Tanár úr kérem, az úgy volt hogy... kezdhetném a magyarázkodást, de hosszú lenne. Röf kommentelőnk korábban elhelyezett átka utolért, a Bianchi szétment az út elején, de azért elég messze hazulról, hogy már eléggé fájjon. Baross tér, nem megy tovább, hallottuk a Beag járműipari hangszórókból a vezető baritonját, majd hívtuk Wolf urat, a megoldóembert.
Pedig olyan szépen indult minden. Ha kéthetes csúszással is, s egy utolsó pillanatban beütő problémával megfűszerezve, de minden összeállt az indulást megelőző második napra. Lett Hardy-tárcsa, kiegyengetődtek a felnik, megjött időben a kuplungbovden is, s akárhogy vakartam a fejem, nem jutott eszembe semmi, amit még rendbe lehetne tenni a Bianchin, persze a tízévnyi használat kopásait leszámítva.
Soha ennyire alaposan felkészített járművel nem indultam még útnak. A római túrás, két évvel ezelőtti felkészítést beleértve (és azóta alig ment bele kilométer) kvázi minden csavar a kezemben volt, mindenről tudtam, hogy új, illetve felújított, megmért, ellenőrzött. Elvégre csak nagyjából 3500 kilométerről volt szó, mi az, annyit mentünk a római úton is, s akkor nem kompoztunk kilcsispórolósból, most viszont két pihentető kompút (nem kompót!) is benne volt a pakliban.
Az indulás flottul ment, családom szokásai szerint már hajnali délután 12.30-kor nekiindultunk – nálunk, pláne nyaralás alatt, máshogy ketyeg az óra. Amíg délelőtt odafönt az utolsó, kétségbeesett táskatömés zajlott, én a garázsban csodás installációt készítettem szivargyújtó- és USB-aljzatokból, elosztókból, gyorskötözőkből és biztosítékokból a műszerfal alá, hogy mindennek és mindenkinek jusson majd áram. Igazán hetyke lett.
Hihetetlen, de a csomagok elsőre befértek. A kocsi orrába, a tank mellé mentek a szerszámok, kötél, akkutöltő, láthatósági mellény, ólompótló, emelő és egyebek, valamint az én technikai hátizsákom is. Hátra befért a két roller, a napernyő a csavaros strandtiplivel, a három táska a ruhákkal, a cipők, a két ülés alá pedig bementek alám a felfújható ágyak (a fiúkét mindig visszük, mert akad, hogy egy kétágyas szálláson épp az ment ki bennünket), illetve a strandszatyor Kati alá. Nem volt veszekedés, vita, soha ilyen jól nem kiviteleztük még a rajtot.
Az első baljós jel – igen, kitalálták, köszi röf úr – a budaörsi Ikea vonalában érkezett egy nagy csattanás formájában, jobb hátulról. Hiába lettek kiegyengetve a kerekek, és siklott angyalian simán a kis Bianchi a nagy út előtti próbán, most már az Egér úton megéreztem valami finom vibrációt. Nem egyértelmű ilyet észlelni egy kéthengeres, fél tonnás autócskában, a magyar utakon, de nem is lehetetlen.
A koppanás pedig az volt, amikor a görbeségét fokozatosan visszanyerő jobb hátsó kerék ledobta magáról a láncot, pontosabban a súlyt. Akkor persze még nem tudtam, mi a koppanás forrása, de nem sokkal később elölről is érkezett egy tompább, hasonló puffanás, és onnantól, kicsit bevallom, feszengeni kezdtem. Mert zörgés, zörej és koppanás sokféle van egy ilyen öreg csodabogárban, de néhány évtizednyi rutin után az ember tudja, melyik az, amelyikre legyinteni kell, mert az autó csak jelzi, hogy él, és melyik az, amelyik egyenértékű a felemelt mutatóujjal. Ez a kettő olyan volt.
A vibráció alattomosan, de folyamatosan fokozódott. Mire a határhoz értünk, s a Lenti felé vezető országút szélén száraz tankkal lerohadtunk, már nagyon rázott az egész, zörögtek az elefántfülek pálcái az ajtókban. És hogy miért fogyott ki a benzin? Mert 21 literes a tank, ezzel nagyjából 350+ kilométernyi a hatótáv, viszont az M7-esen valahol Balatonkeresztúr táján van az utolsó kút a határig. Amikor odaérsz az M7 végére, egy zárt, kétsávos halálút kezdődik, amin semmi sincs. Nem is jelzik, hogy a pincei határig mennyi a táv és van-e addig kút. Márpedig ha a szlovén autópálya-fenntartó is akkora köcsög, mint a magyar, hogy nulla másodperces és nulla méteres toleranciával bírságolja halálba a tudatlan rátérőt, akkor nagyot szívunk. Ezt nem akartam megkockáztatni, s amikor már világított a lámpa, elhúztunk inkább Lenti irányába. Ami messze van. És arra nincs kút. Hamar kifogyott, ez van.
Még jó, hogy segítségünkre sietett egy jó fej MOL-os, aki épp melóba hajtott. Felvett az Avensisével, adott a lenti kútnál palackot, megtankoltam, visszavitt, utólag is nagyon köszönöm. Későre járt már, inkább szállást kerestünk, megaludtunk, na bumm, kétszáz kilométerrel kevesebbet teljesítettünk a tervhez képest. Volt elég biztonsági tartalékunk, a komp csak hétfő este várt bennünket, addig még majdnem három napunk maradt. No para.
Másnap irigykedő német és biztató magyar turisták körében szálltunk be a Bianchiba és hajtottunk el a panzió elől – onnan nézve jópofa vagányság lehetett (vagy érthetetlen őrültség) egy ilyen cukimobillal Szicíliának venni az irányt, engem azonban egyre jobban idegesített a remegés, ami kezdett pokolivá fajulni – sokkal rosszabb lett, mint a kerekek kiegyengetése előtt bármikor, ekkor kezdtem arra gondolni, kár volt hozzányúlni. Először papírzsebkendő-fecniket tömtünk az elefántfül-pálcák és az ajtók közé, mert a zörgéstől már beszélgetni se tudtunk, aztán, amikor a halk vonyítást is meghallottam, egy alkalmas helyen félreálltam, hogy megnézzem, nem a Hardykkal van-e baj.
Minden kerek volt, még olajat se kért a gép. A hardyk újszerűen vigyorogtak, semmi nem melegedett, lógott, kotyogott. Csak hallucinálnék? Viszont észrevettem, hogy a jobb oldali kerekekről eltűntek a súlyok. Ezeket mielőbb pótolni kell, mert nagy baj lehet a hiányukból, de vajon miért estek le? Egy darab még statisztikailag belefér, bár nem voltak durva bukkanók, de kettő?
Sóhaj, tovább, gyerekek feje és agya vissza a tabletbe, tíz boldog kilométer jött. Aztán kicsit vonyítani kezdett, kattant egyet, a váltó pedig rácsapott a térdemre. Mentünk tovább, egy kilométer múlva megint erősödő vonyítás, megint kattanás, megint ütés a térden. Ez elkezdett sűrűsödni, annyira, hogy mire a legközelebbi lehajtón lecsavarodtunk az autópálya aszfaltjáról, már kerregett, ezért inkább kirúgtam a kuplungot, hagytam kigurulni az autót.
Szerencsére néptelen körforgalom mellett landoltunk, egy viszonylag sima aszfaltplaccon. Rutinosan pakoltuk ki a csomagtartót, Kati rakta is össze a napernyőt, én nyitottam a gépteret, bámultam befele, mint a szőke nő. Semmi. Emelő elő, kerék le, kocsi fel, forgatom – hoppá, valami forgásirányban kotyog. Mélyen, bent... A differenciálmű lesz az. Nagy lehet a baj. Akár.
Elkezdtem gondolkozni rajta, hogyan tudnék hozzáférni. Ha a féltengely gumiharangját leveszem, s kihúzom a tengelyt, legalább belelátok. Nekiálltam, egy jeges tea flakonjából tölcsért és tárolóedényt készítettem, leeresztettem az olajat. Hoppá, teli van spénnel. Még nagyobb tehát a baj. Ott feküdtem a harmincöt fokban a kocsi alatt, zúgtak a mezei bogarak, furgonok húztak el a fülemtől harminc centire (egyik-másik vicceskedő még dudált is, hogy ébresztené fel a légóriadó egy hétig minden hajnali háromkor...), s tanakodtam.
A rettenetes vibráció valószínűleg szétrázott valamit a diffiben. Ha nekiállok szétszedni az út szélén, soha nem rakom többé össze, mert ahhoz mérőóra és tisztaság kell, s amúgy sem értek hozzá, sose csináltam. Tehát szervizre van szükség. De mit tud majd a szerviz? Egy egy D-szériás 500-as Fiat váltója, sose volt olyan a régi Jugoszláviában, ráadásul vagy egy kései F-szériás, vagy egy 126 Bis váltóharangja lett ráműtve, tehát mindenféle hibrid megoldások vannak benne, több hét fejtörése volt, mire így összeállt. Ha találok is valami aranykezű mestert, aki nem löki az ég felé a kezét, ha meglátja, és hajlandó dekódolni az egészet, ne adj'isten, valami alkatrészhez is hozzáfér, akkor is szombat van. Mire megoldja, hétfő dél lesz leghamarabb, lecsúszunk a kompról. Járhatatlan út. Viszont ezt, itt megcsinálni nem tudom.
Bejelentettem a hírt a családnak. Eltört a hangulat, mint a mécses – megszokták, hogy általában megoldom a problémákat, szerintem még nem volt olyanra példa, hogy a szemük láttára bedobtam volna a törülközőt. De a tények most térdre kényszerítettek.
Sok-sok tanakodás után kitaláltam: a lassan már egy hónapja nem használt állólámpás végül is, otthon áll a ház előtt. Eszi ugyan az olajat, mert kopottak a szelepszár-szimeringjei, lyukas a hűtője, de annyira, hogy ha kipörgetem, a szélvédőre is jut a hűtővízből, de megy. Felhívtam a klubos Madosfalvi Gabi barátomat, aki egy öreg Fiat Ducato busszal rendszeresen Olaszországot, Franciaországot és Horvátországot járja, s autókat hoz be mindenféle veterános őrültnek. Persze, hogy épp pár órája érkezett haza Olaszból. Persze, hogy azonnal segít. A sógorom hazament a házunkhoz (szegénynek épp vidéken volt programja), kinyitotta a garázsunkat, Gabival feltették a Foltost a Ducato mögé, bepakoltak vizet, olajat, s jött.
Így lett, hogy egy Celje melletti falu kis társasházának udvarán kilenc órán át piknikeztünk. Vécére a szomszédos autóvezető-képző iskolába jártunk, kajáért a közeli közértbe mentünk. Annyira aranyosak voltak a helybeliek, hogy két óra után már összebarátkoztunk az egész lakóközösséggel, csokit hoztak a gyerekeknek, hideg üdítőt nekünk, pedig mondtuk, hogy van pénzünk, csak a csereautót várjuk. A drámainak tűnő helyzet ellenére remekül szórakoztunk – mellesleg rég beszélgettünk ennyit egymással, mint akkor.
Mados este fél nyolc tájban meghozta az agyig koszos Foltost, amin persze rögtön meg kellett húznom a kipufogóbilincset, mert már két hónapja zörgött és mindig halogattam. Addigra kipakoltunk a Bianchiból; kisebb hegynyi cucc jött össze mögötte, sose hittem volna, hogy ennyi minden belefér, hiszen a Merci csomagtartója lazán, de tele lett azzal, ami onnan kiesett.
Mados hazaindult a Bianchival, mi azonnal egy kézi mosóhoz hajtottunk, mert az autónak a szélvédőjén se lehetett kilátni, oly koszos volt. Ennyire felkészítetlen autóval normálisan a Tescóba nem indulok el, nemhogy egy szicíliai túrára. Cseberből vederbe. Foltossal úgy számoltam egy hónappal ezelőtt, amikor kilyukadt a hűtő, hogy Kareszig biztosan kibír még 150 kilométert, ott kap új szimeringeket, betesszük a Kozma Zsolti adományából származó hűtőt, s megint jó lesz. Ezzel szemben most ennek a bő hússzorosára kellett készülnie, Európa egyik legforróbb és legmeredekebb útjaival telehintett részén.
Ekkor már sötét volt, szinte este. Pere Laci hívott, olvasta, amit a céges levlistára írtam. „Baszod, itt vagyunk Ljubljanában, Andrej barátomnál, alhattok a lakóautómban, a házban, ahol akartok, gyertek már ide, óriási a buli!” Hát, nekem ippeg akkor bulizni nem sok kedvem volt, a Kati szemének villámlásából láttam, hogy neki talán még két mikronnal kevésbé, márpedig ilyenkor nem jó ötlet rángatni az ő meredező bajuszát, nekem meg energiám se lett volna rá. De egy ágy és egy zuhany baromi jólesett volna, s valami celjei szálláskeresés hirtelen nem tűnt annyira vonzónak a baráti tárt karokkal ellenben, még ha nem is reméltem hosszú, békés és zajtalan pihenést a kissé balul sikeredett nap után.
Így lett, hogy a folyamatos bulizás állapotában rekedt, szabadságolós, imádott Pere Lacimmal csak egy titkos sört toltam le végül a ljubljanai ház kertjében, mert a feleségem közben fent várt az ágyba dugott gyerekekkel, hiszen másnap korán akartunk indulni, sok csúszás ugyanis már nem fért a programba. Bármi jön ezzel a teljesen felkészítetlen Mercedesszel, a szó szoros értelmében elúszik a komp. Ráadásul még a rendszámátírás is ránk várt.
Másnap finom masszírozással, a körülmények ismeretében óvatosnak mondható 100-as tempót tartva lenyomtunk 750 kilométert. Kétszáz kilométerenként megálltam, borogattam be a hazulról hozott desztvizet, a Szlovéniában vett olcsó motorolajat, ette mindkettőt szépen, de különben egy nyikkanása nem volt. Csendben, nyugiban utazott, aláhúzva a tézist: régen egy olcsó és egy drága autó között sokkal nagyobb szakadék tátongott, mint ma. Mellesleg a Foltos soha nem evett még ilyen keveset: 6,6 l/100 km-re jött ki a fogyasztása, alig fél literrel többre, mint a Bianchié.
Estére a komp indulásának helyszínéhez, Civitavecchiához értünk, szállást pedig a közeli Tarquiniában találtunk, egy teljesen valószerűtlen, sok száz éves, csodálatos házban, a régi városfalon belül. Megvolt az első olasz pizza, az első olasz vino della casa, hátradőltünk. A kompig már eltoljuk a Mercit, ha kell, innentől lényegében elértük Szicíliát. Hogy utána mi jön, hirtelen nem tűnt olyan lényegesnek.
Másnap fürödtünk – Tarquinia nekem eddig ismeretlen folt volt a térképen, de igen jó hely – aztán jött az óriási izgalom (legalábbis a gyerekeknek, akik még nem jártak tengerjáró kompon), a hajóút. Lehet, hogy rosszul hangzik egy ilyen ablaktalan kabinos, estétől délelőttig tartó tengeri út, de mi nagyon élveztük. A kabin pici, de tiszta, nem büdös, kényelmes és hűvös, s mindegyikhez jár egy használható, apró fürdőszoba. A kaja az önkiszolgáló étteremben lényegében parti áron van, igaz, nem annyira finom, hullámzást szinte nem érezni, lehet óriásiakat mászkálni – szóval csúcs.
És ahogy számoltuk: megspórolunk vele 2x900 km-nyi gázolajat, a Róma-Nápoly autópályadíjat, két szállást (mivel éjjel utazunk), a messinai kompot, az autókopást... Kvázi ugyanannyiba jön ki, mintha autóval mennénk, csak az úti célnál nem egy összetört, büdös, gyűrött család csodálkozik rá fáradtan Szicíliára, hanem egy kialudt, tiszta, kicsi, izgatott emberi közösség. Nagy különbség, bár tény, hogy a küzdelem hiánya levon a veteránautózás sportértékéből.
Szicília mindig arcul csapja az embert, de a palermói érkezés még durvább, mint két korábbi utunkon volt a messinai. Ez a város egy szeméttel teliszórt, vezetni nem tudó, fogalmatlan autósokkal rémisztővé tett, poros, zajos, kaotikus és lepattant agyrém, Civitavecchia viszonylagos kulturáltsága után olyan, mintha valami marokkói városba érnénk. A legjobb, amire emlékszem belőle, hogy a figyelmetlen, rövidlátó és nyomulós autós társaim minden igyekezete ellenére horpadások nélkül kormányoztam ki a Mercit a városból. De ez csak Palermo, a többi más.
Kissé gondozatlan növényekkel szegélyezett, kicsit göröngyös, de felettébb hangulatos autópálya következett, ami egész Szicíliában ilyen. Élhető, nem túl gyors, kevés az autó és pláne még kevesebb a kamion, kifejezetten élvezetes. Ahol pedig fizetni kell érte – nem sok helyen – ott töredékébe kerül a szárazföldi olaszországinak.
Első állomásunk Capri Leone, ami a közeli Capo d'Orlando nevű üdülőhely alvóvárosa. Sokkal jobb volt az airbnb-n foglalt szállás, mint amire készültünk – egy csendes utcában, kéterkélyes, tökéletesen felújított, hatalmas, két fürdőszobás apartmant találtunk. Húdejó. Egész délután Capo d'Orlandón fürödtünk (homokos tengerpart, gyönyörű, de a gyerekeknek nem volt kifogható tarisznyarák, csiga, kispolip).
Ott is vacsoráztunk, s jött a legnagyobb felfedezésem: hiába szinte a legnyomorultabb gazdaságú, maffia-sújtotta hely, Szicílián azért mégiscsak újabbak a járművek, mint a 13 év fölé amortizált Magyarországon, ám azok az autók már ötévesen is roncsok. Horpadtan, soha ki nem javított lemezekkel, letört tükrökkel, szétcseszett vagy hiányzó dísztárcsákkal, koszosan, gyorskötözővel, tűzőgéppel, duct tape-pel feltákolt műanyag elemekkel, bent szarrá lakva róják az utakat, de a robogók a maguk módján legalább ennyire földbe alázottak. Aki az észak-olasz, netán toszkán járműparkból veszi a mintáit, az felejtsen el mindent: Szicílián döbbenet lesz, amit lát.
Igen ám, viszont egy csomó nyolcvanas, kora kilencvenes évekbeli nagymotort láttam, BMW-ket, Suzukikat, Hondákat, Yamahákat, nagyrészt megkímélt állapotban, hát ez hogy? Illetve itt, Capo d'Orlando környékén egy rahedli, csodás állapotú Honda Helixet is. Tényleg, egy kivétellel talán mind szép volt és gyári, pedig ez is már lassan egy negyedszázados robogó.
Másnap irány Milazzo, egy hosszú, magas földnyúlvány, a csúcsánál háborítatlan, sziklás parttal. Óriásit snorkeleztünk, dugig volt minden vízi lényekkel, úgy telt a napunk, mint valami furcsa akváriumban. Aztán másnap Taormina, Szicília legturistább helye, alig bő száz kilométerre Capri Leonétől. Délutánra értünk oda, s a kis pénzünkért megint csak egy igen jó szállás várt: valami fél-luxus lakóparkban egy földszinti, kétszobás, szintén vadiújra megcsinált apartman.
Pedig azt hittük, kifogyott a szerencsénk, a navi ugyanis címre pontosan egy roncs kocsikkal teleszórt placc melletti, régi, lepukkadt, nagyjából munkásszálló kinézetű, rémesen gyanús bérház előtt tett le, a szokásos szicíliai városszéli szeméthegyek tőszomszédságában. De aztán kiderült, hogy Fondachellónak több hasonló nevű utcája van, s a „Viale”, amit a szállásadónk írt, tényleg ide irányítja a navit, de a „Via”, ami a másik írásmód, egy hat kilométerrel odébb egy kifejezetten jó környékre visz.
Kétszer jártam már Taorminában, s mind a kétszer megfogadtam, hogy egyszer fürdeni fogok a hegy tetejéről lenézve szinte ékszerszerűen szép Isola Bella félsziget melletti, zöldesen foszforeszkáló vízben. Most végre volt nálunk kőjáró cipő és maszk, s a taorminai város és a színház bejárása után hiába lett este nyolc, mi azért lementünk egy snorkelezésre.
Ilyenkor csodálkozik el az ember azon, hogy a hegy, aminek a tetején ott a város, s szinte függőlegesen ereszkedik alá a tengerszintig, itt nem szűnik meg, csak a víz teszi olyanná, mintha vége lenne az esésnek. De a szikla nem látja a vizet, megy tovább, mélyen lefelé. A búvárszemüvegen át elképesztő mennyiségű halat, s egy nagy tengeri csillagot is láttunk, de a legcsodálatosabb az volt, ahogy kvázi repkedtünk a magas hegy sziklái mellett – mert a snorkelezés ilyen közegben nagyon olyan. Senki ne hagyja ki!
Aztán új nap, jött az Etna. Tizenhat éve az északi oldalról kerültük meg, most délről indultunk neki, a változatosság kedvéért. Szövevényes, tekergős úton, néhol rémesen elhagyatott falvakon át jutottunk el a hegy lábához, ahonnan már csak a ritkul növényzet adja a hátteret meg a mind nagyobb látószögben elterülő Szicília, a borzalmas aszfaltot pedig sima út váltja fel. Szegény Foltos, ilyenkor nyomja a legtöbb vizet, de sokszor megálltam ellenőrizni (mivel lyukas a hűtő, ezért legalább nyomás nincs a rendszerben, nyugodtan le lehet tekerni forrón is a sapkát...).
Ha lassan és egykedvűen is, de nyikkanás nélkül felvitt bennünket 2000 méterre, onnan jött a funivia, magyarán lanovka. Na, az pokoli drága, a következő 500 méter és kábé tíz perc ugyanis bő száz eurójába fájt a famíliának. Amikor onnan még egy újabb százas lett volna, hogy terepbuszokkal felvigyenek 3100 méterre, befékeztem – bő hatvanezret nem fogunk kiadni arra, hogy felhővel borított szürke salakot nézegessünk. Ahhoz más fizetés kéne. Esetleg tiszta idő.
Tehát lábon indultunk fölfelé. Pokoli itt a hideg, süvít a szél, pláne rossz a lenti 36 fok után, s nálunk csak a biztonsági pulóver volt. Kaptattunk húsz percet, szált a vulkáni por az útkaparó lánctalpas felől, marta a szemünket, akkor meg Kati jelentette ki – neki ennyi elég is. 2605 méterig jutottunk. Igaza volt, tényleg elég ennyi: az Etna kitörés és kilátás nélkül semmit se ér – itt még a felhők alatt voltunk, szép volt minden, élveztük, megérte. Hadd tegyem hozzá itt: most már tudom, hogy az északi verzió annyiból jobb, hogy kevésbé cikornyás az út odáig, ráadásul onnan olcsóbb feljutni a magasba, mert nincs funivia, rögtön a buszkivitelű Unimogok várják az embert, tehát csak fele az ár.
Kicsit elrontottuk a programsorrendet, mert a baromi klassz Gole Alcantarát – egy több kilométer hosszú, az aljában jéghideg, zúgó patakot hordó, keskeny, sötét sziklaszurdokot – a második programpontnak hagytuk. Hosszú is volt odáig az út a déli oldalról, ráadásul már nem nyers, helyiek által ismert, szabadon látogatható látványosság ez, hanem épült rá egy masszív botanikai park mindenféle szórakozási lehetőségekkel, s a lakossági bejárat is fizetős (igaz, csak 1,50 euró fejenként). Mire ezt végignyomoztuk, este hét lett, s mondta a jegykiadó: nyolckor el kell hagynunk a helyszínt.
Csak egy francia család volt velünk odalenn, mert olasz, ilyen szürkületben, ennyire hidegben nem mulatozik már, legalábbis nem itt. Tényleg fáj a víz elsőre, bár a kőjáró fürdőcipőben ezerszer kellemesebb, mint 16 éve mezítláb volt. A Kati és a Norbi hamar el is vesztették az érdeklődésüket, mi a Bálinttal Amundsenként hasítottunk tovább, s szívtuk a fogunkat, amikor addig száraz testtájakat ért el rajtunk a folyékony, hullámzó jég. Egy zúgónál akadtunk el a franciákkal egyetemben. Addigra Bálint már elmerült a patakban, természetesen megfelelő ordítások kíséretében, a franciáink is csuromvizesek voltak, s percekkel később engem is ledöntött a víz a lábamról. Sose esett jobban hibernálás senkinek.
Lehet, hogy csak 45 percet töltöttünk ott, lehet, hogy átfagytunk, lehet, hogy nem jutottunk messzire, de a Gole Alcantara bearanyozta az esténket. Másnap hosszú út várt ránk, Enna érintésével kereszbe kellett vágnunk Szicílián, hogy elérjük Agrigentót, s lecseréljük a keletit a szicíliai mackósajt délnyugati partjára, annak is egy távolabbi részére. Az autóval nem volt semmi gond, tette a dolgát, olajat egyre kevesebbet fogyasztott (ahogy a használatban megpuhulnak a szelepszár-szimeringek, ez szinte mindig bekövetkezik), de a vízhiányunk kezdett aggasztó méreteket ölteni, már csak alig pár literünk maradt az Etna után.
A szicíliai csapvizet tesz a hűtőbe, a kutakon ott a slag, mindenki önkiszolgál. Én azonban nem töltök ilyet az autóba, mert tudom, milyen förtelmes meló kitakarítani az állólámpás vízkörét, főleg a félnapos szerelés útján kiszedhető utastéri hőcserélőt. Ezért sem öntöttem hűtőtömítőt a körbe az úton, bár egyszerűbb lett volna úgy, mert pár évvel ezelőtt már szenvedtem egy óriásit egy korábbi stp-kezelés szövődményeivel. Sem magammal, sem egy későbbi tulajdonossal nem akartam ennyire kicseszni, mert az állólámpa ugyan pompásan szerelhető autó, ám a szellőzőrendszerén minden művelet rémálom.
Tehát kerestem mindenütt az „acqua destillatát”, de hasztalan. Néztek rám bárgyún, egy cataniai Esso-kútnak ugyan megvettem az utolsó két literjét, de az valami véletlen lehetett. A szicíliai benzinkút ugyanis hunyorítva úgy néz ki, mint a magyar, tehát van egy csomó kútoszlop meg tető meg panorámaüveges bódé, benne elárusítással, de odabent jellemzően csak édességeket, pékügyi dolgokat, rágókat, újságokat kapni, no meg a helyiség felét elfoglalja a kávégép és annak hozzátartozói. AdBlue adalék szinte mindenhol akad, olaj hébe-hóba van azért valamilyen, nagy ritkán, méregdrágán lehet tömény hűtőfolyadékot is kapni, de a választék siralmas. És víz nincs. Keressek talán valami centerben, javasolták többen. Ott is kerestem. Akkorában is, mint az Aréna. Igen van, mondta az eladó, a mosószeres pulthoz vezetett, rámutatott egy helyre, aztán neki is kiguvadt a szeme – ja, momentán elfogyott, köszörülte meg utána a torkát.
Ott tartottam, hogy veszek tömény glikolt, bár már kezdtem örülni, hogy a lötty hígulásával már nem kell állandóan ablakmosóznom, amikor letörlöm, amit a szélvédőre nyom, mert szinte csak víz. Csak nagyon drága volt, no meg egy literrel nem lettem volna kisegítve, de kettővel sem. Mindegy, az Essónál vett két liter vízzel, illetve a saját még talán másfelünkkel kihúztuk Agrigentóig, pedig Ennába olyan meredek út vezetett, hogy az autó műszerfalán lifthívógombok, a 220 D felirat helyén pedig Schindler logó nőtt ki kaptatás közben.
Mindegy, megéri, ez a 990 méteren, egy hirtelenszikla tetején elterülő, középkorias városka Szicília egyik legszebb látnivalója. Van itt a bizánciak által épített vár (csodás, látogatható, szuperpanorámás bástyával), kilátókorzó/promenád, valami ismeretlen civilizáció által itt hagyott, háztömbnyi, lépcsős kődarab, isteni fagyik, tekergős utcák, kultúra, minden.
Két és fél óra, ennyi kellett rá, aztán húztunk tovább Agrigentóba. Itt terül el többek között a legnagyobb régészeti terület Szicílián, s 16 évvel ezelőtti ottjártunk óta egy csomót még feltártak belőle, kiépítették a turistadolgokat, a fogadóközpontot, a kávézót, mindenfélét. Akkora az egész már majdnem, mint Rómában a Fórum, csakhogy ez nem római, hanem görög, tehát még egy korszakkal korábbi, még egy szívdobbanással nagyobb az áhítat.
Brutálisan lenyűgöző, hiszen bő húsz templom volt egykor itt, mindenféle fórumokkal, s a húszból egy szinte tökéletes állapotú ma is, egy igen jó, egy közepes állapotban maradt fenn, s ez mind a hegy egy alsóbb gerincén, a feljebb elterülő, középkori város és a tenger között, félúton húzódik. Festői, ha csak egy helyre mennek a szigeten, az ne Taormina legyen, hanem ez.
A tenger viszont nem annyira kóser. Harmadszorra is azt tapasztaltam, itt valahogy hidegebb, a part is szemetesebb, tele van meglehetősen nyomulós afrikai árusokkal (helyenként többen vannak már, mint az olaszok), bár az jó a tengerben, hogy nagyok a hullámok. Kicsit próbálkoztunk a fürdéssel, de inkább elmentünk a mai Agrigento központjába. Kanyargós, pici utcák, középkori házak, a másodikról maga Gina Lollobrigida önti a fejedre a szemetet a pléhvödörből – a hangulat annyira hamisítatlanul igaziolasz, amit az ember Vittorio Sica és Fellini filmjeiből ismer. Itt kajáltunk utunk legromantikusabb helyén, két pici sétálóutca kereszteződésében, a sárgás közlámpák pislákolásában. Ha visszamehetnék... de legyen jó nekem a Polgár utcai kínai mostan.
Utunk végén Trapani várt, ahol még sosem jártunk. Szicíliának ez majdnem a legnyugatibb csücske, akik jártak ott, mind azt mondták, kihagyhatatlan. Igazuk lett. Maga Trapani, az észak-európai egyetemvárosokat idézően nyüzsgő, kulturált és kulturális városmagjával, a Havannára emlékeztető pálmás sugárútjaival és külvárosával, a gyönyörű öbleivel... felette a funiviával (végre olcsón) elérhető, sziklára épített Ericével, ami olyan, mint nekünk Szentendre, csak szicíliai mércével. Tehát képzelj el egy ötször akkora, hússzor öregebb, tízszer kacskaringósabb, elképesztő gasztronómiájú, ősrégi várost, olyan tengeri panorámával több irányban is, amilyen nincs is.
Nem ecsetelem tovább, Trapani és környéke elvette a szavunkat, és ebből az sem vont le, hogy itt már összevesztem egy szokásos, dél-olasz, parkolást irányító kéregetővel. Tudják, egyikével azoknak, akik az ingyenparkolókban állnak, s ha valaki rosszul tájékozott, parkolóőrnek is hiheti őket. Katival kiszámoltuk, hogy ha csak ötvenen adnak nekik egy-egy eurót naponta, s betartják az ötnapos munkahetet, akkor is annyit keresnek mint mi... Tudom, a koldusmaffia ott is leszedi a sápot, de nem is csak ötven euró jön össze nekik – csak a tíz perc alatt, amíg elnyaltuk a fagyit, volt három kuncsaftja az egyiknek. Elegem lett, már a nagyon sokadik volt, nem adtam neki semmit, nyomult is a csávó, kissé elküldtem a francba, Kati meg aggódott, hogy valamit majd tönkretesz a kocsin, de ettől nem tartottam – a csillagot kivettem, az ablakot úgysem töri be, hát mit tesz? Gazdagabb lesz egy Mike Sanderstől ragadó 220 D felirattal? Levizeli?! De úgyis olyan koszos itt minden autó, hogy ez nem számít...
Trapaniban három éjszakát aludtunk, s a szállásadónk útmutatására végre találtunk mennyiségi desztvízforrást is egy Acqua e Sapone nevű, dm-jellegű boltban. Persze kiürítettük a készletet, 12 litert elvittünk, összesen 2,70 euróért, ez már elég lett hazáig, sőt, van is még belőle 6 liter. Agrigento mellett meg egy rég nem működő, de virágzó kávébizniszt folytató ex-benzinkútnál 1 eurót kértek a két félliteres, poros palack darabjáért. Tényleg más világ ez. Mindenesetre vettem hűtőfolyadékot is, mert féltem: a széthígult víz miatt nem kap elég kenést a vízpumpa, kell neki valamennyi glikol.
Az Erice utáni délutánon elautóztunk a harminc kilométerre fekvő San Vito lo Capo nevű, óriási szikla alatt elterülő fürdőhelyre, mert Trapani szépnek látszó tengerpartja elég szemetesnek, zajosnak és nagyon hínárosnak bizonyult. Szicíliában is igaz, mint mindenütt másutt a világban – sosem oda kell menni, ami a legkézenfekvőbb, mert arrafelé a legtöbb a sötét ember, a kosz és a zaj. Igaz, San Vito sem volt egy remeteszállás, de oda már erőfeszítés elmenni, s ez önmagában jól megszűri a társaságot. Egy minden szempontból pont faja kis fürdőhely, ivóvíztisztaságú, jódszagú acquával, hullámzással, sok, de azért nem túl sok emberrel, elképesztően szép panorámával. Romantikus mintaállat.
Utolsó napra valami egészen különlegessel akartam készülni. Olyannal, ahol a gyerekek a kedvenc tengeri szórakozásukkal tölthetik az időt, a snorkelezéssel, és én egy kicsit olvashatom a Classic and Sports Caromat, mert már hiányozni kezdtek az autók. Némi netes turkamurka után megtaláltam, amire vágytam: Tonnara di Scoppello. Egy pici falu a san vitói nyúlvány másik oldalán. Kevesen ismerik, turistát alig látni ott. Sziklákkal övezett, ultramarinkék vizű, védett öböl a meredek kőfal tövében, mellette sok száz éves házzal. Szintén csak harminc kilométer Trapaniból, nem sok.
Mit is mondjak – ez az „ilyen csak képeslapokon van, erős Photoshop után”-kategória. Lősz egy képet a mobillal, és az már a Csontváry. Nem tudom, hány órát snorkeleztünk (bár a víz itt mélyebb, mint például Milazzónál, tehát kisebb az esély élőlényt látni, mert az mindig a falaknál mozog), hevertünk, gyerekek tudomisén hányszor visszamentek, a Bálint még a magas szikláról bombát is ugrott, én olvastam is – soha rosszabbat.
Nem volt mondjuk olcsó – 16 euró volt a belépő négyünknek -, s ezért három olyan teliszart Toi-Toi képviselte a vizesblokkot, hogy mindegyikben szép kis medvebocs-alom brummogott a padlón, brr, visszagondolni is rossz -, de megérte, mert ami a víz mellett volt, olyat sosem láttunk korábban.
Késő délutánra azonban inkább valami búcsúzósabb, elmélkedősebb helyszínre vágytunk, elvégre zártuk a túrát. Már amikor a Tonnarához autóztunk, láttuk, hogy két kilométerre onnan van egy másik strand is. Olyan, ahol lapos volt a part, kavicsos, de lankásan mélyülő a tenger, akadt hullám is, a víz pedig éppoly kéken világított, mintha Adobe és Corel urak karöltve öntötték volna oda, maguk.
Amíg a purdék lubickoltak, mi elterültünk Katival a parton, utolsó kapucínerrel a kézben, mert olyat már itthon nehezen találunk majd. Itt esett, hogy kaptunk telefonon egy hírt, amit másnap reggel egy még rosszabb követett, de ezeket inkább nem ecsetelem. A végeredmény: másnap a komp indulásáig úgy-ahogy kihúztuk az időt Palermo mellett egy faluban, aztán egy éjszakával később Civitavecchiából zúztunk haza, megállás nélkül. Azaz először Balatonra.
Ott tehát lett egy 1120 kilométeres menet egyben, a komp n12-kor dobott ki minket, éjjel fél egy után Földváron voltunk. Végignyomtam a Mercit 110-115-tel, és már nem tartottam tőle, hogy betojik – hiszen addigra közel 3000 kilométeren át keményen bizonygatta, hogy ő bizony nem hagy cserben, még ha én őt kicsit igen is. Nem is vetemedett ilyenre, csodás kényelemben, halk csendben, ringatózva hozott hazáig, egy izzó nem égett ki rajta és benne. Basszus, sose volt még ilyen jó Mercim, pedig átment már a kezeim között vagy két tucat. Tényleg vérezni fog a szívem, amikor eladom.
Szicília rendetlen, zajos, szemetes, poros, kaotikus káosza után csak egész kicsit kell hunyorítani ahhoz, hogy Magyarországot Németországnak, Budapestet pedig Svájcnak lássa az ember - mert hiába Olaszország, azért az ott nagyon dél, nagyon más, mint Toszkána. Ennek ellenére lenyúlásnak (az ál-parkolóőröket leszámítva) nyomát se láttam. Az evőeszközök mindig tiszták voltak. A kávé, fagyi, általában a kaja az a szint, amiről a magyar vendéglátóipari helyek 99 százaléka csak álmodik.
És hiába nyomulós, bénán vezető, vak és szabályokat messze leszaró fajta a szicíliai, s dudál állandóan, a forgalomban annak a fajta kidülledten lüktető homloki ütőerő, ordításba torzult, leszorítós, levillogós agressziónak a nyomát se láttam, ami nálunk a mindennapok része. Azaz igen, egy padovai csávó villogott le egyszer a pályán, már északon. Illetve három köcsög autós játszott különféle helyeken leszorítósdit, nagy, fekete Audikkal és BMW SUV-okkal - ja, de ők meg svájciak voltak éppenséggel.
Nem tudom, valahogy sokkal emberségesebbnek tűnik az egész, persze tudom, ott a maffia, meg ők se valami befogadóak. De a stresszhiány, a kék ég, a kaják elég sok mindenért kárpótolnának. Már most ugyanúgy vágyom vissza, mint a túra előtt, pedig akkor 16 év telt el. Szicília szörnyű, de az egyik legcsodásabb hely a kontinensen.
Visszatérve az autóra - mindenesetre már bejelentkeztem Kareszhoz, mert várnak a feladatok:
- szelepszár-szimeringek cseréje (esetleg szelepvezetőké is, ha kell)
- hűtő berakása
- jobb oldali taposón egy 5x5 cm-es lyuk foltozása
- alapos takarítás.
Ja, és ott a Bianchi, abból már kirángattam a váltót. Majd ha Balatonról előkerül a tartalék másik, megnézzük Tóth Gabival, mit lehet velük tenni. Mert veteránautókkal a háznál, mindig van mit zsizsegni, ezt ugye nem kell ragoznom.
