Bálint fiam motorálmai, Imola, pénzköltés, tervmódosulás

Amikor a gyerekeim picik voltak, nehezen tudtam elképzelni, hogy ha majd zárkózott, kiszámíthatatlan, nyegle és lusta kamaszok lesznek, hogyan tudom ugyanúgy szeretni őket, mint abban a gügyögős, csetlő-botló, cuki állapotban, amiben akkor voltak. Persze, abból indultam ki, milyen pokoli kamasz voltam én magam. Ők azért nem olyan rosszak, távolról sem.

Norbi, a kisebbik, lassabban érik, még legózik, kicsit az anyjába kapaszkodik, igaz, a kisautókat már elhagyta, mintha már a Kinder-figurák se izgatnák annyira. De ő még csak tizenhárom éves, ráér. Bálint, a nagyobbik viszont pár hét múlva tizenhat lesz. Ennyi idősen az ember már vívja a csatáját a szüleivel, saját nézetei, saját élete, saját gondolatvilága van, közel sem biztos, hogy mind egy irányban áll a felmenőkével.

Bálint például elkezdett gitározni (ötévnyi kiemelten jó klarinétos fejlődés mellé), akárcsak én tettem ennyi idősen. De miközben én a béna akkordozásig jutottam csak, viszont annyival már anno megpróbáltam szédíteni az építőben a csajokat, ő nem egészen egy év alatt eljutott a Hendrix-, Clapton-, Neil Young-riffekig, amiket én fel se fogok, hogyan lehet lejátszani, nagyobb társaság elé mégsem tárja a tudását. És a gitár után jött az erősítő, a torzító, most meg már lassan kéne a wah-wah-pedál... Kicsit hatékonyabb a csávó, mint én voltam, bár én (szerintem) sokkal szofisztikáltabb zenéket hallgattam, rendes hatvanas évekbeli rhythm&bluesokat, dzsesszt minden formában, némi komolyzenét, pszichedelikus rockot. Ők meg nyomják a keményet. Evvan. Néha, ha a Sádi és a Bendegúz haverja átugrik, egész metálegyüttes bömböl a felső szinten, már az utcáról hallani, ahogy játszanak, néha ugyanazt a nótát, de jellemzően inkább hárman hármat. Mindegy, ennek is örülök, mert tudnak. Majd összecsiszolódnak.

Aztán a Sádi, akit a szülei amúgy tiltanak a motorozástól, sportmotor-őrült lett jó pár évvel ezelőtt. Mire a Bendegúz, akinek a legengedékenyebbek a szülei, gyorsan beújított egy 125-ös Sachsot az apjával közösbe'. Ekkor Bálint is elérkezettnek látta az időt, hogy lépjen – tavasszal elkezdett spórolni egy saját motorra. Volt már ennek némi előzménye, mert amióta hazavittem a Honda SS50-est, s egyszer megengedtem neki, hogy hétvégén, szigorúan a ház előtt menjen vele kicsit fel-alá, azóta állandóan azzal nyaggat, hogy mikor motorozhat megint. De az SS elég hangos, az egyik túlérzékeny szomszéd néni már így is ki akarta ránk hívni a rendőröket, én meg nem akartam balhét. Letiltottam a motorról, azóta csak álmodozik és spórol. Először jöttek a Simsonok (S50/51/Schwalbe vegyesen), aztán a mindenféle ismeretlen fantasztaságok, de akkor még gőze se volt, mennyi pénze tud összejönni, tehát a körvonalak enyhén szólva is képlékenyek maradtak. Annyit biztosan tudott, hogy robogó nem lesz (azaz ha annyi pénzért lenne egy Yamaha BWS vagy esetleg egy Vespa – brrr –, az talán, de a többi ciki), chopper nem lesz, enduró nem lesz. Motorszerű motort akart, helyből. Gőzerővel próbáltam rábeszélni a leglogikusabb választásra, a robogóra, de nem akarja. Titokban örülök neki – az én vérem.

Az ügyet aztán megkavarta, hogy nagyon jó lett a bizije az Apáczaiban, nekem meg beindult a könyvem eladása, ezért annak a honoráriumából befizettem egy A1-es tanfolyamra – ami kvázi ugyanaz, mint a régi 125-ös jogsi volt. Bálint a fókuszt áttette az eggyel nagyobb osztályra, s vadul nyolcad literes motorokat kezdett nézni. Persze, rögtön beestek a merítésbe a mindenféle Cagiva Mitók, Aprilia RS125-ök és egyéb, NiCaSil-hengeres, kovácsolt aludugattyús, üzemórás, lóerő-maximalizálós, pénzzabáló kétütemű szörnyetegek, de rájött – olyat nem vehet, mert az A1 nemcsak köbcenti-korlátot jelent, hanem 0,1 kW/köbcentinél nem lehet vele nagyobb a teljesítmény sem. Találtunk mindenféle Suzuki TU-kat, Yamaha SR-eket, valami dagi kerekes Hyosungot is (az vagy két órán át érdekelte), aztán mindig legyintett – túl chopper, túl új, túl mű rajta a króm, túl punnyadt a tesztek szerint. Ez a korosztály gyorsan szerzi be az infókat.

Addigra Bendegúz már szervezni kezdte, hogy jövő nyáron – azaz 2019-ben – elmenjenek egy Balaton körüli túrára, ez pedig nagymértékben megkönnyítette, hogy gyógyírt kenjek a cagivás/apriliás, kétüteműtől sajgó sebre. „Bálint, egy Balaton-túra tőlünk mérve 400 km. Megbeszéltük, hogy a motort és annak fenntartását te teremted elő. Mivel a zsebpénzed most a tizedik osztályra, már megemelve is csak 7000 forint lesz, abból kell gazdálkodnod. Egy kétütemű 125-ös, ha elég erős, simán megeszik négy liter benzint száz kilométeren, tehát a balatoni túra alatt elfogyna 16 liter, ami 6400 forintot jelent a mai üzemanyagárak mellett. A négyütemű szerintem olyan 2-2,5 körül eszik ugyanekkora távon, tehát máris megmaradt annyi pénzed, hogy azon a túrán még esetleg enni, kólát inni is tudsz majd, esetleg egy strandbelépőre is telik, ha beletaláltok egy olyan partszakaszba, ahol már csak pénzért lehet lemenni a vízhez. Nem utolsó szempont.”

Bálint meg munkába lendült. Segített árulni a könyvemet Parkoló Parádén, pakolt, füvet nyírt, ablakot mosott, ajtót takarított, ezeket mi megfizettük neki. Majd augusztusban beállt pékáru-boltba dolgozni – szerencsétlen, miközben az öccse javában nyaralt, mi meg kényelmesen jártunk be melózni a magunk ritmusában, ő hajnali 5-kor kelt, hogy odaérjen a Keletibe. Élőhalott volt egész augusztusban, de szép pénzt keresett. Eladta a drága bringáját, majd a Belsőség-közeli Tittye barátunk segített olcsóbbat venni helyette, eladtuk a közös BMX-ünket is, amiből megkapta a részét, a Lenovo tabletjét pedig épp most árulom a Vaterán, talán abból is bejön majd egy tízes. Mindehhez hozzátette a korábban spórolt pénzét, s kiderült, van negyedmillió forintja. Ebből kell megoldania a motorvásárlást.

Én ugyanis, a ridegszívű apa, otthonos környezetet próbálok teremteni a fiaimnak, de azt a kényeztetést nem akarom, ahogy a szüleim tettek velem. Nálunk ugyanis a teljes elengedés és a szigorú, durva retorziók kiszámíthatatlan örvényében kellett mozognom, a motort pedig mereven tiltották. Ennek az lett a vége, hogy mivel elég elszánt kölök voltam, titokban kellett mindent megoldanom. Aprópénzből venni roncs Verhovinát, nulla tudással működővé tenni, aztán jött egy rakás egyéb, zűrös moci, persze jogsi sehol, rettegés a rendőröktől, menekülés előlük, néha a lépcsőkön, majd amikor végre egyszer rendes nagymotorra ülhettem, rögtön meg akartam mutatni, hogy tudok én. Ezért Tata-kertvárosban, a néptelen, álmos, szombat esti utcán, rövidgatyában, pólóban, sisak, kesztyű és minden nélkül eltéptem a 110-et. Hogyan nem haltam meg akkor, ma se hiszem el.

Bálintot tehát – bár a gyomrom összeszorul, ha arra gondolok, hogy ott kavar majd a kis szúnyog motorjával a végtelenül tahó BMW X6-osok és figyelmetlenül gyilkoló Toyota RAV-4-esek között – nem tiltom el a motorozástól, inkább próbálok olyan felelősségteljes, de megengedő felnőtt lenni, amilyen Bonyháti Peti barátom faterja volt. Peti ugyanis 14 éves korában letette a segédmotoros vizsgát, kapott egy új Simsont, azzal a kikötéssel, hogy mindig hosszúgatyát, bőrkabátot, kesztyűt és sisakot vesz, ha ráül. Peti nagyon jó srác volt, én meg egy lázadó kamasz, ezért egy ideig nyunyerákként tekintettem rá a nagy szabálytisztelete miatt, aztán rájöttem, hogy sokkal jobban és ügyesebben motorozik a sokkal jobb motorján, mint én, tehát talán nem is butaság az a modell, ami az ő családjukban kialakult. S hogy valójában nem volt nyunyerák, az is bizonyítja, hogy ma Kanadában él, s két fiával rendszeresen krosszozni jár. A vér nem válik vízzé, jól csinálta. És Gyuri bácsi, a faterja is.

Bálintnak tehát lehet motorja, mert tudom, ha eltiltom, a hátam mögött fog motorozni, ezerszer veszélyesebben, hiszen a frusztrált kamasznál öngyilkosabb hajlamú lény nemigen van a Földön. Legfeljebb ezt ő nem tudja. De ettől még a motorjára minden fillért magának kell megkeresnie, hogy megbecsülje és hogy megtanulja a munka értékét, s az is szabály, ha motorozni akar, ahhoz öltözködnie, jogosítványt szereznie kell. Barátok vagyunk, de egyelőre nekem van eszem. Erről persze ti, olvasók pontosan tudjátok, mennyi – nekem se olyan sok, de pszt.

Így értük el szeptember elejét, Bálint a melóiból és zsebpénzéből összekapart kis spórolásával, én meg a három év alatt összekalapált és magam finanszírozta könyvemből származó, nagyrészt egyben tartott megtakarításaival. Oké, eladtam pár régi fényképezőgépet is a vitrinből, mert nem jött volna ki a matek.

Már írtam egy korábbi Sebesség oltára-posztban, hogy az imolai börze idejére mindketten kitaláltuk, mi volna a jó nekünk, de mindkettőknél akadtak esetleges kivételt jelentő elhajlási lehetőségek. Bálint megemésztette, hogy négyütemű motor kell neki, de ha már, akkor legyen öreg és érdekes – és rátalált a kéthengeres Honda CB125T-re, ami 17 lóerős, tehát éppen tudja a 0,1 kW/cm3 határt – 12,49 kW-os ugyanis... Tényleg izgalmas gép, motornak néz ki, szexis Comstar kerekekkel, a teljesítményhatárt a plafonig kihasználja, elbír két embert (ugyanolyan erős, mint a 250-es Honda Spacy-m!), s úgy hírlik, még tartós is, ha cserélnek benne rendszeresen olajat. Ha pedig nem talál ilyet, vagy valaki nagyon jó árat villant Imolában, akkor esetleg egy Gilera Giubileo 125-ös, Morini Corsaro 125-ös vagy hasonlóra elcsábul.

Én meg úgy voltam vele: végre megvalósítom a régimotor-álmot, és megveszem vagy az erős Aermacchi 350-est, vagy visszanyúlok a motorozásom gyökereiig, és beszerzem az erősnek tűnő, bár inkább nyomatékos, 50-es, 60-as évekből származó angol twint, azaz nagy sorkettest. Szakítva az évtizedes gyakorlattal és a magyar szokással, úr leszek, és kizárólag jó, vagy restaurált motorra adom ki a pénzt, hiszen mindjárt 52 éves leszek, és ha megint valami 10+ év alatt elkészülő projektbe kezdek, a végén már ráülni se tudok, ha rosszul sül el valami. Vagy ha én igen, akkor a Kati nem jön majd rajta velem. Ha esetleg ő még igen, akkor a barátaim már szinte biztosan nem lesznek rávehetők egy jó Dolomitok-túrára. Szóval nem projektelek, élni szeretnék.

Bálint tiszta terveibe azonban szennyezőanyag került. Merthogy úgy terveztük, hogy az imolai börze standjainak hátsó részében talán találunk majd egy alkalmas Honda CB125T-t, amit hazahozunk, és ha nem, esetleg hazafelé, Ausztria irányába kanyarodva túrunk elő a Subitóról vagy a Willhabenről egy elhozható, forgalomba állítható példányt. De a jó lehetőség épp Magyarországról jött, méghozzá TC-s barátunktól, Smartguru Lacitól. Fene se gondolta volna, hogy pont nála lesz egy ilyen, nálunk ritkaságszámba menő, de azért meglehetősen szúnyogszerű motor, hiszen a Smartok mellett ő például arról ismert, hogy menő raliszerelő is volt korábbi életében, ráadásul tömör, izmos fickó, aki alatt furán mutatna egy ilyen drótszamár. Ám a képek nem csaltak, amiket átküldött: azokon egy meglehetősen szép, ráadásul magyar rendszámos, rendben levő papíros, bár tíz éve használaton kívüli kis Honda-twin állt. Ő úgyis csak a börze utáni hétvégén ért rá előtúrni a mocit, mi meg nem akartuk lefújni a szép, kerekre szervezett imolai túrát, tehát megbeszéltük: tekintse a motort megvásároltnak, s csak akkor rúgunk fel bármit is, ha valami rettenetesen pusztító ajánlatot sodor utunkba a Tamburello íve.

Bálint ugye, még nincs tizenhat, motoros gyakorlati órákat csak a szülinapja után, november elejétől vehet, de az iskola, ahová beiratkozott, október végén lezárja a tanpályáját, tehát leghamarább március végén, április elején kezdi a gyakismereteket, addig ráérünk... De azért láttam, hogy pillanatra megzavarodott – tudom, milyen, amikor az ember feje még tele van fiatalos köddel, fogcsikorgatva spórol, hogy valami elérhetetlennek tűnő, vágyott tárgyat megszerezzen, a hosszan, nehezen összespórolt pénz pedig, amikor végre egyben van, égeti a zsebét. Akár rohanhatna elkölteni, de még várnia kell, önuralomból, mert a kellemetlen apja azt mondja – „Bálint, ott lesz még Imola...” Nem irigyeltem szegényt.

Négyen indultunk a börzére. Szabó Endre barátom, a fia Bence, Bálint meg én. A péntek hajnalra tervezett indulás a nálam máskor szokásos menetrendhez képest szinte vajon csusszant – hétfőn még elvittem Nessyt a Szakály Robihoz, hogy nézze meg, mi rángathat benne, csütörtökön visszakaptam azzal, hogy az autó bősz egészségnek örvend, és csak a trafó vagy az előtét-ellenállás lehet esetleg a ludas, de rövidtávon reprodukálhatatlan a hiba. Elugrottam hát Sanyi barátomhoz, s a nála bontás alatt álló állólámpásból kölcsönvettem a két inkriminált alkatrészt, összekészítettem pár szerszámot, biciklit, rollert (az Imola Autodromo cudar hosszú ám), kevéske csereruhát, aztán elugrottam Göbihez, Péteribe a motoros utánfutóért.

Ott jött a fennakadás. Göbi, ugye, az a csávó, aki amellett, hogy mérnök, tényleg, de tényleg mindent nagyon rendben tart. És az utánfutó nem világított, azaz egyetlen szélességjelző gyulladt ki rajta elöl, amikor felakasztottuk Nessyre és kapcsolgatni kezdtünk mindenféléket. Közel egy órát kínlódtunk a csatlakozókkal (még a futó alatt is szétszedtünk mindent), némelyik valóban eléggé megzöldült, talán épp ideje volt már széthúzni őket, de a hiba tartotta magát. Nem volt mit tenni, beismertük a vereséget, s Göbi zavartan krákogva, de utamra engedett, mert már nagyon késő kezdett lenni, és azzal a sötét futóval már az M0-son lekapcsolt volna a rendőr. Nem sakkról van szó.

Repültek a telefonok, mert problémák vészmegoldásában általában jó vagyok. Zöldi volt az első, de kiderült, hogy a Lisz futó, amit kölcsön szokott adni nekünk a Dolomitokba, most Pomázon van, egy ismerősnél, de visznek ki vele motort talán a Hungaroringre a hétvégén. Oké, hívtam Endrét, aki reggel úgyis jött hozzánk, hogy együtt menjünk tovább Imolába – kérje már kölcsön az ATV-szállítót a szomszédtól, mert azt már úgyis használtuk egyszer a Kati meglepi-Honda VFR400-asának hazahozatalára évekkel ezelőtt.

Így is lett, reggel hatkor megérkezett a Civic, mögötte a futóval, látjátok, így kell gyorsan és hatékonyan elsimítani a problémákat. Beszórtuk a cókmókjaikat a glédában álló és lemosott Nessybe, felakasztottuk a futót, összedugtuk, na, még egy biztonsági lámpapróba, mert Endre Civicje mögött ugyan működött minden, de az ördög nem alszik – és nem aludt. Csak a lámpák. Mármint az utánfutón.

Azaz a helyzetjelzők égtek, de elég furán. Nyomkodtam a féket, indexeltem, itt-ott valami felvillant, de nem abban a rekeszben, ahol kellett volna neki. Itt teljes a katyvasz. Ilyenkor kezd el masszívan szakadni az emberről a víz, mert hát ugye, a hatos indulást (amiről tudtuk, hogy negyed hét lesz belőle) azért beszéltük meg, hogy a reggeli isibe menős dugó már a városból kifelé érjen bennünket, s mi, a bulizni indulók, kacaghassunk a befelé güriző tömegeken. Egyszer-egyszer azért jó a szerv másik oldalán is állni.

Csakhogy a probléma nagyobb volt a vártnál. Szétszedtem magát a csatlakozófejet, nini, három érintkező is lecsúszott, hát itt a baj forrása! Bence nekiállt hétpólusú utánfutó-csatlakozó bekötési rajzokat túrni a neten. Hoppá, helyből háromfélét dobott fel a Google. Most melyik legyen? Kiválasztottam azt, amelyiknél a még bekötve maradt vezetékek sorrendje megegyezett az ábrán levővel. A lejött kábeleket visszaszúrogattam, aztán úgy, ahogy volt, kupak nélkül felküldtem a csatit a Nessy hátuljára. Most kicsit több minden világított, de a káosz csodás neorealista művet szült. Bálintot beküldtem a multiméterért a házba, aztán kihúztam az összes vezetéket és nulláról elkezdtem kimérni a csatlakozót, egyenként. Melyik a test, melyik az egyik, melyik a másik index, melyik a helyzetjelző... El lehet tökölni az ilyennel, száll az idő.

Sikerült! Bő háromnegyed óra veszteséggel, de minden úgy világított, ahogy kell, pontosabban az egyik rendszámlámpa nem indult be a futón és a szokásosan kontakhibáskodó bal hátsó lámpa a Mercimen megint pislantott egyet-egyet, de indulhattunk! Persze már a legnagyobb reggeli dugóban. Azt terveztük, hogy mi röhögünk majd a tömegen, de ahogy elnéztem a szembejövő arcokat, inkább ők röhögtek rajtunk. Gyakran voltam már akasztott hóhér, újabb rovátka került a puskatusba.

Ha úgy veszem, eseménytelenül telt az út. Valahol Szlovéniában elkezdett megint rángatni a Nessy, akkor megálltam, kicseréltem a trafót és az előtét-ellenállást, csak hogy a pályára hajtva azonnal, brutálisan megint elkezdjen szaggatni. Még jó, hogy volt egy félreálló, önindítóval betekertem magunkat (rohadt idegesek tudnak lenni a horvát kamionosok...), felpattintottam a kocsi elejét. Ja persze, amikor szereltem, észrevettem, hogy fordítva volt a bilincsben az új trafó, a csatlakozók rajta emiatt keresztben, a hely meg szűk volt szerelni, ezért arra ugyan akadt még energiám, hogy valahogy megfordítsam a helyén, de ehhez lelazítottam a plusz szálat, és nem szorítottam vissza. Ami emiatt hol adott tápot a trafónak, hol nem. Nyolcas kulcs elő, két fordulat az anyán, ezzel Nessy minden mechanikai problémája meg is szűnt. Konkrétan. És azóta is.

Az út előtt kicsit tartottam azért attól, hogy egy hathengeres, ménkű karbikkal etetett, ósdi benzinessel, három meglehetősen nehéz és egy könnyű utassal, három biciklivel, egy rollerrel és egyéb cuccokkal nekiindulunk a szlovén hegyeknek, mert még élénken élt bennem a 17-es fogyasztás, amivel megvettem Nessyt, a 15-16 literes átlag, amit korábban a 230.4-es és a 200-as állólámpásaim produkáltak, s az ornbaui, már barátságosabb 13-14,5 közötti számok is aggasztottak. De az ember veterános rendezvényre menjen veteránnal, az istenit, mert különben egy puhapöcs. És úgy tűnik, most került a helyére minden. Volt, hogy 11,1-et tankoltunk, és amikor már felbátorodtam, mert mindenki úgy tolta (az utánfutósok is) a szlovén pályán, hogy nem tarthattam fel a tömeget, s emiatt 110-120-ra kapcsoltam, akkor is 12,3-nál megállapodott a fogyasztás. Ez már emberi lépték, persze nem egy modern turbódízel számai, de azért nincs sokkal odébb az öt-tíz-tizenöt éves, hasonló méretű benzinesek javához képest. Állólámpás benzinestől pedig nem is láttam még ilyesféle takarékosságot. Most örülök, kicsit büszke is vagyok, hadd súgjam meg nektek.

Olaszország határát Endrével a volán mögött lépte át Nessy. Mivel mindig felizgat, ha valamelyik veterán autóm újabb országba jut el, ezért nem mulasztottam el a határfotót sem, ezek kötelező emlékek. Egy kávéra még megálltunk valahol Velencén túl, majd Bolognának vettük az irányt, ahol aggasztóan Vénuszbeli felhők borították az eget. Az Accuweather pokoli időt jósolt estére, a Waze óriási tereléseket írt, végül egészen apró utakon, barna ég alatt, villám-fegyverropogásban vettük be az utolsó nyolcvan kilométert. Mintha a pokolban lettünk volna, de azért közben még melegebben a szívembe zártam az EU-s ingyenes mobilroaming-rendelkezést, ami miatt folyamatosan, online láttuk, mi jön, és hogyan lehet elkerülni. Két évvel ezelőtt még belefejeltünk volna a bolognai őrületbe és éjfélre értünk volna csak a szállásra.

Így viszont fél kilenc tájban, már a Bagnara di Romeán levő airbnb-nket elhagyva, kajáldát kerestünk. Azt hittem, valami unalmas alvófaluban sikerült szobát foglalnom, de kiderült, Fellini-filmbe illő, sárgás lámpákkal, reneszánsz városházával, macskaköves főtérrel díszített, városfallal kerített, hangulatos kisvárosba toppantunk. A pizzéria a főtéren volt, mellette éjjelig nyitva tartó fagyizó, ahogy kell, épp csak Vegyevigye hiányzott, ahogy vörös ruhájában ellejt a mutáló hangú kamaszfiúk előtt.

A pizzériába beszéltük meg a találkát a magyar kontingens másik szálával, Szilágyi Csabival és Csereklyei Danival is, akikkel tavaly egy furgonban tettük meg majdnem ugyanezt az utat. Ők akkor már egy napja kint voltak, Csabi a pénteki napon már beújított két Vespát, amelyek közül az egyik egy régi, lenti lámpás (faro basso) modell volt. Igazi Római vakáció-, Audrey Hepburn-, Gregory Peck-cucc; ha létezik időutazás, biztosan jobb kellék hozzá, mint egy DeLorean DMC-12.

Megbeszéltük – másnap, amikor összeszedi a motort, kölcsönadja egy kanyarra a pályán, Dani pedig, az alkukirály, felajánlotta, hogy ha találunk akár Bálintnak, akár nekem valami motort, ne legyünk restek felhívni, mert jön és gyárt nekünk jó árat.

Másnap gyönyörű kék égre ébredtünk, rettenetes, nejlonba csomagolt kétszersülteket ettünk közepesen szar lekvárokkal és kicsit kihűlt, kotyogós kávéval – nem az a cappuccino con brioche fresca (biztosan rosszul ragoztam) volt, amit elképzeltem, de mit számít ez, hiszen mindjárt – IMOLA!

A szállásadó néni és bácsi igencsak díszőrségbe vágta magát, amikor elhajtottunk a helyszínről. Az öreg ugyan érzékelte, hogy valami régi autót lát, de ahogy az az állólámpással már csak lenni szokott, vagy húsz évvel odébb saccolta a korát. Megpróbálkozott azzal, hogy mutogatta a saját Mondeóját - „huszonöt éve nekem is megvan”, majd megkérdezte, mennyi idős a Merga, mire mondtam neki - „quaranta-cinque”, amitől kicsit leesett az álla. Naja, közel kétszer olyan öreg, mint a vén Mondeo, de ennek meg nem én vagyok az első tulajdonosa...

Elgurguláztunk a mennyei hangú hathengeressel Imolába, ahol úgy találtunk parkolóhelyet, mint egy budaörsi pláza parkolójában, kedd délelőtt. Azonnal. Utánfutóval. Nem is értettem. Összeraktuk a bringákat, betekertünk a jegypénztárhoz, ahol az angolul kifogástalanul beszélő jegykiadó rám kacsintott, és megsúgta – ne áruljam el, hogy a Bálint elmúlt 14, akkor nem kell neki jegy. És nem is volt hajlandó adni. Ejnye...

Elég korán volt, kilenc lehetett, az olaszok később kelnek, mint mi, gondoltam, a tömeg nyomását majd tizenegy tájban kapjuk meg. Egyik-másik standon még ponyva is hevert, nem siettek a nyitással. Mivel huszonkettedik éve (de persze nem ennyi alkalommal) járok a börzén, ezért pontosan tudom, hogy a hely bejárásakor nem szabad leakadni a boxutca mögötti, meglehetősen dús kincseket hordó részen, mert odakint a pályán ugyan kicsit hígabban kapja az ember a kínálatot, de sokkal jobbak az árak, hangulatosabb a terep is. Ezért itt csak felületesen szabad mozogni, nagy sebességgel. Végigverettünk a sorok között, de csak egy darabig sikerült, mert Bálintot sokkolta a látvány. Lépten-nyomon megállt fotózni, árakat kellett kérdezni neki, aztán már én is elkezdtem érdeklődni – menthetetlenül belefulladtunk a jóba. Mint mindig. Már az elejébe.

Pokoli erővel aztán sikerült kitámolyognunk a boxokon át a kinti részre, ahol az autók állnak. Endréék jó társaság, türelmesek, ha mozdulni kell, mozdulnak, amikor a többiek elindulnak, néha ezt-azt kérdeznek, kicsit fotóznak, de hiszen Endi már a gimiben is ilyen csupaszív srác volt, sose bántott senkit. Mi nyilván kellemetlenebbek lehettünk, mert mindkettőnk zsebét égette a pénz. Láttam Bálint arcán az átváltozást, ahogy elkezdte felismerni a motorokat, amiket az Oldtimer Markt Preise Sonderheft 2017-kiadványomból az elmúlt hetekben magába szívott.

Itt egy kérdés, ott egy kérdés, a végén már magától nyomta a szöveget, de a számok értelmezésével még volt egy kis gondja. Szerencsére azok mindig kellően magasak voltak a kellően ótvar romokra, még a börze alsó fertályán mozogtunk. Nem éreztem, hogy a Smartguru-féle Honda megvásárlása veszélyben forogna.

Összeakadtunk a Csabival, aki hozta lefelé a gyönyörűséges faro bassa Vespát. 1960-as motor, san marinói, tulajtól, minden papírjával, nagyjából készre restaurált, csak apró részletek hiányoznak még – rozsdásak a kerékcsavarok, lyukas a kipufogókönyök. Különben a lemezmunka tökéletes, a fény, az ülés hibátlan, mechanikailag teljesen pöpec. Letessékeltem a gépről, szúrtam egy egyest, hű de finom. kettő, a váltó is sokkal jobb, mint a későbbieken, három, de nyomatékos ez a motor!, aztán sípolás, ennyit tudtam meg az utolsó alsó fényszórós 125-ösről. Azaz a féket is kipróbáltam. Itt ütköztem bele Imola egyik nagy, mostanában körvonalazódó problémájába – valahogy kevés a látogató. Eddig, ha nem is háborítatlanul, de azért pianóban mindig lehetett pöfögni a motorokkal, mert a sok ember között elveszett a kevés pályaőr. Most viszont ugyanannyi van belőlük, s messzire ellátnak, meg is állítanak mindenkit, aki motorozni mer. Mi történt itt?

Érdekes a jelenség. Eddig minden évben azt éreztem, hogy súlyosan feljebb másztak az árak az előző alkalomhoz képest, s ha elővettem a katalógusomat – persze az német, ami nem az olasz piac -, hogy ellenőrizzem, mekkora a túlzás, állandóan 20-100 százalékkal túllőtt árakkal találkoztam. Most viszont valahogy nem csaptak pofán sem az árak, sem a papírhoz képesti különbségek. Halkan merem csak suttogni, de mintha Imolában megint normálisabb számok lennének, akárcsak, mondjuk, 2000 táján voltak. Persze nem autóalkatrész-árakban, mert ott még mindig zúz az infláció.

Visszatoltam Csabinak a motort, irigykedés helyett nyeltem egy nagyot és hősiesen gratuláltam neki, fogaim között elrágva egy krvnnkd-et, mert amúgy rohadt jól vette a Vespát. Frank Sinatra-i mosollyal bezsebelte a dicséretet, továbbment kipufogóért, csavarokért a Vespa-boltba, mi meg neki a pályának, ez alkalommal visszafelé ahhoz képest, ahogy szoktuk, tehát óramutató járásával egy irányban.

Ősrégi, koporsótankos, szalonnaszeletelő lendkerekes, csitti-fitti Moto Guzzik végtelen sora húzódott bal oldalon. Oppáré, egy restaurátor csapat standja, csúcsszintű cuccok, ezekre ránézni sem igen szabad, mert az is pénzbe kerül. De hopp és nicsak, ott egy angol twin a sor végén. Egy AJS. Épp az a márka, ami miatt elkezdtek érdekelni a nagymotorok. Persze, ez nem a külső szelepes, pufogós fajta, mint amit 1998 táján, Weissenkirchenben láttam elhúzni a hegyen, hanem már a háború utáni korszakból származik, amikor a Matchless megvette az AJS-t és létrejött az AMC, de akkor is. Egy AJS. És egy twin, azaz sorkettes. Gyönyörű. Elegáns. Fekete és króm, s mind hibátlanul. A vágyaim találkozópontja. Egy Tuxedo Junction.

Kicsit megkövültem, mert őrületesen tetszett a motor. Eredetileg egy BSA A7-est, A10-est, A65-öst akartam találni, maximum egy Triumph T100-ast, vagy esetleg, ha nagyon nagy mázlim van, egy T120-ast, de ez itt pont az volt, amit kerestem. A nagy, külön blokkos, külön váltós, ágas-bogas, de már emberien használható futóműves, túlkomplikált, agyondíszített, régi-régi angol twin. Körbejártam. A kék kédercsík nem tetszik nagyon az ülésén, a tank alja látott rosszabb időket, mert a krómozás széle kicsit girbegurba, egyik-másik vizes matrica meg elcsúszott a lakkozás során, de más hibát nemigen találok rajta. Tökéletes a fényezés, tökéletesek a krómok, enni lehet a mechanikáról. Ott van rajta a Smiths sebmérő, a feszültségmérő, a kábelezés nagyjából korhű, a gumik vadonatúj Avonok, az egész motor olyan... izé, hamvas. Megkérdezem azért, mennyi az annyi, csak hogy legyen támpont, honnan kell lejönnöm a Földre.

Nyolcezer, mondta a bácsi, aki egy zsíros füzetben, hosszú listából kereste ki a motort. Documenti in regola, tehát minden papírja rendben. Nyolcezer... Te jó ég, nálam most itt van hét és fél. Szinte meg tudnám venni, és akkor nem jönne hosszú futkosás a cuccok után, a szívások, a járkálás az esztergályoshoz, hogy mégiscsak nagyobb gallérral kellene az az agy... Csak így, rá lehetne ülni és menni vele. Sose voltam még ennyire közel ahhoz, hogy megvásároljak egy kész veteránt. De mivel ez láthatóan egy kereskedés volt, aminek a portékáival addig járják Európa börzéit, amíg el nem kelnek a cuccok, ezért alkura sokkal kisebb esély nyílt, mint a kicsi, reménykedő, tűző napon fővő többi árusnál. Tényleg csak az érdeklődés szintjén kezeltem a dolgot.

Kikerestem a katalógusból – ez egy AJS Model 20-as, gondolom, ötvenes évek közepi lehet, hoppá, a másfél évvel ezelőtti Note 1 ára 8800, a Note 2 – és a Pontonom alapján tudom, hogy ez itt annál sokkal jobb – 6500 euró. Kvázi árában mérik, ha még alkudni is lehetne belőle, az maga a csoda lenne. Ráadásul láthatóan használatra is felkészítették, mert ott volt rajta az oldalsztender –aki próbált már régi motort állványra tenni, tudja, miről beszélek – és az olajcsap. Utóbbi azért kell, mert ennyi idősen, pláne a veteránokra jellemző, hosszú állások mellett ezeknek az öreg brit gépeknek az olajszivattyújában levő szelep hajlamos átereszteni, s mire az ember pár hét elteltével lemegy a garázsba, hogy berúgja a mocit, addigra annak a forgattyúsháza telemegy olajjal a magasan elhelyezett tartályból. Ilyenkor a jelenség: indíthatatlanság, borzalmas füst – na, ezért szokták rátenni manapság a csapot, ami persze veszélyes, mert ha az ember nem nyitja ki, besül a gépezet.

Hívtam Danit. „Izé, szia Dani, lenne itt egy motor, nagyon érdekel, de szükség lenne a tudásodra, nagyon” – mormogtam, hogy az eladó ne lássa rajtam az izgalmat, Dani pedig rávágta, negyedóra múlva ott lesz. Baromira tetszett az AJS, épp olyan volt, amit elképzeltem, még ha nem is egy BSA (ami amúgy olcsóbb is). A maga fenséges, nagyvasas méltóságában egy ilyen régi angol twin azért eléggé olyan, mint valami újfundlandi a vizslák között, épp csak nem nyáladzik. Bár, fene tudja, ez angol, s mint tudjuk, az angol motorban akkor van olaj, ha alatta ott a csepp.

Lóhalálban tekertem egy kört, hogy legalább az alsó-imolai kínálatot feltérképezzem. Egyetlen, kopott és olajos, háborús BSA M20-as oldalt szelepelt motort találtam. Szörnyű aranyos volt, rendes papírokkal, kopottas honvédzöldben, minden, az állapot lenyűgözött, mert imádom ezt a fajta elhasználtságot, még ha gyakran azt is súgja az embernek – nagy-nagy restaurálás lesz a vége... Az ember meg nagyon szabadulni akart tőle. Először mondott rá ötezret, de hozzátette a „trattabile” és a „prezzo buono” szavakat is, majd adta a papírokat. Ráültem – olyan volt nagyjából, mint a C11-es BSA-m, amit évekkel ezelőtt elcseréltem a Gajdán Mikivel – rövid, alacsony, kicsit ügyetlen. Megnéztem a katalógust – izé, ez is 500-as, mint az AJS, de nem 29, csak 13 lóerős, hiszen oldalt szelepelt technikától senki ne várjon gumifüstöt és tízezres fordulatú lángköpéseket.

Megjött közben Dani is, kérdezte, ez az? Dehogy, csak nézem, mert nagyon rám akarják melegíteni... Oké, próbálkozzunk, mennyi ez most, 5000? Mennyiért kellene neked? Hát, olyan 2500-4400 között ér, ha 3500 alatt elhozzuk, az már elég jó.

Majdnem odaadta az olasz, szerencsére 4000 környékén elakadtunk, akkor kellett már egy pszichológiai szünet, Dani javasolta, menjünk át, nézzük meg a nagy halat, az AJS-t. Kicsit örültem is neki, mert ennél a BSA-nál drágább, jobb állapotú, legfőképpen meg erősebb motort szerettem volna hazavinni, ami bírja kettesben mondjuk, Dobogókőt, vagy a Mátrát. Tudom, az oldalt szelepelt motoroknak hatalmas a nyomatékuk, az a 13 lóerő emiatt nem ugyanaz, mint egy mai motor 13-a, de akkor is kevés. Ezek ilyen 65-öt utaznak két személlyel, csak hogy képbe helyezzek mindenkit.

Az „ájjdzsájjéssz”, mint valami hegyvonulat, ott feszített a napon. Tudta hogy szép. Mindenki megbámulta, aki elment mellette – persze kicsit a sok, bazári króm miatt is, ami viszont így hiteles rajta. Nyilván jobban mutat, ha kicsit fedettebb az idő. „Mennyire menjünk le?” – kérdezte Dani, én meg besóhajtottam egy vágyaktól fűtött 6500-at, mert akkor még a Bálint esetleges motorjára is maradt volna nálam pénz. „Félek, hogy az kicsit meredek lesz, ez itt egy minden hájjal megkent, régi kereskedő, nem hinném, hogy olcsón adja az irháját, de próbáljuk meg. Csak nekem mondd meg, mi az, ameddig még épp ellátsz, fontos tudnom” – így Dani.

Bemondtam a 7200-at, de az már tényleg a könyvem nagyjából teljes bevételét vitte. „Háromévnyi melót kidobni az ablakon egy ilyen hülyeségre” – gondoltam közben, aztán a motorra néztem, és megszédültem. „Te jó ég, egy ilyen motorra normális esetben felülni se mernék, ha a másé lenne, most meg esetleg birtokon belül kerülök? Lesz még ilyen lehetőség az életben?” – és ezzel eldöntöttem. Merthogy ugye, egyszer él az ember, én meg már a strana b-t hallgatom a Rút Kiskacsán.

Leírhatatlan, ami a következő egy órában zajlott az addig csak egy unalmas napnak elébe tekintő, lugói kereskedő bácsi és Dani barátom között. Utóbbi ugyanis végtelen barátságosan, a portékát az egekbe magasztalva, többlépcsős fárasztási technikával, mint egy szépen tálalt reggelit, megette a rafinált motorkereskedőt. Komolyan, a végén már féltem, hogy idegösszeomlást kap az öreg, de a folyamat végig annyira barátságos volt, hogy igazból boldognak látszott, csak a szeme sarkából patakzottak a könnyek. Ezer euró volt annak az egy órának a gyümölcse, s akkor Dani foghegyről odamormogta nekem – „ez itt a fájdalomhatár, ha innen tovább akarunk lépni, hosszabb alkura kell berendezkednünk”.

Mivel elég feszkós volt már a helyzet, és tényleg jó ideje megálltak az erővonalak, nem akartam tovább feszíteni a húrt, mert két barátom és a fiam, illetve szerintem a börze valamelyik távoli részén a Danira váró másik barátom, Csabi szórakozását rontottam épp el kábé ötven további lealkudható euró reményében. Egymás tenyerébe csaptunk a bácsival, elővettem a pénzt, leszámoltam, papírokat írogattunk. Aztán mégis meglett még az az ötven euró, mert a sikeres üzletkötés örömére Signor Taroni felajánlotta, hogy másnapra, amikorra az összes papírt lemásolja, leveszi a rendszámot a motorról, és én elvihetem, vesz nekem egy tökéletesen a motorhoz illő tükröt is.

Dani hátba veregetett, röhögött egyet – „jó volt, mi?” – felkiáltással, majd elrollerezett, ők haza is húztak aznap délután. Engem meg – mint mindig, amikor számomra értelmezhetetlen mennyiségű pénztől sikerül megszabadulnom – mardosni kezdett a bűntudat. A Bálintnak kellett volna motort keresnünk, nem nekem. Az Endréék halálra unták magukat. Mi lesz otthon az indexszel, hiszen folyamatosan ott lobog fejünk fölött ama bizonyos kard, és okos-e ilyenkor elkölteni a biztonsági tartalékokat? Aztán az abszolút gyilkos feltevés: két kanyarral odébb biztosan találunk majd fele ennyiért egy sokkal jobbat. Nem, én valahogy ilyenkor soha nem tudok örülni, túl sok „Ponton-sztori/Domsjö/Zsoltibácsi, megveszed?”-helyzet volt már az életemben. A nagy pénzköltés – szopás. Persze, mostanában nem mindig, de úgy a régi gyakorlatom szerint mindenképpen az.

Ilyenkor talán jót tenne, ha az ember felülhetne a frissen szerzett portékára, és büszkén körbemotorozhatná a börzét, majd hazafelé megkérné az Endre barátját, hogy hozza ő a Mercit, hogy az újdonsült AJS-tulaj (azaz én), kicsit beszoktatósat játszhasson az új géppel.

Ehelyett ott kellett hagynunk a motort, ráadásul a papírjaiból is csak fénymásolatot kaptam, viszont a hétezer euró kidobása miatt határozottan csikasz lett a pénztárcám horpasza. Oké, innentől már a Bálint jött.