Soha nem volt ennyire fekete a Man TT

2016.06.28. 06:16

Szájkarate, fekete zászló és korábban soha nem látott sebesség: ezek lehetnének a 2016-os Man TT címszavai. Voltak felbecsülhetetlen értékű motorok, amikért önmagukban megérte kiutazni, az gyomrot összerántó verseny pedig olyan ráadás, amilyen nincs még egy a világon.

A szervezők kalkulációi alapján a rendezvény két hetes ciklusában csaknem végig „teltház” volt, továbbá a hajózási társaság még azelőtt beharangozta a jövő évi kompjegyek elfogyását, hogy   Michael Dunlop megfutotta volna a történelem addigi leggyorsabb körét   – 133,37 mérföld/órás körátlag - melyből később aztán még tovább faragott. Guy Martin távol maradt, de ez sem tett be a világ legveszélyesebb versenyének.

De az idei TT sajnos nem csak a mókáról és rekordokról szólt, 2000 óta a legsötétebb évet zárják a rendezők, négy halálos áldozattal: Dwight Beare, Paul Shoesmith, Ian Bell és Andrew Soar veszítették életüket. Paul Shoesmith nevét talán idehaza is többen ismerik, ő volt Bitter Sándor csapatfőnöke a 2014-es TT-n. Shoesmith, vagy ahogy a legtöbben ismerték Shoey, a paddock egyik legkirívóbb egyénisége volt, ötvenéves kora ellenére mindig kapható volt némi bulira, kamionja körül hemzsegtek az emberek. Ha párhuzamot kellene vonni, talán ő lehetett a TT Eddie Jordanje. Fiatal feleségét és négy gyermekét hagyta maga mögött, halálának körülményei tisztázatlanok, a szombati Superbike futam utáni egykörös edzésen történt a végzetes baleset, miután a versenyen megfutotta élete legjobb körét.

Shoesmith csapatát, az Ice Valley Teamet sajnos már 2014 óta tragédiák sora árnyékolja. Elsőként, még 2014-ben Simon Andrews szenvedett halálos balesetet a csapat színeiben, majd egy évvel később a francia Franck Petricola. Talán ez volt a pont, amikor Shoesmith komolyan elgondolkodott a visszavonulás lehetőségén, de ennek elhalasztását az alábbiakkal indokolta: még mindig nem tudok napirendre térni a történtek felett, de ez mind nem számít, mert sajnos elment. Nagyon könnyen össze tudnám pakolni ezt az egész kócerájt, és hazamenni innen, de úgy gondolom, nem ez lenne a helyes döntés. A TT-n vagyunk, a világ legjobb, legnagyobb presztízzsel bíró utcai motorversenyén, ezért akkor is a TT folytatását követelném, ha egyszer én is itt veszteném el az életemet.”

Kemény, ugyanakkor hiteles szavak olyasvalakitől, aki a többiekhez hasonlóan megszállottként tért vissza a Man-szigetre évről évre. Shoesmith volt egyébként a modernkori TT kétszázötvenedik áldozata.

Az idei szerencsétlenségek sora egyébként már a Man-sziget előtt megkezdődött. Ryan Farquhar, aki életében talán először nyerő gépre ülhetett volna – egy Tyco BMW S1000RR-re – óriásit bukott a North West 200-as utcai versenyen, úgy, hogy mindezt élőben közvetítették. Szörnyű volt látni, és életét csak a gyors, szakszerű orvosi beavatkozásnak köszönhette. Az utcai versenyzés ifjú, feltörekvő titánjának, Malachi Mitchell-Thomasnak viszont már nem volt ekkora szerencséje. Épp dobogós helyért harcolt, amikor elveszítette uralmát motorja felett.

Keserű tények, tragikus pillanatok, de talán Shoesmith vallomása fogja meg ennek az egész őrületnek a lényegét legjobban, és minél jobban beleásom magam a versenyzők múltjába, lassan kijelenthetem, irtó nehéz lehet kiszállni, és lemondani a TT nyújtotta adrenalinlöketről.

Bár a bombasztikus bejelentések még a TT előtt megtörténtek. Elsőként Eskil Suter legújabb, kétütemű négyhengeres, majd hatszázas fenevadja borzolta a kedélyeket. A százhuszonhét kilós motorra százkilencvenöt lóerő jutott, versenyzőnek pedig azt az ötvenkét esztendős, tízszeres TT győztes Ian Loughert választották, akinek talán a legnagyobb kétütemű tapasztalata volt a mezőnyben. Lougher egyébként már hivatalosan visszavonult, de képtelen volt nemet mondani Suter felkérésére.

A motort mindenki az egekig magasztalta, és utólag sokan bevallották, kimondottan azért utaztak az idén Man-szigetre, hogy az ötszázasok végleges, 2002-es kivonulása után ismét lássanak kék füstöt versenykörülmények között. A hangja persze bámulatos volt, az első videók megjelenését követően álló farkú kétütemű rajongók küldözgették egymásnak szerte a világon, és bár a komoly eredmény végül elmaradt, Suter ígérete szerint jövőre is visszatérnek. Bár azt is feltételezem, hogy a svájci üzletember választása nem véletlenül épp egy tapasztalt nyugdíjas versenyzőre esett, mert sokkal inkább szeretett volna értékelhető tesztkilométereket, mintsem egy több mint százezer e urót felemésztő roncsot, hogy a munkaórákról és az erre elköltött fejlesztési pénzekről ne is beszéljünk.

A hangulatot végül sikerült tovább fokozni egzotikus motorok tekintetében akkor, amikor Clive Padgett, a Padgett's Motorcycles csapatfőnöke bejelentette, hogy új-zélandi versenyzőlegendája, a negyvenhét esztendős Bruce Anstey számára rendelt egy RC213V-S MotoGP utcai replikát, a Superbike Fireblade Hondán kívül. A hír ereje megsemmisítő volt a paddockban. A McGuinness-rajongók azonnal bojkottálták volna a Padgett's csapatot, állításuk szerint inkorrekt húzás volt egy űrtechnológiával ellátott MotoGP motort bevetni a z utcai Superbike-okkal szemben, de persze ismét maga McGuinness, a huszonháromszoros TT győztes, negyvennégy esztendős legenda volt a legnagyobb hős az egész felfordulásban.

A motor hírének hallatán azonnal átsétált a Padgett's csapathoz, akikkel egyébként is remek barátságot ápol, megcsodálta a motort, és minden elismerését fejezte ki, hiszen pontosan tudta, a motor egyetlen műszaki paramétere sem lógott ki a TT Superbike, és Senior kategóriára kiírt szabálykönyvéből. A döntés utólag azért sem volt meglepő, mert Clive Padgett amúgy is az a fickó, aki évek óta egy restaurált YZR500-as kétütemű Yamahát tol Anstey feneke alá a szokásos, évente rendezendő Classic TT-n, tehát nem az a típus, aki megijedne bármilyen kihívástól.

A MotoGP replikával kapcsolatosan elsőként talán Mat Oxley volt azon a véleményen, hogy meg kell várnunk a TT végét, mielőtt bármilyen következtetést levonnánk, mert közel sem biztos, hogy egy ízig-vérig versenymotor jól fog muzsikálni utcai körülmények között. Az edzéseredmények őt igazolták, az RC213V-S messze elmaradt a ronggyá próbált, és TT pályára finomhangolt Superbike motorok mögött, így Anstey szerepe sokkal inkább tesztversenyzővé avanzsálódott ahelyett, hogy tavalyi szenzációs Superbike diadala után újabb nagyköbcentis győzelemről álmodozhasson. A Honda hangja bár frenetikus volt, és a Suter után erről a motorról került elő a legtöbb videó, a győzelem sajnos nem jöhetett szóba.

Az egyébként csillagászati árú V4-est – 138 ezer   a ngol Font volt HRC kittel – még jócskán csiszolni kellett, hogy rajthoz állhasson. Külön tankot, segédvázat, idomokat, kijelzőket, kipufogó hangtompítót, üléseket, kerekeket és egyedi futóművet kellett gyártatni és vásárolni a motorhoz, mely költségekről már nem szólt a mese, de gyanítom, hogy a teljes bekerülési összeg megközelítette a kétszázezer fontot, mely a duplája McGuinness százezer fontos Hondájának. A HRC kittel egyébként a saccolt kétszászhúsz körüli lóerő pedig pont annyi, mint amennyit a gyári Hondán vagy BMW-n mértek fékpadon.

Ezek után persze alig várta mindenki az első futamot. Anstey még annyiban borzolta a kedélyeket, hogy az utolsó edzésnapon bukott, de a csapat legnagyobb megkönnyebbülésére nem a csillagászati árú replikával, hanem a Fireblade-del.

Így viszont kész tényként közölték, hogy a Superbike futamon debütál az RCV. Az eredmény azonban közel sem volt már ennyire érdekfeszítő, mindössze a nyolcadik helyen ért célba az új-zélandi, és kvalitásait ismerve ettől egészen biztosan többre is képes lett volna.

Viszont amit Michael Dunlop művelt, minden képzeletet felülmúlt, ahogy arról már a bevezetőben is írtunk. A szakértőknek és rajongóknak még felocsúdni sem volt idejük a bámulatos eredmény láttán, Dunlop szokásához híven, nyilatkozatával rátett még egy lapáttal az amúgy is erős tényekre, és azt találta mondani, hogy a 134 mérföldes átlag könnyedén, de némi erőfeszítéssel akár még a 135-ös átlag is meglehet péntekre, a Senior TT-re, ahol szintén a Superbike motorokkal állnak rajthoz a versenyzők.

Az erőviszonyok azonban már szombaton, az első futam után körvonalazódtak. A BMW-s Dunlopot az ugyancsak BMW-vel versenyző Hutchinson követte, akit gyakorlatilag Guy Martin helyére igazolt a Tyco csapat , a harmadik helyen pedig John McGuinness ért célba.

Ez mindenképpen jó hír volt a McGuinness-rajongók számára, hiszen McPint egy ideje amúgy is kifejezetten az ezres Superbike-okra, azok között is leginkább a Senior futamra hegyezi magát, így felvezetésnek jól jött a harmadik hely. Viszont ezzel együtt szinte az is biztossá vált, hogy nem a 2016-os esztendő lesz, amikor beállíthatja a legendás Joey Dunlop huszonhat győzelmet számláló rekordját.

A másik, kevésbé biztató előrejelzés pedig az lehetett McGuinness rajongóinak, hogy Michael Dunlop legutóbb 2014-ben nyitott hasonló kezdéssel, de akkor végig is dominálta a versenyhetet.

Majd következett a Supersport kategória versenye, amikor elszabadultak az indulatok, melyek sajnálatos módon átvették a főszerepet a hét további részében. Ezúttal Ian Hutchinson nyerte a futamot Michael Dunlop és Dean Harrison előtt, viszont néhány órával később Dunlopot diszkvalifikálták a versenyről, szabálytalan vezérműtengelybütyök bevonat miatt.

A hírt viszont csak akkor közölték vele, miután váltókar gondjai miatt feladta a szintén aznap megrendezett Superstock futamot. Ezt ugyancsak Hutchinson nyerte, Dean Harrison és James Hillier előtt.

Majd következett a szerdai versenynap, és a második Supersport futam. Mindenki tudta, hogy Dunlop nem az a fickó, aki szó nélkül hagyja az efféle dolgokat, és abban is mindenki biztos lehetett, hogy szerdán őrületes tempót fog motorozni a győzelemért, és egyetlen cél lebeg majd a szeme előtt: elverni Hutchinsont. Mivel más választása nem maradt, magánúton vásárolt még kedden egy másik blokkot Robin Appleyard egykori versenyző, jelenleg csapattulajdonostól, szerzett egy magángépet két pilótával, és átrepítette a blokkot Man-szigetre. Az új motor összeszerelése kedd este kezdődött, éjjel tizenegykor már a fékpadon próbálták, de Dunlop így is csak fél négykor került ágyba a versenynap hajnalán.

Ezt követően ült motorra, és hajtott a győzelemért, amelyről ismét lecsúszott, és második helyen ért célba. Állítólag ekkor hagyta el egy Dunlop-közeli, bár a TT technikai ellenőreként dolgozó munkatárs száját egy pocskondiázó mondat, mely szerint Hutchinson nem lehet ennyire gyors, biztos hogy túlméretes dugót használtak motorjában. Ezt követően azonnali hatállyal átvizsgálták a Keith Flint-féle R6-os Yamahát, de mindent rendben találtak.

Nagyjából ebben a hangulatban várták a pénteki napot, a TT legnívósabb versenyét, a Senior kategóriát. A helyzetből egyedül McGuinness jöhetett volna ki a legjobban, mert őt szerencsére elkerülte a szájkaratézók csetepatéja, viszont neki is megvolt a maga baja. Szerdán igencsak balszerencsésnek mondhatta magát, amikor még az elektromos kategória győzelméről is lecsúszott egy technikai hiba miatt, amit általában még törött kézzel is hozni szokott. Ezt csapattársa Bruce Anstey nyerte, így viszont az a furcsa helyzet állt elő, hogy 2016-ban győzelem nélkül várta a hét legkeményebb versenyét.

Amely végtére is papírforma szerint zajlott, Dunlop kíméletlenül motorozott, mintha csak az életéért tenné, melynek eredménye lett végül a TT-n valaha teljesített leggyorsabb kör 133,962 mérföldes körátlaggal.

Hutchinson másodikként, McGuinness pedig harmadikként érkezett a célba, és joggal feltételezhetnénk, hogy a ceremónia békében, csendben, és megelégedésben zajlott, de sajnos nem így történt. Amikor a Manx Rádió stábja gratulált Dunlopnak tizenharmadik TT győzelméhez, illedelmesen megköszönte, majd azonnal visszavágott, hogy lehetne ez tizennégy is, utalva a szerdai napra, amikor Hutchinson motorját rendben találták. És persze ez volt az a pont, amikor Hutchinson is kifakadt, és alaposan beolvasott mindenkinek a sajtótájékoztatón.

„Tiszta szívből gratulálok Michael-nek, és őszintén örülök a sikerének, de ez az egész, amit a túlméretes dugattyúkkal kapcsolatban kitalált, és generált, undorító volt. Azt hiszem ez az a pont, amikor el kell gondolkodnom ezen az egészen, hogy egyáltalán visszatérek-e még ide valaha. Nagy szükségem lenne némi állásfoglalásra a szervezők részéről is, mert a keverés egy dolog, viszont ha ennek valaki még teret is ad, az még rosszabb. Valamint ha már ennyire belemélyültünk ebbe a motor mizériába, megjegyzem, hogy a mai napon Superbike blokk helyett kénytelen voltam a Superstock blokkot használni, ami lényegesen gyengébb, mert a mi blokkunk a felső és alsó tartományban, Michael blokkjával ellentétben szinte használhatatlan volt. Ezek után persze ne feltételezzem azt, hogy Münchenben nem bennünket, hanem igazából Michaelt szolgálták ki tisztességgel.”

Persze Dunlop sem maradt rest: „ Semmi gond, mondj amit akarsz, de a motorod nem én vizsgáltam hanem az ellenőrök. Nyugodtan lefaszozhatsz, elég kemény bőr van a képemen, hogy elviseljem, és a jövőt tekintve sem érdekel igazán mit gondolsz rólam. Azt pedig neked is tudnod kell, hogy pont ugyanolyan blokkot adott a BMW nekünk, mint nektek, semmi közöm a gyárhoz, ha jól emlékszem 2014 végén ki is rúgtak, úgyhogy badarság lenne azt állítani, hogy a vezetők spanjaim. Persze van ott néhány srác akivel máig jóban vagyok, és összeraktam nekem egy rendes blokkot, de ha gondolod, összehasonlíthatjuk mindkettőt, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem lesz eltérés a kettő között.”

Nagyjából így, ebben a légkörben búcsúztak az idei TT –től a nagymenők, amely valljuk be, senkinek sem jó. Ezek a fickók kivétel nélkül hősök, tökmindegy hol végeznek, és egy effajta szópárbaj méltatlan ahhoz képest, amit napról napra letesznek az asztalra. Továbbá nem jó előjel utcai pályára engedni úgy, két versenyzőt, hogy azok háromszáz felett kerülgetik egymást egy év múlva lámpaoszlopok között. A szervezők, ezt röviddel a drámai sajtótájékoztató után megértették, és közleményben elnézést kértek Hutchinsontól a kellemetlenségekért. Amennyire Michael Dunlopot ismerem, ő biztosan nem szánja rá magát hasonló cselekedetre, mert alapvetően egy kellemetlen figura. Persze vannak kivételezett személyek, akikkel kedves, de Hutchinson ezek közé már nemigen fog tartozni.

Így hát ismét John McGuinness-nek marat a feladat, hogy enyhítsen a hangulaton. „Harmadik lettem, ez van, ami azért nem rossz eredmény egy ilyen öreg, és dagadt fickótól. Bevallom, amikor az első körben a kilencedik helyet olvastam a kijelzőmön, megfordult a fejemben, hogy a futam után azonnal visszavonulok és bejelentem: ennyi volt. Aztán jött Hutchy, aki megelőzött, és szerencsére képes voltam egy ideig követni. Végtére is neki köszönhetem, hogy sikerült felzárkóznom a harmadik helyre. Eszméletlen, hogy még mindig mennyi mindent tanulhatok ezektől a fiatal srácoktól. Bámulatosan motoroznak, imádtam azt a pár kört, amit mögötte mentem. Meg aztán épp az előbb hallottam, hogy jövőre jön az új Fireblade. Egészen elbizonytalanodtam, lehet, hogy jövőre azért még meg kellene próbálnom. Azt hiszem képtelen lennék visszavonulni, mert tulajdonképpen abban a pillanatban elkezdett hiányozni a TT, amikor néhány perce leintettek.”

Így nyilatkozik egy huszonháromszoros legenda. Tanul, negyvennégy esztendősen. Ezek után kár lenne egy mondat is, mindössze annyi, ha valaki miatt, akkor John McGuinness miatt egészen biztosan megéri jövőre a Man-szigetre utazni.

A cikk elkészülésében sokat segített az MCN tudósítása, a Totalbike ugyanis idén nem a helyszínről követte az eseményeket.