsban, aztán hazatér, és a sós autótestre az otthoni garázsajtót csukja rá, rá lehet azt mondani, hogy mindig garázsban tárolt, hiszen a tárolás száz százaléka valóban garázsos környezetben történik, de ettől az még nem jó neki.

A garázs melege ugyanis nem elég ahhoz, hogy pár óra, vagy akár egy-két nap alatt kiszárítsa az autó zugait, ezért a löttyök galvánelem-elektrolitot alkotva vidáman dolgoznak az üregekben, miközben a kinti nulla fokhoz képest a benti húsz fok katalizátorként is hat a kémiai folyamatokra – értsd: rozsdásodás – felgyorsítva azokat. Bizony, az az autó, amivel télen garázstól garázsig járunk naponta, gyorsabban a korrózió martaléka lesz, mint amit kint tartunk olyan helyen, ahol alulról azért legalább párát nem kap és a sószóró autó sem veri rá a köpetét. A garázs inkább nyáron védi az autót a festék- és műanyaggyilkos UV-től és hőtől, mellesleg meg az egész év során nekünk kellemes, mert nem kell jeget vakarásznunk, fagyos, illetve izzó utastérbe ülnünk. No meg kicsit talán a motornak, mert az olaj kevéssel melegebben kezdi meg a kenését a téli időszakban. Igaz, nyáron meg hűvösebben.

Oké, legyen profi az előző gazda. Lehetőleg mérnök, leginkább gépész, sőt autógépész-mérnök, ha valakinek, hát az olyannak van otthon műszaki szimpátiája hektószám a pincében. Ez sem igaz. Nem egy, és nem is két autót, motort láttam csak az elmúlt években, amelyeknél a szorgos mérnök tulaj mérnökebb akart lenni a tervezőmérnöknél is. Ide egy kapcsoló, oda egy csap, amott egy másik autóról származó alkatrész - „drága volt az eredeti, de kiszámoltam, és a Marutié még jobb is oda –, természetesen nejlonos üléshuzat alatt megkopott ülések, ezerszer kitekert és lötyögőssé koptatott csavarmenetek, mérőóra és a műszaki leírások szerint tökéletes, a valós életben köhögős működés, óriási fogyasztással. Nem, a mérnök sem garancia semmire, mert az autó hibáinak, egybenlevésének felismeréséhez, annak szinten tartásához nemcsak tudás, de sokszor finom érzék is kell, ha pedig öregszik a jármű, néha ki kell lépni a mérnökies gondolkodásból, hogy megoldódjon egy-egy probléma.

Még a fentieknél is nagyobb a átok, ha valami idősebb, young- vagy oldtimer-korú autót szeretnénk beújítani, és találunk valami évek, évtizedek óta porosodó csodát. Hazavisszük, lemossuk, kiporszívózzuk – egy ilyen autó megdöbbentően újszerű tud lenni, amikor felébresztik a Csipkerózsika-álomból. De vajon mikor cseréltek benne olajat? És melyiket cserélték ki? Motort, váltót, diffit, kormányművet mind? Mi van a fékfolyadékkal, ami négy év állás után köztudottan destruktív méreggé válik a fékrendszerben? Azt mikor eresztették le utoljára? És a millió kis mozgó alkatrész az ajtózárakban, a fűtésrendszerben, az indítómotorban, az ablaktörlő-mechanizmusban, a tolótető szerkezetében, a karburátorban? Azok mikor kaptak kenést, ki cserélte ki bennük a gyurmává csomósodott, kenési feladatait ezért ellátni képtelen zsírt, olajat? Nem beszélve a kővé száradt, vagy esetleg a bent tartott folyadék agresszivitása miatt megkeményedett, kitágult, megrepedt szimeringekről, karmantyúkról, szigetelésekről...

Egy hosszú állás után ébresztgetett, szemre tüchtig autó garantáltan kis felújítás után kiált. Az összes olajat, fékfolyadékot le kell benne cserélni, s ha ezzel megvagyunk, s kipróbáljuk, feltehetőleg szembesülünk inkontinencia-problémákkal is. Aztán kell rá négy új gumi, ablaktörlőlapátok, meg kell mozgatni a berohadt fékeket, megjáratni a kapcsolókat. Ha mindezen túl vagyunk, nem árt egy alvázvédelem-ellenőrzés, mert az a fránya bevonat magától, a garázs sötétjében is szereti elengedni a társát, melynek Lobakon templomában örök hűséget esküdött harminc évvel korábban – a fémlemezt.

Amennyiben mindezzel megvagyunk, már csak olyanokon érdemes aggódnunk, hogy a vén termosztát mikor dobja be az unalmast, és változtatja Illy presszógéppé a blokkot, hogy vajon azokról a hengerekről, amik fölött pár évig nyitva maradtak a szelepek, mikor kopik le végre annyira a tömítettség hatását keltő rozsdaréteg, hogy sántává és indíthatatlanná váljon a motor, s hogy helyből két méretet kelljen fúrni rajta, amikor rendbe szeretnénk tenni.

Nem rombolnám tovább a hangulatot. Az alapállítások továbbra is igazak: a kilométerszámláló adataira nem érdemes támaszkodni, a fiatalabb évjárat nem okvetlenül előny, az igazi tulajtól származó, megkímélt, finoman használt, ellenőrizhető múltú és futásteljesítményű autó biztosan jobb vétel a gyanús hátterű, zavaros helyről származó másiknál. De örök szabályok nincsenek, a tökéletes fogással is csúnyán lékre lehet futni. És ne feledjük: a Népítéletek, az új autó vétele fölötti örömben fogant baráti sörözéseken elhangzott vélemények, a lelkendező vásárlási posztok többsége akkor keletkezik, amikor az új gazdi még csak épp egy-két napja birtokolja a járművet. Az pedig még semmit nem jelent.

Majd kérdezzük meg fél év múlva – hogy szolgál a hamvasan új öreg verda? Készüljünk azért fura válaszokra, megromlott barátságra, mert a használtautó-vásárlás bizony csúnya és sötét verem.

Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.