"Mindig megnézem a futamokat a tévében"

2016.07.27. 07:08

Életem második versenyére készültem. Az elsőn, egy háztömb körüli bicikliversenyen még általános negyedik osztályában átestem, kissé hátrányos fizikai, ugyanakkor alaposan felpörgetett mentális állapotban. A futam előtti négy hétben több videót is megnéztem akkori kedvencemről, a GP legendás hőséről, Kevin Schwantzról.

Próbáltam ellesni kanyarvételi technikáját, és rettenetes módon felkészültem arra az esetre, hogy fogom – Schwantz ünneplési szokásaihoz méltóan - kanyarból kijövet,  oldalazva  felkapni biciklim elejét, ha esetleg dobogós helyen érnék célba.

Apám végül feltette a mindent eldöntő kérdést: „Mi lesz, ha rosszul sikerül a rajt, ha nem leszel elég gyors az egyenesben?” Melyre persze rögtön azt válaszoltam: semmi gond, féktávon megoldom.

Schwantz videóin kívül még vagy tíz alkalommal lejátszottam a Versenyfutás a dicsőségért című B kategóriás mozit, melyben Cody Gifford, az amerikai szegénylegény megküzd a gyorsasági vébé akkori elitjével, egy sufniban épített ötszázas nyergében.

A spirituális magaslatok ellenére a rajt után hamar kiderült, a mozgóképanyag megfelelő elsajátítása bizony nem segít az erőnléti problémákon, és bár négy indulóból harmadikként értem célba – másodpercekkel lemaradva – semmi kedvem nem maradt oldalazva egykerekezni.

Ezek után hamar meggyőztem magam arról, hogy kár a kitérő, nem szabad letérni álmaink útjáról, nekem pedig egyértelműen a motorversenyzés, nem pedig a kerékpárversenyzés jelentette az álmok netovábbját. Az persze köztudott, hogy az álmok végül soha nem teljesültek be, de arról fogalmam sem volt, hogy ezeket máig képtelen voltam elengedni. A motorversenyzés közül talán mindig is a gyorsaságihoz vonzódtam a legjobban, utcán szinte kivétel nélkül sportmotorokat használtam, annak ellenére, hogy első motorizált emlékeim egy scrambler Pannóniához és egy krossz Czetkához fűződnek. De nem titok, hogy mérhetetlenül szerelmes vagyok a flat track-be is, úgy négyéves korom óta, amikor egy könyvben megpillantottam a csúszó TZ750-es Yamahával hasító idősebb Kenny Robertset.

Bár kapcsolatunk jó ideig inkább plátói volt, mert puhapöcsűként elképzelhetetlennek tartottam, hogy lehet első fék nélkül befordulni egy motorral úgy, hogy annak közben minden porcikája izeg-mozog, és bármelyik pillanatban ott a pofára esés lehetősége. A fájdalomküszöböm pedig soha nem volt valami eget rengető.

De az elrejtett vonzalom, az eltitkolt vágy, a mesterségesen takaró alá száműzött szenvedélyes szerelem 2009-ben felrobbant, amikor életemben először kipróbálhattam inkább kevesebb, mintsem több sikerrel Marco Belli barátom akkori Zaetáját.

Nagyjából az volt a nap, egészen pontosan 2009. szeptember huszonötödike, amióta visszatérő álmaim között szerepel, hogy kissé esetlenül, sután, de újra flat track motoron ülök, érzem az állandó bizonytalanságot, és adrenalin-cunamit, miközben olyan mértékben kell lemondanom addigi motorozásaim során felépítgetett komfortzónámról, amit előtte soha életemben nem tapasztaltam.

A flat track soha nem volt igazán népszerű Európában, sokkal inkább az Egyesült Államokra koncentrálódott minden. Míg Európa megmaradt a salakmotornál, a tengerentúlon a döngölt agyagból épített oválpályák szaporodtak el, és azokat eleinte nem speciális blokkal szerelt egyedi versenymotorok, hanem az utcai modellekhez közelebb álló Harley Davidsonok és Indianek lepték el.

Hazánkban pedig még salakpályát is alig számolhatunk, azok is nagyjából a Miskolc-Debrecen tengelyre korlátozódnak. Végül érkezett egy magazin – Sideburn névvel - amely azóta kultikussá vált, és egy csapásra megváltoztatta az európai flat track kultúrát, amely így átlépte korlátait, és tömegesen vonzotta be az utcáról érkező kanapérajongókat. Azóta, a megszokott német, olasz, és angol ultrákon kívül a kontinens minden részéről szállingóznak hírek kezdeményezésekről, és egyre többen próbálják ki magukat a sportban.

E tekintetben viszont szerencsésnek mondhatom magam, mert Bellinek köszönhetően az évi nulla flat track-ezés helyett, átlagban, másfél évente hozzájutok valamelyik motorjához, és elbohóckodok azzal néhány percet. Ez persze elhanyagolható mennyiség gyakorlati szempontból. Ahhoz azonban pont elég volt, hogy féktelenül leadjam nevezési igényem a 2016-os Wheels and Waves motoros fesztivál első flat track versenyére, az El Rollóra, miután biztossá vált, hogy idén nem a Man-szigeten, hanem Biarritzban leszek, hogy dokumentáljam a Neugás motorépítősrácok útját.

Itt felgyorsultak az események, a következő, amire emlékszem, hogy jött egy levél a nevezési igény elfogadásáról, a hivatalos rajtszámmal. Így lettem húszas. És körülbelül pont úgy éreztem magam, mint a srác a Tizenhármas című filmben, amikor megkapja a rajtszámát az erdő közepén egy kietlen házban többedmagával, és tudatlanságából rádöbben, hogy most bizony őrületes orosz rulettet fog játszani a körülötte álló eszeveszett alakokkal.

Filmtörténeti szempontból, gyermekkoromban viszonylag szűk – az autizmus határait súrolva kizárólag a motorsport érdekelt – vonalon mozogtam, ezért nem csoda, hogy a „Mint a villám” című mozi főszereplője, Cole Trickle égig erő példaképem lett. Az egyik kedvenc jelenetem pedig az, amikor megkérdezték Cole-t Nascar-ban szerzett tapasztalatairól, amelyre így felelt: „mindig megnézem a futamokat a tévében.”

Ezek után talán önök is kitalálják, részben visszatértem a gyökerekhez, és a kerékpárverseny előtti felkészüléshez hasonlóan megnéztem egy csomó AMA Flat Track futamot. Bár ezúttal némi fizikai felkészülést is beütemeztem. Viszonylag sokat kerékpároztam, de az erőnléti edzések, ha az időközbeni költözés során megmozgatott bútorokat nem számoljuk, sajnálatos módon elmaradtak. Reménysugárként pedig mindig az a nagyhasú olasz fickó jutott eszembe 2011-ből, aki olyan tempót motorozott a trevisói lóversenypályán egy Wood Rotax-szal, hogy leesett az állam. A gondolatmenet azon leágazását meg igyekeztem ignorálni, hogy 1995-ben ő azért még tagja volt az olasz flat track válogatottnak.

Így sok más nem maradt hátra, mint az utazás, és a türelmes várakozás.

A gépátvétel miatt már viszonylag korán, kilenc körül a pályára értünk, melynek a spanyol Lasarte-Oria-i, nagy múltú lóversenypálya adott otthont. A település nem az óceán partján, attól kicsit távolabb, egy völgyben fekszik, így a hét legmelegebb napja fullasztó párával érkezett.

A motort, amely ezúttal is egy SR400-as Yamaha lett, Marco Bellitől kaptam, közvetve az olasz Yamahán és Deuson keresztül.

A gépátvételre menet azért tudatosult bennem, hogy oltári nagy hibát követtem el, amikor végignéztem a nevezők névsorát. Talán kevesen tudják, hogy ezek a manapság divatos motorépítők azért azon túl, hogy menő gyerekeknek, férfiaknak számítanak, eszméletlen jól motoroznak. Amit látunk, az csak a manír, amit pedig a motoron művelnek, ismét egy más dimenzió. Roland Sands, azon túl hogy eszméletlen giccses, ugyanakkor szép motorokat épít, egykor amerikai bajnok volt GP 250-es kategóriában egy TZ250-es Yamahával, az utóbbi időben pedig krosszozik és flat track-ezik. Jamie Robinson, aki jelenleg az Alpinestars és a Ducati egyik legkelendőbb reklámarca, ugyancsak bajnok volt GP250-ben Angliában, majd erőteljes szereplés az EB-n, valamint a világbajnokságon, aztán Brit Superbike bajnokságban, és két alkalommal a TT-n. Thor Drake, a portlandi SeeSee Motorcycles alapítója megrögzött terepes, vintage krosszversenyző, majd a flat track spanyol nagyjai, ősrégi piszokgyors Bultacóval a nyeregben, Karl Maier, négyszeres salakmotor-világbajnok, egy átépített BMW-vel, Marco Belli, a sportág legendája, csak hogy néhányat kiemeljek. Szóval egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, nem gondoltam át rendesen ezt az egészet.

A hasonló nevekből verbuválódott sor pedig végeláthatatlan volt, annak ellenére, hogy nevezéskor szentül hittem, egyfajta gigantikus röfögésre számíthatok, és lesz egy futottak még kategória a hozzám hasonló műkedvelők számára. Ehhez képest mégis ahhoz hasonlítanám, ha megannyi, műanyag edényen gyakorolt dobolás után felraknának a színpadra, hogy kísérjem a Stones-t, és legyek partiban Charlie Watts-szal. Ugye, mennyire vicces?

Mivel az agyam automatikus THC termelődése egy ideje megszűnt, próbáltam olyanokkal nyugtatni magam, hogy mindössze két kanyarról van szó, semmi több az egész, az egyenesben még én is eltalálok, a kanyarokat meg majd valahogy túlélem. Ez persze gyermekded gondolkodásnak bizonyult.

Visszaút azonban nem volt, ezért amikor kezembe nyomták a rajtszámot, és minden szükséges papírt, észleltem, hogy az alapos spanyol rendezők a modern versenymotorok közé sorolták az SR400-as Yamahát. Mindössze annyit sikerült intéznem, hogy a vérszomjas keselyűk közül átsoroltak a véresszájú cápák mezőnyébe, így a modern utcai motorok mezőnyében indulhattam, Maierrel, Robinsonnal és Bellivel.

Lehajtott fejjel, eszméletlen koncentrációt magamra erőltetve sétáltunk az olaszok buszához, hogy a harmincfokos, szabadég alatti fóliasátorban magunkra húzzuk a bőrruhát, és egyéb védőfelszerelést. Belli rám erőltetett néhány korty vizet, majd két gumicukrot, hogy némi tápérték is legyen a szervezetünkben, majd futólépésben siettünk a versenyzői eligazításra. Normális ételt enni nem ajánlott, legalábbis verseny előtt, hiszen ha véletlenül műteni kell, nem célszerű gyomormosással kezdeni.

Az eligazítást Gary Inman, a korábban már megidézett Sideburn magazin alapító-főszerkesztője tartotta, aki két dologra hívta fel mindenki figyelmét: egyrészt, hogy senki ne akarja megölni a másikat, ez egy buliverseny, másrészt, hogy még a gyengébbek se tébláboljanak a pályán, mindenki próbálja kimotorozni magából a lehető legtöbbet, mert az egyik legveszélyesebb versenybaleset, amikor valaki gyors íven nézelődik a pályán.

Köszöntem szépen, távoztam, és a hőgutát felváltva hirtelen hidegrázásban tört ki a testem. Felocsúdni viszont nem volt időm, mert a rajtszámokat, kiket a pályára vártak, úgy két perccel a depózárás előtt olvasták be, így szinte lóhalálában erőszakoltam magamra a fekete gúnyát, és csettegtem a pálya szélére, hogy megkezdjem életem első flat track edzését.

A verseny felépítése, kétszer hat perc edzésből, két előfutamból, egy reményfutamból, és egy döntőből állt. A reményfutam persze csak annak szólt, aki nem jutott egyenes ágon a döntőbe. A két előfutamot, valamint reményfutamot hat-hat, míg a döntőt nyolc körösre tervezték.

Szinte észre sem vettem, mi történik körülöttem, de amikor egy fotós az arcomba tolta kameráját, egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy ezúttal majd rajtam röhögnek a pálya szélén. De ezt az érzést igazság szerint messze elnyomta, hogy végre megtörtént, amelyre egész eddigi életem során vágytam, és olyan nagy ívben fostam a pályán kívüli életre, hogy attól magam is megijedtem.

Volt idő, amikor azt hittem, a motorversenyzők rocksztárok. Tudják: pályára lépnek, felszáll a füst, kigyúlnak a fények ésatöbbi... Így ha másra nem is, arra pontosan jó lecke volt, hogy egy életre megjegyezzem, ettől nagyobb baromságot még összehordani sem lehet.

A hatkörös edzésen ugyan jól éreztem magam, de meglehetősen postás tempóban közlekedtem, így a második edzésre taktikát váltottam, és a javasolt harmadik fokozatban toltam végig a menetet. Érzésre ugyan nem javultam, de az időeredmények alapján mégis, így egészen felküzdöttem magam az utolsó előtti-előtti-előtti-előtti helyre, és a három másodperces hátrányom sikerült levinni kettőre Maierrel szemben, aki a mezőny első harmadában motorozott, húsz év kihagyás után, ötvenkilenc évesen, egy arra szinte alkalmatlan, kétszázhúsz kilós, átépített BMW NineT-vel. Egyébként Maier, önmagát csak az El Rollo John Travoltájaként emlegette, lévén ő volt az, akihez mindenki odaballagott legalább egy kézfogás erejéig.

A két edzést követően, mielőtt megkezdődtek a versenyek, némi szünetet iktattak be a rendezők, hogy fellocsolják az elporosodott pályát. Ez arra pont elég volt, hogy behúzódjunk a mikrobusz adta árnyékba, és Bellivel, Deus Aléval, néhány fotóssal, Belli versenyző barátjával, Airstream Pierpaolóval, és a Deus-Milánó alapító Pippóval beszélgessünk kicsit, miközben mindenki kapott vizet, meg egy almát.

A bőrruhától megszabadulni nem lett volna célszerű, mert az addigra úgy rám cuppant az izzadságtól, hogy féltem, az életben nem tudom még egyszer belepréselni magam. Ennek viszont az lett a vége, hogy a versenyem rajtja előtt húsz perccel olyan hascsikarás tört rám, feltehetőleg az elszorított részek miatt, hogy könnyezve könyörögtem egy WC után, de sajnos a legközelebbi gyalog legalább öt percre volt, és arra bizony már nem maradt idő. Alkalmazva így a klasszikus megoldást, amely hosszútávon bélcsavarodáshoz, rövid távon hatékony eredményhez vezethet, addig szorítottam testem minden nyílását, míg kiizzadtam a történteket, majd lefeküdtem a fűbe magzatpózban, és lassú mozdulatokkal újra harci páncélba tornáztam magam, miközben megfogadtam, hogy többé nem eszek almát gumicukorra.

Mégis, mikor felgurultunk a rajtrácsra, megszűnt minden, a külvilág eltűnt, maradt a hét versenyző és én, a második sorban. A szívem a torkomban vert, és utólag, nyugodt körülmények között visszagondolva megerősítem, ha valaha extázis közeli állapotban éreztem magam, akkor az ott volt, várva a felvillanó zöld lámpára. A motort előtte gondosan sebességbe raktam, nem akartam égni, és egy irgalmatlan jó rajtra készültem.

A lámpa villant, a kuplungot engedtem, a motor viszont állt. A másodperc töredéke alatt eszméltem, hogy amitől rettegtem, beigazolódott, és máig nem tudom miként, mégis úgy tűnik, amatőr hibát vétettem. A motor üresben volt. Utolsóként hagytam el a rajtvonalat, és irgalmatlan kockázatvállalások közepette az első kör végére leelőztem két versenyzőt, és nagy küzdelembe bonyolódtam egy átépített DR400-as Suzukival. Az utolsó két körre teljesen megközelítettem, viszont egyik kanyarban sem éreztem akkora bátorságot, és vakmerőséget, hogy beszúrjak neki, mert ugyan egy hajszállal talán gyorsabb lehettem, az egyenesekben rendre elhúzott, így végig azt láttam magam előtt, ha megpróbálom, ketten fetrengünk a porban. Megelégedve így az ötödik hellyel – egy kieső sajnos volt - zártam a futamot, utána pacsiztunk, én pedig idétlenül vihogtam a sisakban, és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a nap.

Balesetek és motorok

Nem titok, hogy végül a szpíkerként, és instruktorként is tevékenykedő Inman kérései csak részben teljesültek. Délutánra, a döntők idejére, a fáradtság feltehetőleg eluralkodott némelyik versenyzőn, és sajnos gigantikus bukásokat láthatott a közönség. Dimitri Coste, a népszerű fotós, amatőr versenyző, istenadta flat track tehetség viszont még délelőtt kiírta magát a későbbi küzdelmekből, miután először a Roland Sands építette Indiant repítette levegőbe, végül a yamahások versenyén bukott egy nagyot, és alaposan összezúzta a kezét. Utólag elismerte, a verseny előtti négy napban nem aludt, mert mielőtt a Wheels and Waves-re utazott, egy hosszú távú andorrai veteránfutamon indult édesapja egyik Velocette-jével.

A legnagyobb tűzijátékot viszont az utcai, modern motorok döntőjében láthatta a közönség. A bukássorozatot a Deusos Ale Rossi nyitotta meg, aki, mint estére kiderült, súlyosan megsérült. Bokája kétszeresére dagadt, és a kézfeje olyan csúnyán roncsolódott, hogy másnap reggel azonnali műtétre visszautazott Milánóba. Majd következett Jamie Robinson, aki a döntő rajtja előtti csetepatéban úgy felhúzta magát, hogy felzárkózás közben alaposan elszállt. A mögötte érkező motoros centikre suhant el a feje mellett. Majd ismét motorra ült, és az utolsó körben hasonló esést produkált. Mindkétszer szerencséje volt, de esete talán a legjobban tükrözi, ha elszabadulnak az indulatok, és elvész az önkontroll, bizony bármilyen buliverseny életveszélyes is lehet.

A történethez azért hozzátartozik, hogy Robinsont nem akarták felengedni a bírók a pályára, mert állításuk szerint a döntőre új gumikat szerelt a motorjára. Végül, kisebb verbális párharcot követően az utolsó helyről engedték indulni. Viszont bármennyire is furcsa, messze nem az egyének párharca került előtérbe, sokkal inkább az, hogy míg a szupersztárként kezelt Robinson, a Ducati és az Alpinestars arcaként volt jelen, addig Marco Belli, a kilenc SR400-as mellett elhozta saját építésű, XSR700-as Yamaháját, hogy felvegye a versenyt a rendezvény marketinggépezetével, és a Scrambler Ducati köré felépített nimbusszal, amely szerint Robinsonnak egyértelműen hozni kellett volna a döntőt. Persze roppant érdekes, hogy egy pitiáner, kizárólag szórakoztatás céljából életre hívott versenyen ilyen szinten egymásnak feszüljenek a gyárak, de a levegőből mégiscsak hasonlót lehetett érezni. Miután Robinson kiiktatta magát, érkezett az amerikai különítmény, és Thor Drake egy átépített Harley-vel, aki gyönyörű, ugyanakkor rendkívül fair motorozással ugyan megközelítette Bellit az utolsó néhány körre, de megelőzni nem tudta. Persze erre esélye sem lett volna, Marco Belli többszörös olasz, angol, és Európa bajnokként pont annyit motorozott, amennyire szüksége volt. Arra viszont senki nem számított, hogy a góliátok között pont egy apró olasz a Comói-tó partjáról, egy saját építésű, szinte széria motorral fog diadalmaskodni.

Amikor az XSR építésről kérdeztük, ugyan készségesen válaszolgatott, de lassan kiderült, hogy a motoron – egy-két kivételtől eltekintve – minden gyári. A kerekeket persze nagyobb, speciális flat track felnikre, és abroncsokra cserélték, a kormány fordulási szögét megnövelték (konkrétan kireszelték a kormányütközőket), a gyári kormányt lecserélték, a hátsó idomot házilag gyártotta, valamint némileg megnövelték a teljesítményt egy SC kipufogórendszerrel, de ennyi, semmi több. A futóművet gyári állapotban hagyták, ezért Belli elmondása szerint kicsit puha volt a hátulja, de ezzel együtt csodásan viselkedett, és messze képes volt uralni vele a mezőnyt.

A futam után Neuga Dani elemezte a látottakat, és közölte: bizony lekövettem az előttem haladót, ami azért elég nagy versenyzői hiba, pláne, hogy lett volna lehetőség előzésre. Valószínűleg igaza volt, de mégsem keseredtem el, vártam a következő megmérettetést.

Viszont az erőviszonyok addigra már letisztultak, és attól függetlenül, hogy célkeresztbe vettem a legnagyobb ellenfélnek kikiáltott suzukist, sok tennivalóm nem maradt, mert szinte úgy jártam, mint a magabiztos vadászgép pilóta, aki ugyan megpróbálja kilőni a hőn áhított ellenfelet, mégis el kell ismernie, hogy az három manőverrel már rég előtte jár, és legfeljebb csak a lelki szemeivel felrajzolt célkeresztben létezik. Egyszóval, a Suzuki felgyorsult, és míg ő sikeres előzési manővert hajtott végre, én ismét csak lestem az alkalmat, de ezúttal olyan távolságból, hogy viccesen hatott volna, ha indokolatlanul elkezdek íveket változtatni. Hatodik lettem.

A reményfutamban már ténylegesen, az esélytelenek legnagyobb nyugalmával gurultam a rajthoz, és tisztába voltam azzal is, hogy életem első versenynapjának utolsó körei következnek, így ha ki akarom használni annak minden pillanatát, tegyem azt élvezettel, mintsem felesleges elvárásokkal. A kiegyensúlyozott mentális állapotom ellenére azért némi izgalom itt is akadt, leszámítva azt, hogy erőnléti állapotomat tekintve akár a padlót is feltörölhették volna velem. A pálya állapota kissé leromlott, a szaharai porfelhőben pedig a motor első kerekét is alig lehetett látni, ennek ellenére mégis leálltam csatázni, ezúttal egy Harley-s fickóval. A folyamatosan seggét riszáló V2-es viszont úgy szórta a homokot, mintha a fáraók istenei épp a piramisok rejtette kincseket védenék, ezért kétszer majdnem úgy elkaptam a szalmabálát kanyarból kifelé jövet, hogy lelki szemeimmel már láttam a fejemről lelógó Tudoros molinókat.

Ugye mondanom sem kell, hányadik helyen végeztem? Összességében a megszerzett ötödik, és két hatodik hellyel elégedett lehetek. Annak ellenére, hogy irgalmatlan lassú voltam, és nem ez volt életem menete sem, mégis örökké emlékezni fogok erre a napra, és azóta nagyjából szüntelenül azt érzem, hogy ismét versenyezni akarok. Az eredmények és a kudarcok egy cseppet sem vették el kedvem, sőt, felerősítették bennem mindazt, amiről eddig csak sejtéseim voltak, hogy minden egyes tizedmásodpercért nagyon keményen meg kell küzdeni. És ez így van jól. Az ömlengős idézetektől ugyan megkímélek mindenkit, de egy oravecznórás, átköltött Steve McQueen azért passzol: „csak az számít, ami a pályán történik, a többi lényegtelen.”

Nem, meghalni nem kell, csak jól érezni magunkat, és ezt bizony lehet amatőr körülmények között is úgy, hogy az katarzis lesz minden egyes alkalommal.