2015.08.28. 08:42 Módosítva: 2015.08.28. 10:42

Ha elesel motorral, mindenképp először a motoros kollégáknak, barátoknak meséljed el. Ők megértőek, segítenek. Mint Zombi, aki rám nézett, és csak annyit kérdezett: te Sipiúr, nem kellene ezt a robogózást inkább abbahagynod? Kicsit sem burkoltan arra célozgatott, hogy tavaly is betettem a Burgmant a bokorba, szóval, ha minden évben elfektetek egy robogót, az akár égi jelként is értékelhető.

De én csak azt mondom, biztos hibáztam én is, de nem lehet mindent rám verni. Tavaly az útburkolat furcsa görbülete, a Burgman alacsony közép sztendere és az én túlságosan optimista kanyarvételem együtt okozták életem leglátványosabb zakózását. Csak hogy most, tisztelt bíróság, ártatlan vagyok. Közel teljes mértékben. Hibáztam, mert ismerem a kanyart, tudom, hogy aljas. Tudat alatt az is megvolt, hogy járnak erre építőanyaggal megrakott billencsek. Lehettem volna sokkal óvatosabb. 

Az történt ugyanis, hogy a XVI. kerületi Margit utca-Sarjú út kereszteződéséhez érve lassítottam. Nem vészfékeztem, csak lassítottam. Nem a kihelyezett 20-as sebességkorlátozó miatt, hanem mert tudom, ez egy éles kanyar, nem lehet gyorsan bevenni. Nem csak azért, mert éles, hanem azért is, mert az aszfalt itt csúszik, szárazon is, de ha vizes, olyan mint az olajjal felöntött takony. Én nem is értem, a huszonegyedik században ki az a műszaki ellenőr, aki engedélyez és átvesz egy ilyen fehér aszfalttal borított útfelületet. Egyenes szakaszokon sem lenne szabad ezt a silány szart használni, nem hogy kanyarokban. De láttam már körforgalmat is, amit ilyen aszfalttal borítottak, az is egy élmény.

Lassítottam, aztán egyszer csak szupermakróval láttam minden egyes átkozott bazalt darabkát. Csattant a motor, odavertem a vállam, és még a sisakommal is lekoccoltam az úttestet. Nem kanyarodtam, nem íven fékeztem. Simán lassítottam. Úgy elestem, mint az ólajtó. Szerencsére a mögöttem jövők elég messze voltak, a szembeforgalom is ki tudott kerülni – ez utóbbi azért úgy, hogy kicsit átlógtam a sávjukba, elég nagy mázli. Pillanatok alatt felkaptam a robogót, arrébb toltam, és az érdeklődőket megnyugtattam, hogy semmi bajom. Ami persze egy marhaság, tipikus hülye reakció, az adrenalin és a sokk miatt ilyenkor még egy csomó sérülést nem is érez az ember. Oké, a nyílt törés feltűnt volna, ha kitekeredik a lábam, nem vágom rá, hogy minden fasza. De szerencsére tényleg semmi bajom nem történt, a robogón is csak karcok estek.

De én olyan buta arccal álltam ott az út szélén, hogy ha valaki ott és akkor lefotóz, azonnal töröltetem a memóriakártyáját. Tornóczky Anitát megszégyenítően eztmostígyhogyoztam magam elé. Kis idő elteltével áttapogattam magam, minden alkatrészemet leellenőriztem még egyszer, majd odasétáltam, ahol kibicsaklott az első kerekem. Elkezdtem a bakancsommal rugdosni az aszfaltot, hogy megnézzem, mennyire csúszik. Nagyon. A gumi talp szinte ellenállás nélkül siklott rajta. Ráadásul apró murva darabok is voltak rajta. Felültem a robogóra, hogy kipróbáljam, mi történik, ha fékezek. Még szerencse, hogy készültem a dologra, különben a blokkoló első kerék miatt megint pofára estem volna.

Az a baj, hogy tudtam én korábban is, hogy ez egy hülye kanyar, több autót is láttam már itt árokban, rendszeresen látni nyomát annak, hogy valaki benézte a dolgokat. Egy részük későn veszi észre a közel kilencven fokos kanyart, mások meg lecsúsznak az útról, mert nem számítanak rá, hogy vizesen mennyire síkos az útburkolat itt. Ami ráadásul nem is túl régi, szerintem öt-hat éve készülhetett el. De jól látszik, hogy annak ellenére, hogy ez nem egy főútvonal, az autók kereke alatt tükörfényesre polírozódott a felület.

Azóta hallottam ismerősöktől, hogy a baráti körükben többen is eltaknyoltak itt, szóval kijelenthetjük, motorral különösen rizikós ez a hely. Gondolom az sem véletlen, hogy a piros-fehér csíkos terelő táblát igen gyakran fektetik az árokba. Úgy tűnik, az sem nyújt védelmet, ha az ember ismerős errefelé: én már nagyon sokszor jártam erre mindenféle robogóval, nagymotorral, autóval, sosem történt hasonló. De most ráfaragtam.

A dologban a legjobb, hogy bebizonyosodott, érdemes volt felvennem a térdvédő protektort. Bitang meleg volt, nem mentem messzire, erősen gondolkodtam rajta, hogy bátor leszek, és nem tépőzárazom magamra ezt a szellőzni képtelen, de bizalomgerjesztően párnázott és kemény héjú kiegészítőt. Szerencsére gyáva voltam, ennek köszönhetően egy négyzetmilliméternyi bőröm sem sérült, pedig a térdem láthatóan nagy erővel és felületen ért az aszfalthoz. A már megénekelt textilkabát nélkül sosem ülök motorra, mivel akár hálós dzsekivé is alakítható, a legnagyobb melegben is elviselhető cucc. És a tavalyi Burgman-fektetés után azonnal betettem egy másik dzsekimből származó kemény vállprotektort, ami most kitűnően vizsgázott. A rég nem használt nyári kesztyűm volt rajtam -  a már szinte vadonatúj korábban szétfoszlott rész ellenére az esésnek semmi nyoma nem volt rajta, pedig biztosan leért a földre. Bármennyire is silány az anyaga, a semminél azért láthatóan több védelmet nyújtott.

A bal vállam ért először a földre, de nem hogy nem tört el, de még egy kis sajgás se állt bele. A bakancsom picit koszos lett, a bermudámon lett egy kis kidörzsölődés, az évek óta lerobbanthatatlan (mert átkozottul praktikus) oldaltáskám a csípőmre mért ütést tompította kicsit. Röviden: olcsón megúsztam. Aminek nagyon örülők, de sokkal boldogabb lennék, ha tudnám, soha, sehol nem fognak a jövőben ilyen ócska, fehér aszfaltot használni.