Mama megmondta: Rossi úgyis megnyeri

Beszéljünk a korról, illetve beszélnünk is kell a korról. Pont a minap gondolkodtam el azon, hogy így, másfél évvel harminc felett már aligha számíthatok nagy sikerekre motorozás terén, szinte biztos, hogy nem leszek bámulatos motorversenyző, mint azt gyermekkoromban elképzeltem. Persze motorozhatok, az utcán, ésszel, de a versenyzéssel kapcsolatos teendők legfeljebb az írásban, s fotózásban merülhetnek ki. Majd azon töprengtem, ellenkezve a józanész diktálta szabályokkal, hány harminc feletti sikeres motorversenyzőt ismerek.

Elsőként rögtön egy negyven feletti férfi, Marcellino Lucchi, az Aprilia egykori tesztversenyzője jutott eszembe, aki még 1998-ban, negyvenkét évesen igázta le a MotoGP mezőnyét a kettőötvenesek mezőnyében Mugellóban. Mögötte másodikként végzett a taknyos Valentino Rossi, aki pimasz módon rövidnadrágban és pólóban állt dobogóra. Akkoriban rajongtam Rossiért, de elismertem Lucchi teljesítményét, s titkon azt reméltem, kár aggódnom, van még időm bőven, itt a példa, negyven felett is élnek emberek. Sikere ugyan egynyárinak bizonyult, én jó mélyen elraktároztam magamban.

Az évek múlásával azonban egyre fiatalodott a MotoGP mezőnye, s eljutottunk oda, hogy már a harminc felettieket is nyugdíjba küldték, a motorosok átlagéletkora lecsökkent. Ezért volt óriási jelentősége annak, amikor Troy Bayliss, igaz beugróként, de harminchét évesen megnyerte a MotoGP királykategóriájának versenyét 2006-ban, a valenciai idényzárón.

Majd vasárnap reggel eszembe jutott, hogy Rossi, az egykor taknyos tini, már harminchat, s bár az én szememben még mindig az a kajánul vigyorgó rövidgatyás ficsúr, az esős mugellói dobogóról, nemcsak felettem, felette is eljárt az idő. Így hát kíváncsian vártam az esti futamot, bár az edzéseredményei alapján, még a MotoGP fogadási játékában is csak harmadiknak mertem megtenni, de csak azért, mert, ahogy egyszer Troy Bayliss mondta: „Rossi még egy háromkerekű biciklivel is felér a dobogóra.” Ezúton is elnézést kérek mindenkitől.

S aztán jött a csoda, hiába a pocsék rajtkocka, s a még pocsékabb rajt, Rossi tizenöt évvel ezelőtti önmagát idézte. A tizenkettedik helyről zárkózott fel, érte utol a vezető négyes bolyt, és tapadt rájuk, hogy a végén bámulatos manővereket, tökéletesen felépített köröket produkálva megnyerje élete százkilencedik versenyét. A nagy klasszis, Agostini százhússzal vezeti az örökranglistát, s hozzáteszem, ő is csak harmincnégy volt, amikor az utolsót bezsebelte.

Nincsenek szavak, képtelenség bármit is írni, földi halandó számára elképzelhetetlen, miként kerülhet egy harminchat esztendős férfi ilyen mentális, s fizikai állapotba. Írhatnám, hogy kár töprengeni, mert ezek a dolgok úgyis genetikailag dőlnek el, de ha ezt tenném, hazudnék. Hiszen arra is emlékezniük kell, amikor Rossi szenvedett, képtelen volt felépülni vállsérüléséből, és sem fizikailag, sem fejben nem volt a helyzet magaslatán. Rossi ezért a győzelemért rengeteget dolgozott, s annyit motorozott, mint a világon senki más. Azon túl, hogy a hivatalos tesztelések között dirt track pályáján töltötte a két szezon közötti teljes időszakot, hosszasan tanulmányozta Marquez stílusát, s rendelkezett annyi intelligenciával, hogy képes volt levetkőzni büszkeségét, fejet hajtott az ifjú spanyol zsenialitása előtt, és lépésről lépésre, mérnöki precizitással újraépítette motorozási stílusát, melyre rajta kívül még soha senki nem volt képes. Így talán kijelenthetjük azt is, hogy Valentino Rossi nem csak kivételes képességeinek köszönheti azt, ahol most tart, hanem páratlan elhivatottságának, és a sport iránti megkérdőjelezhetetlen alázatának.

Ez a győzelem más volt, mint a többi. Igaz, hogy tavaly már kétszer sikerült a dobogó tetejére állnia, a tavalyi Rossi arcáról mégis inkább azt olvashattuk le: „Hát, ez hogy a picsába?” Ezzel szemben vasárnap este valami teljesen mást láthattunk a kilencszeres világbajnokon. Sokkal inkább a végtelen magabiztosság sugárzott róla, számított rá, tudta, hogy nyerni jött, s immáron azzal is tisztában volt, hogy erre a legfőbb ellenfelek hibája nélkül is képes lehet. Így történt, Valentino Rossi tiszta versenyben nyert.

A legfőbb kérdés innentől kezdve az, vajon megszerezheti-e hőn áhított tízedik világbajnoki címét? Öt év telt el utolsó koronázása óta, ennyi idő után még soha senki nem hódította vissza a trófeát a modernkori motorversenyzés történetében. Esetleges győzelme egy szintre kerülne Mike Hailwood legendás, Ducatival szerzett, 1979-es Man-szigeti Senior TT diadalával. Miután mindenki leírta, harminckilenc évesen újra a csúcsra ért, s angol családapák ezrei sírtak örömükben a helyszínen, és a televízió előtt.

A labda jelenleg Rossinál, és a legnagyobb kérdés: mi lesz a következő versenyeken? Tudom, hogy egy futam után kár levonni messzemenő következtéseket, de ettől nagyobb esélye talán még soha nem volt az olasznak az összetett elsőségre 2009 óta.

S persze meg kell emlékeznünk a Ducatik szárnyalásáról is. Gigi Dall'Igna zseni, ezt eddig is tudtuk, viszont, hogy ekkora, arról fogalmunk sem volt. Néhány ismerősöm kérdezgette a hivatalos teszteket követően, mi a véleményem az új Ducatiról, de úgy, ahogy az időmérő edzéseknek sem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, a teszteknek még annyit sem, így trehány módon legyintettem. Szombat este azért sejtettem, hogy Dovizioso, pole pozícióját nem a többiek gyengélkedésének köszönhette, de amikor féltáv után is a mezőny elején robogott, míg csapattársa a harmadik helyről sokkolt, valahogy rádöbbentem, itt most sokkal többről van szó.

A Ducati hosszú idő után megépítette történelmének talán legjobb versenymotorját, írom ezt azért, mert mindkét versenyző remekül állta a sarat. Hiába bizonyultak 2007-ben Stonerrel a legjobbnak, mikor azzal a motorral csak az ausztrál tudott gyorsan menni. S kissé vaskalapos kijelentés, mégis azt hiszem, egy versenymotor akkor jó, ha azzal mindkét motoros viszonylag jó eredményekre képes, így van ez mind a Honda, mind a Yamaha esetében. Ezek után kíváncsian várom a fejleményeket.

Sokan úgy vélik, ha a Ducatitól végre megvonják a kedvezményeket, mely a több benzinre és az extra lágy gumikra vonatkozik, véget érhet a tündérmese. Ennek ellenére bennfentesek tudni vélik, hogy az olaszoknak már régóta nincs szüksége több benzinre, egyedül az extra lágy abroncsok használatának betiltása húzhatja keresztül számításaikat, mert részben ezeknek köszönhetően indulhattak ilyen előkelő rajthelyekről, s közel sem biztos, hogy hasonló teljesítményt produkálnának, ha esetleg hátulról kellene felzárkózniuk.

Rossi mellett a másik gyári yamahás, Jorge Lorenzo is jó versenyt futott. A spanyol eszméletlen csatát vívott mindvégig Doviziosóval, s bár az ő edzése sem sikerült túl fényesen, a futamra ennek már nyoma sem volt. A verseny végére kissé kiengedett, állítólag a sisakjával voltak gondjai. Végül Andrea Iannone is megelőzte, így negyedikként ért célba.

Marc Marquez nagy talány, a rajt után közvetlenül óriásit hibázott, visszaesett a mezőny végére, és bár hasonló körülmények korábban cseppet sem zavarták abban, hogy végül futamot nyerjen, vasárnap ez nem sikerült. Csak egy ötödik helyre futotta a regnáló világbajnoknak. Csapattársa, Dani Pedrosa a hatodik helyen ért célba, és egyben bejelentette, hogy a következő futamon való indulása kétséges, mert olyan alkarproblémái vannak, mellyel nem tud jó eredményt elérni. A hír bombaként robbant, az „arm pump” nem szokatlan jelenség a MotoGP versenyzők körében, de mindenki azt kérdezte: miért most, miért nem a nyitány előtt intézte el a műtétet? Pedrosa erre elég hosszú magyarázatba kezdett, hogy már a tavalyi évben is szenvedett a jelenségtől, de a felkeresett orvosok sötétben tapogatóztak, egyikőjük sem vállalta a műtétet, mert nem látták biztosítottnak a javulást. Pedrosa beismerte, hogy egy műtéten már túlesett, mely sikertelennek bizonyult, ezért újra kés alá fekszik, amint talál egy megfelelő orvost. Így, a két hét múlva soron következő austini verseny számára kétségessé vált.

Két csapat szponzorgondokkal küzd, egyikőjük az Aspar Team, kinek főtámogatója röviddel a nyitány előtt visszalépett, s most a csapat igyekszik új befektetőket találni. Az LCR Hondát ettől kissé bonyolultabb ügy sújtotta, főszponzoruk a CWM (Capital World Market) jelenleg nagy bajban van, vezetőiket pénzmosás, és hamis befektetések miatt előzetes letartóztatásba helyezték, bár a csapatfőnök, Lucio Checchinello szerint alakulatát egyelőre nem veszélyezteti a botrány. A téma ettől sokkal érdekesebb és összetettebb, ezért erről egy későbbi cikkben hosszabban is írunk.

Cal Crutchlow a nagy balhé ellenére bejött hetediknek, bár úgy vélem, ettől sokkal jobb helyezésről álmodozott, amikor egy gyári támogatású Honda nyergébe ült. Honfitársa, a szintén gyári specifikációjú Hondával motorozó Scott Redding még ezt is alulmúlta, csupán tizenharmadik lett.

A végjáték megható pillanata azonban mégiscsak az volt, amikor éjjel, twitter üzenetben Max Biaggi gratulált ősi ellenségének, Valentino Rossinak. Biaggi egyébként remek érzékkel tapintott a dolgok lényegére, hiszen gondolkodjunk csak el azon, vajon mikor állt utoljára három olasz a királykategória dobogóján? A helyes megfejtés: 2006, Motegi – Capirossi, Rossi, Melandri.

MotoGP Katar 2015
Végeredmény
1.	Valentino Rossi	ITA	Movistar Yamaha MotoGP
2.	Andrea Dovizioso	ITA	Ducati Team
3.	Andrea Iannone	ITA	Ducati Team
4.	Jorge Lorenzo	SPA	Movistar Yamaha MotoGP
5.	Marc Marquez	SPA	Repsol Honda Team
6.	Dani Pedrosa	SPA	Repsol Honda Team
7.	Cal Crutchlow	GBR	CWM LCR Honda
8.	Bradley Smith	GBR	Monster Yamaha Tech3