Melyik a legpocsékabb folytatás ma a tévében?

Különösen gyenge a tévés filmfelhozatal. Szabadítsátok ki Willyt 3? Garfield 2? Végső állomás 3?

Vannak napok, amikor egészen jó csemegéket lehet kifogni a tévében, és vannak olyanok, amikor hulladékokkal van tele minden szempontból. Most szombaton sajnos az utóbbi napok egyikére ébredhetünk.

Mielőtt rátérnénk az egészen pocsék szombati folytatásokra, gyorsan kiemelnénk két abszolút érdekes filmet a felhozatalból.

Ed Wood klasszikusa, a 9-es terv az űrből című film ismét látható a tévében, ráadásul egészen gyakran bele lehet futni annak ellenére, hogy mennyire rossz. A minden idők legrosszabb filmjének tartott alkotást talán pont emiatt az érdekesség miatt adják olyan gyakran. Ha érdekelnek a fájóan bénán kivitelezett régi filmek, akkor sziesztázáshoz pont jó lesz.

A másik említésre érdemes filmszintén sci-fi, bár ebben ufók nincsenek, ellenben annál több remek ötlet. Az 1997-ben készült Gattaca a mai napig abszolút vállalható sci-fi a jól kitalált és felépített világának köszönhetően. Egy olyan disztópiát mutat be, ahol az emberek nem természetese úton fejlődnek a fogantatástól kezdve, hanem a szülők kiválogatják a számukra szimpatikus genetikai összetevőket, és gyakorlatilag úgy terveznek maguknak tökéletes utódot, ahogy az új autó vásárlásakor válogatnak az üléshuzatok és fényezések között. Természetesen a film főszereplője egy olyan ember, aki a genetikai módosítások nélkül született kevesek közé tartozik, akik ebben az új világban csak alantas munkákra alkalmasak, ám ő mégis valami nagyról, konkrétan űrutazásról álmodik. Andrew Niccol filmjében minden a helyén van, tele van finom utalásokkal, jó a zenéje, feszes a tempója, alaposan végiggondolta az elképzelt jövőt, a Umat Thurman - Ethan Hawke - Jude Law főszereplőtrió pedig szintén tökéletes munkát végez.

Na, de akkor jöjjenek a beígért hulladékok!

Talpig zűrben 2.

A 80-as évek vége, a 90-es évek eleje volt az a korszak a filmgyártásban, amikor egy tonna családi vígjáték született, és gyakorlatilag bármilyen sztoriból lehetett filmet forgatni. Az 1990-es Talpig zűrben például egy rettenetesen rossz árva kisgyerekről szól, akinek a kedvenc levelezőpartnere egy pszichopata gyilkos, és úgy általában iszonyúan szeret kicseszni mindenkivel. A cuki családi filmben pont egy filmre való ötlet volt, ez viszont nem tántorította el a készítőket attól, hogy egy évvel később kijöjjenek a folytatással, a Talpig zűrben 2-vel, amiben ezúttal egy kislány a nagyon rossz gyerek. A filmnek megvannak a maga momentumai, például ebben az alkotásban látható a filmtörténet egyik legjobb csoportosan okádós jelenete, de azért nem nehéz belátni, hogy meglett volna enélkül is a világ.

Alvin és a mókusok 2.

Az Alvin és a mókusok már 1958 óta keserítik meg az emberek életét, egy mókusokból álló zenekarról van szó, ami mindenféle vicces számokat adott elő az idők során sivító mókushangon. Aztán persze először rajzfilm készült a csapatról, az utóbbi években pedig mozifilmek. A rajfilmek még csak hagyján, de a mozifilmek tényleg fájdalmasak. Ez itt például a második rész szinopszisa: “[a rockzenész mókusok egy költözés után] beiratkoznak a helyi suliba, ami csupa új kihívást jelent. Alvinék hősiesen megküzdenek a leckékkel, sőt a sport veszélyeit is majdnem simán veszik. Ekkor azonban feltűnik a színen egy csinos mókuslányokból álló rockbanda”.

Garfield 2.

Hasonlóan elbánt a sors Garfield karakterével, ami abból a szempontból nagyobb csapás, mint az Alvin és a mókusok, hogy a filmek alapjául szolgáló képregények sokszor nagyon ötletesek voltak, mára pedig gyakorlatilag legendássá váltak. A képregényekre jellemző finom humorból viszont szinte semmi sem jutott el a filmekbe. És ami a legnagyobb tragédia, hogy a filmek egyértelműen leggyengébb pontja maga Garfield, a lusta, kövér, mogorva macska. Az élet egyik nagy kérdése, hogy miért volt szükség egy filmadaptációnál többször meggyalázni a figurát. Jó, nyilván azért, hogy a készítőknek legyen egy talicska pénzük, mert sajnos mindkét rész egészen jól szerepelt a kasszáknál.

Szabadítsátok ki Willyt 3.

Az 1993-as Szabadítsátok ki Willyt egy egyszeri és megismételhetetlen, remek hangulatú családi vígjáték. Az, hogy ez az előző mondat nem igaz, a filmipar egyik nagy gyalázata. Nem egyszer, hanem háromszor húzták még le ugyanazt a bőrt szerencsétlen Willyről. Komolyan, annyiszor szabadult már ki különféle helyekről, hogy ezzel a teljesítménnyel simán ott lenne a helye a legtöbbször börtönből szökött bűnözők Top10-es listáján. Merthogy a Szabadítsátok ki Willy-filmek konkrétan ugyanarról szólnak, csak egyre gyengébb megvalósításban: Willy valahol fogságban van, néhány lelkes állatvédő pedig kiszabadítja onnan.

Végső állomás 3.

A Végső állomás egy ötletes horror-thriller volt 2000-ben, ami azzal a gondolattal játszott el, hogy ki lehet-e játszani a halált, amennyiben az valamilyen baleset formájában érkezik. A gondolatkísérlet olyan jól sikerült, hogy komoly franchise lett a filmből. Sajnos. A második rész még belefért, kellett egy újabb ötletes horror, de ami ezután jött, na az már totálisan fölösleges, túlgondolt, ráadásul csak az eddigre már elég jól ismert történetmesélés ismétlése volt rutinból. A franchise-ban nem is az a leginkább meglepő, hogy jelenleg öt résznél tart, hanem az, hogy a negyedik részt simán csak A végső állomásnak nevezték el, mintha ez már tényleg az utolsó rész lenne. Valószínűleg a készítők is rájöttek, hogy elég béna végső állomásoknak hívni az egyes részeket, amik igazából csak köztes megállók. A negyedik rész egyébként meglepően jól sikerült, olyannyira, hogy elkészült egy ötödik rész is, vagyis A végső állomás mégsem lett A végső állomás.

Van tehát öt totál különböző filmünk, a kérdés már csak az, hogy melyik ezek közül a maga nemében a legrosszabb?